Hiteltelen az MSZP kettős mércéje

Mindenkit becsukunk, akinek a véleménye nem egyezik a mienkkel – üzeni a lex Mesterházy, s a révületben szavazó szocialista frakció tagjai ábrándos tekintettel a múltban járnak: Hej, ha nem csak egy kérdésben lehetne ez így! – gondolják.
Minden idők egyik legszánalmasabb parlamenti frakciója az utolsó napon még egyszer nyilvánvalóvá tette, hogy mi a harmadik köztársaság működési zavarainak alapvető oka. A jogállam megteremtésének egyik alappillére ugyanis éppen a kommunista diktatúrával szembeni elhatárolódás volt. Benne a rendszer által elkövetett bűnök elítélése. Erről parlamenti határozat is született, amely főhajtást ajánl a kommunizmus áldozatainak emlékére. Szankciók, kilátásba helyezett börtönbüntetés – helyesen – nem szerepel a határozatban. Erkölcsi és politikai kérdés is, hogy a demokratikus jogállam polgárai, politikai pártjai elhatárolódnak-e a kommunista korszak bűneitől, gyakorlatától. Olyan erős a demokratikus köztársaság, amilyen határozottsággal képes a közmegvetés erejével ellehetetleníteni a demokratikus alapértékek tagadóit. Jól fog működni a demokrácia – gondoltuk a rendszerváltozás idején –, hisz képtelenség, hogy komoly politikai erő nyíltan vagy sunyi módon mentegesse Lenin, Sztálin, Pol Pot, Rákosi vagy éppen Kádár rendszerét és tetteit.
Sokszor kellett csalódnunk, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kérdés – a magyar baloldal viszonya a kommunista diktatúrához – megmérgezi a demokratikus köztársaság működését. Először csak a választásoknál látszott ez – a legbrutálisabban 1994-ben –, ahol hamisított nosztalgiákkal elsöprő győzelmet lehetett aratni. Aztán – főleg 2002 után – nyilvánvalóvá vált, hogy a baloldal a hatalmat is a régi módszerek leporolásával gyakorolja. A hazugság, „trükközés” – vagyis csalás, a közvagyon prédának tekintése és széthordása, a rendőrség felhasználása politikai célokra, a megfélemlítés jelezte a demokratikus köztársaság működési zavarait. Mindennek tudatos betetőzése volt a forradalom 50 évfordulóján alkalmazott példátlan (a diktatúra idején sem látott) látványos erőszak.
Az utolsó napon még „léhán és gyáván kavarták”: megemlékeztek a parlamentben a kommunizmus áldozatairól. Aztán szavaztak, és azt mondták: ezeknek a bűnöknek a tagadása, kétségbe vonása, jelentéktelen színben való feltüntetése nem ér fel a zsidóság elleni bűnök tagadásával, kisebbítésével, nem is szankcionálható. Készen is áll a csapda. Újra lehet vitatkozni a két rendszer – a nemzeti szocializmus és a kommunista szocializmus – által elkövetett bűnök jellegéről, nagyságáról, lehet számháborút folytatni, de ami fontosabb: lehet félelmeket gerjeszteni, összemosni jobboldalt szélsőjobbal, radikalizmust nácizmussal. S persze: lehetetlenné tenni a választásokkal remélhetőleg megkezdődő új történelmi korszak sikerének egyik zálogát: minden magyarul gondolkodó értelmes ember céljainak újbóli összevonását a haza és a nemzet javára.
Mesterházy és megbízói tehát nagyon is tudatosan helyezték el ezt a csapdát az utolsó napon, hisz az ő politikai létük is éppen attól függ: hányan lépnek bele ebbe a verembe. Más legális esélyük már nincs. És bizony sokan esnek ebbe a csapdába. Ennek pedig oka – s erről is szólt ez a szavazás –, hogy a magyar baloldal képtelen megszabadulni a kommunista múltjától.
Reakciós az, aki antikommunista! – írta Révai József, s a jogállam ezen csak annyit tudott finomítani, hogy reakciós az, aki nem baloldali.
Ezzel sokat lehetett nyerni, ezért a baloldal nem is nagyon akar szabadulni a múltjától. Az eszmét ma is csodálatosnak tartja, az eszméből egyenesen következő bűnöket – köztük a sok millió halottat – „hibának”, a sztálinizmust (Rákosi-rendszert) „modernizációnak”, az 1956-os forradalmat legfeljebb suhancok tobzódásának, a Gulag lágereit csupán „gazdasági vállalkozásnak”, és így tovább. Százezrek, talán milliók gondolják a demokráciát (kapitalizmust) rosszabbnak, mint a késői Kádár-kort, hiszen „minden jobban működött akkor.” Tudományos tény, hogy az a rendszer minden elemében megbukott, erőfeszítései feleslegesek voltak. De nem volt minden emberi erőfeszítés az. Nagyon kell vigyázni, hol a határ. Mindennek a baloldalon veszélyes kétlelkűség lett a következménye. Egyszerre lenne demokrata is (nagyhatalmi elvárás), de használná a diktatúra eszközeit is. Egyszerre lenne nagykapitalista és szociális gerilla. Ciprusi offshore és munkásőremlék.
