Korona és turul

Hatvannégy évvel a háború befejezése után megjelent egy album, amely felkavarja az emlékeket, mert az 1938–1945 közötti időszak magyar katonai és katonai vonatkozású jelvényeit mutatja be. A szándék persze nem ez volt, de ez is a kísérője. A törekvés: tudományos igényű összegző és rendszerező mű a Magyar Királyi Honvédség és a leventemozgalom jelvényeiről, kitüntetéseiről. Először kap az érdeklődő átfogó, lexikális és gazdagon illusztrált képet a témakörről, ami az egypártrendszerben elképzelhetetlen lett volna. De hát ez is a magyar történelem része, és most már kulcs bizonyos kérdések és válaszok megfejtéséhez.
Hogy mit jelentett a jelvény a katonának? Ha azt hinnők, hogy a rézmedália csak rideg tárgy volt, tévedünk. Sok helyütt olvashatunk a visszaemlékezésekben arról, hogy a katonák milyen büszkén viselték a ruhájukon: ez személyesítette meg a csapatot, s az érdemeikről is számot adott. Dugdosták, rejtegették őket a rossz emlékű időkben is, de nem váltak meg egyiktől sem. S a rézmedáliákkal vonultak a sírba.
A jelvények rendezésére az 1930-as évek végén került sor Magyarországon. A cél az egységes elvek szerint felépülő katonai jelképrendszer kialakítása volt. A háborús légkör még elő is segítette olyan emblémák megszületését és elterjedését, amelyeknek az ügye – békeidőben – a bürokrácia útvesztőiben halt volna el. A honvéd vezérkar főnöke 1940 februárjában így foglalta össze elképzelését: „Az összes fegyvernemek, csapatnemek és csapattestek megkülönböztetését az egyenruhán végre kell hajtani. Ez a fegyvernem-, csapatnem-, csapattestszellem emelése miatt kívánatos, ezzel fejlesztjük a katonai hivatás varázsát, fokozzuk a katonai önérzetet és büszkeséget, emeljük a katonai közszellemet.”
Megkülönböztettek többek között hivatalos (csapattiszti és ügyességi), félhivatalos és nem hivatalos jelvényeket, kitüntetéseket. Ezeken belül hosszú a lista. A kötet több mint kétszáz medáliát sorol fel. Ezenkívül a Magyar Királyi Honvédség részére számos (elsősorban német) katonai jelvényt adományoztak a második világháború idején. Ugyanakkor például a magyar pilótajelvény fém változata többször is felfedezhető a német légierő tisztjeiről készült fényképeken.
A kitüntetések meghatározó jelképe a tárgyalt időszakban a magyar Szent Korona volt, amelyet a nemzeti hovatartozás jelölésére használtak. Gyakorta szerepelt vele együtt a magyar címerpajzs vagy annak néhány eleme. Szintén jellegzetes magyar szimbólum a turulmadár. Igen népszerű volt a jelvények megálmodói körében a szárnymotívum. Számos korabeli kitűző markáns eleme az emberi koponya (halálfej), továbbá a tölgylevél, a kard és a rohamsisak. Első világháborús hagyományok nyomán a határvadász-alakulatok tagjai vadászkürtöt, a hegyi csapatok katonái havasigyopárt varrtak a sapkájukra. Az elvont szimbólumok mellett a jelvényeken megjelentek a fegyver- és csapatnemekre utaló felszerelési tárgyak, harceszközök. A páncélosok jelvényein a harckocsi, a páncélgépágyú, a páncélgépkocsi, a tüzérek kitűzőin az ágyúcső, a töltővessző és az ágyúgolyók, az ejtőernyősjelvényeken az ejtőernyő-kupola… Fontos szempont volt, hogy tartós, könnyen előállítható, tetszetős és távolról jól felismerhető formák szülessenek. Pontosan meghatározták, hogy a különböző kitüntetéseket hol kell viselni a ruházaton. A kötetben található sok eredeti fényképfelvétel jól tükrözi a szabályokat.
Új kézikönyv született tehát azok számára, akik a második világháború újabb szeletére kíváncsiak. A tördelés tetszetős, a magyarázó szöveg érthető és világos, csak a medáliákból sugárzik valami különös fájdalom.
(Sallay Gergely Pál: Seregszemle fémben, zománcban – A Magyar Királyi Honvédség és a leventemozgalom jelvényei, 1938–1945. Monarchia Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 8900 forint)