Azt gondoltam, eső esik, pedig a szemem könnyezik – énekli egy paksi templomi koncertfelvételen. Akcentus nélkül, magyarul…
– Rendszeresen felléptem a paksi Gastroblues fesztiválon, és a szervező egyszer megkért, énekeljek valamit magyarul. Azonnal ez a dal ugrott be. A nyolcvanas évek végén, amikor először Magyarországra jöttem, valami csak itt jellemző zenét kerestem. Egy barátom a Muzsikást említette. Bementem az első lemezboltba, és vettem tőlük egy lemezt. Kiderült, hogy mind közül talán a legjobbat – a Nem arról hajnallik, amerről hajnallott című albumot. Mindig közel állt hozzám a hatvanas évek finom popzenéje, olyan angol folk-rock szerzők, mint Nick Drake vagy John Martyn. Az átdolgozott népzene. Van egy slide-szóló a lemezen; ott szerettem bele végleg. Benne volt minden: a gyökerek, a blues, a népzene.
– Hogyan került először Magyarországra?
– Egy barátságnak köszönhetem. Találkoztam a Palermo Boogie Gang menedzserével, Podlovics Péterrel, aki összehozott Kepes Robival, a csapat basszusgitárosával. Játszani kezdtünk, sokasodtak a koncertek. Megtartottam a grazi lakásomat, de egy idő után Vas megyébe költöztem, vettem egy parasztházat egy apró faluban. Hamar befogadtak. Jó ideig éltem együtt magyar nővel. A falubeliekkel nem értettem volna máshogy szót, nem volt kérdés, meg kell tanulnom magyarul. Kunderát olvastam magyar fordításban, újságot, szinte mindent. Ragadt rám a nyelv. Közelebb is áll hozzám a magyar lelkület, mint az osztrák mentalitás. A precíz pontosságban soha nem éreztem magam otthon. Harminc éve zenélek. Az utcán kezdtem a hetvenes években. Városról városra jártam Hollandiától Németországon át szerte Európában. Öt évig ebből éltem. Húszévesen eszem ágában sem volt befészkelni magam a társadalom valamelyik skatulyájába. Szabadságra vágytam. Az életérzés hozta magával a zenét. Évek kellettek hozzá, hogy zenészként komolyan vegyem magam.
– Aztán belecsöppent egy furcsa szubkultúrába, a nyolcvanas évek lázadó hangulatában kibontakozó magyar bluesba…
– Bár az sem vegytiszta blues, amit én játszom, a magyar bluest sokáig nem is tudtam elhelyezni. Hobo vagy Deák Bill Gyula sehogy sem illeszkedett abba, amit a műfajról addig megtanultam. Az ő zenéjük egész másról szól, mint a klasszikus fekete vagy akár az európai fehér blues. A fiatalok között is akad, aki kilóg a sorból. A Quimbyt például különösen jónak tartom. Még sihederek voltak, amikor felbukkantam Budapesten. Akkor ők figyelték a munkásságomat, mára megfordult a helyzet. Szeretem a magyar zenészeket, az olyan kezdeményezéseket, mint a Csík zenekar és a könnyűzene összefogása. Az állandó zenekaromban is egyedül én vagyok labanc.
– Raskolnikov. Neve alapján még csak nem is labanc.
– Néhány éve egy salzburgi színház kért fel, hogy írjak zenét a Bűn és bűnhődés színpadi változatához, de a Raskolnikov nevet már évtizedek óta viselem. Annak idején nagyon megfogott a regény. A főhős menthetetlen kívülállósága.
– Több mint tíz éve él Magyarországon. Érdeklődik a belügyek iránt, vagy inkább megmarad kívülállónak?
– Nagyon is foglalkoztat, hogy az ország merre halad. Aggaszt, amit mostanában magam körül látok. A cigányság, az elszegényedés problémája feszítő, de sokszor találkozom túlkapásokkal, indokolatlan indulatokkal. Húsz évvel ezelőtt szó szerint kitört a kapitalizmus, miközben még mindig hiányzik a demokrácia kultúrája. Évtizedek kellenek, hogy a történelem szétszakított szálai összeérjenek.
origo.hu
Hűvös van, de lesz ez még rosszabb is – előrejelzés