Ez a kétlelkűség történelmileg is meghatározott állapot. Mai napig szét nem választhatóan egymásba gabalyodott demokrata és kommunista a baloldalon. Ennek alapvető oka a magyar szociáldemokrácia nem kellő elkötelezettsége a demokrácia mellett. 1919-ben a magyar szocdemek megkapták a hatalmat – első dolguk volt a kommunistákkal egyesülni. A véresen értelmetlen 133 napos rémuralom lett belőle és a Szocialista Párt. A szimbiózis a két világháború közt sem szűnt meg, nem csoda, hogy néhány becsületes demokrata a szociáldemokrata pártban nem tudta meggyőzni a közvéleményt a párt hasonló szándékairól. A kommunisták jelenléte a szociáldemokrata pártban lehetetlenné tette, hogy partnerként kezelhessék. Nagy hiba volt ez, tulajdonképpen végzetes hiba, amely 1944-től sorsdöntővé vált.
A demokratikus baloldalnak ekkor történelmi szerep kínálkozott: kivezetni az országot a háborús vereség rettenetes állapotaiból. Akkori viszonyok között ezt a Független Kisgazdapártnak és a Szociáldemokrata Pártnak kellett volna megtennie a demokrácia jegyében. Nem így történt, mert a szociáldemokrácia megint alárendelte magát a kommunista pártnak, segédcsapatává szegődött, majd egyesült. Így jött létre Rákosi Magyar Dolgozók Pártja, s veszett oda a magyar demokrácia.
Akik tehát a héten – az utolsó napon – szavaztak, arra is szavaztak, hogy a magyar demokráciáért életüket feltevők áldozata nekik semmit sem ér. Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán, Kovács Béla, Kovács Imre, Peyer Károly, Slachta Margit és a többiek pedig várják, hogy végre helyükre kerüljenek a dolgok.
A tisztázatlan baloldali szerepek jellemzők a Kádár-korra is, leginkább a második felére. Egészen furcsa folyamatokhoz vezetett ez már a hetvenes évek végén: most a kommunista MSZMP-ben jelent meg – ki nem mondottan, vagy gazdasági reformokba csomagoltan – a kétlelkűség. S ez komoly támogatást nyert nyugati – mindenekelőtt német – szociáldemokrata, szocialista pártoknál. Ez a kétlelkűség kifizetődött a rendszerváltozás után is. A demokraták nagy csalódására e nyugati baloldali pártok segítségével végül is a volt kommunisták (a diktatúra működtetői) lettek nálunk a demokraták a baloldalon. Valódi szociáldemokrata párt nem jöhetett létre: megint maradt a kétlelkűség. (Üzlet is volt persze: így váltunk védtelen prédává.)
A kommunizmus eszméje ellen Európában nem viselt háborút senki. Nem bombáztak porig városokat, a kommunisták sem harcoltak az utolsó bunkerig. Időben átalakultak demokratává. Az esélyt megkapták. A pártállam bukásakor senkit nem dobtak ki az ablakon, senkit nem ért hátrány, nem is csitultak a reakciós gondolatok. Ma már nyilvánvaló, hogy a számonkérés elmaradása a rendszerváltozás nagy hibája volt, egyben a harmadik köztársaság ingatag erkölcsi alapjainak magyarázata is. Ezzel egyenes összefüggésben van a lex Mesterházy elfogadása.
Egyébként pedig az a véleményem, hogy történelmi kérdések tudományos elemzést igényelnek és a magyar történész- és pedagógusszakma megalapozott és magas színvonalú választ képes adni ezekre a kérdésekre. Ezt eddig is megtette. Ezek az elemzések általánosan elfogadottak a társadalomban. Az események okainak és következményeinek változatossága olyan bonyolult szövevény, hogy azt egy igen primitíven fogalmazó törvényben szabályozni felelőtlenség. Súlyos börtönnel fenyegetni: abszurditás.
Tudom, hogy a XX. század elképesztő megpróbáltatásai, merényletei, bűntényei feldolgozhatatlanok az érintettek számára. A holokauszt épp úgy, mint a kommunista diktatúra bűnei. A feladatunk az, hogy a tudomány segítségével mégis feldolgozzuk e fájdalmas emlékeket, s ne engedjük, hogy eszközül használják őket egy új, sikeres, nemzeti és demokrata Magyarország megteremtésével szemben. A csapdákat ki kell kerülni, az idő kiküldöttjét fel kell ismerni. A történelmet a külső világból lelkünkbe kell fogadni.

A szerző történész, egyetemi docens