Mindig szélen

A felső-őrségi Alsóőr címere nem csupán a kisnemesi gyepűőrök harcra készségét jeleníti meg, de Burgenland történelmi tragédiáját is: a bal kezét csípőjén tartó, jobb kezében kardját magasra emelő, kihívó férfialak jelképe a romboló határhelyzetnek, amely a kalandozások végétől napjainkig morzsolja a burgenlandi magyarságot. Mindig magára utalva, mindig szélen – hol a legnyugatibb, hol a legkeletibb peremen… A Lech-mezei csata kudarca után vált szükségessé a magyar gyepűrendszer megalkotása, azaz a nyugati végek – ezek jóval mélyebben nyúltak be a mai Ausztriába, mint gondolnánk – járhatatlanná tétele és a gyepűvidék átjáróinak, kapuinak szigorú őrizete. E területeken jöttek létre az „őrzők” és „lövők” telepei a nyugati támadások kivédésére, amire jól konzervált példákat találhatunk a magyarországi Őrségben is, például Őriszentpéter környékén. „Odaát” ilyen volt a mai magyar nyelvterület legnyugatibb települése, Felsőőr, valamint Alsóőr, Őrisziget, az évszázadok során elnémetesedett Alsó-, Felső- és Németlövő, Őrállás, Lődös stb., amelyek főként a Pinka és az Ösztörmen (Strém) folyó párhuzamos völgyeit tartották szemmel. A XIII. századi tatárjárás az első drámai fordulat az őrzők számára: a gyepűvédelem elavult stratégiának bizonyult, szükségessé vált a nomád hordáknak ellenálló várövezet kiépítése – így a kiváltságos gyepűvédők elszigetelődtek, gyakorlatilag „munkanélkülivé” váltak, egy részük paraszti létmódba süllyedt. A törökök újra és újra felperzselték ezt a vidéket, különösképp Kőszeg 1532-es ostromakor, így a legyilkolt, elhurcolt falvak helyére, a hajdan színmagyar (illetve besenyő és székely) területre egyre nagyobb számban telepítettek horvátokat meg németeket. Nem véletlen, hogy a mai osztrák–magyar határon horvát falvak öve húzódik, és húsz kilométert kell autózni nyugatra, ha magyar szót akarunk hallani. Mint ahogy az sem, hogy a függetlenségi szellem errefelé könnyedén lobbant lángra, ha Rákóczi, ha 1848–49 szabadságharcáról volt szó; s a büszke határőrutódok nem keveset szenvedtek a levert forradalmak utáni megtorlásoktól a Habsburg Birodalom küszöbén.
Az impériumváltással 1921-ben itt húzták meg Ausztria, az anschlusszal pedig a náci birodalom határát – ez utóbbival vetettek véget az Őrség magyar nyelvű hivatali, iskolai életének. Előbbi pedig egyet jelentett a városok és a felvevőpiacok, mint Szombathely, Kőszeg, Sopron vagy Magyaróvár levágásával; így az eddigi keleti orientációt, infrastruktúrát át kellett szervezni nyugat felé, illetve észak–déli irányba. Ez olyannyira sikerült, hogy e közlekedési, logisztikai csatornák ma komoly konkurenciát jelentenek Vas és Sopron megyének.
Az utolsó nagy fordulat, a szeg a koporsóban a vasfüggöny fölhúzása volt. A hidegháború légkörében a magyarság vállalása az évszázadok során mélyszórványba került őrvidékiek számára csaknem lehetetlenné vált: a „magyarkodás” szélsőbaloldali magatartásnak számított Ausztriában, ahogy korábban a rebellió, a kuruckodás, a hálátlanság vagy az idegen népelem szinonimája volt. Amiben mégis egyedülálló a felső-őrségi magyar népcsoport, hogy az egyetlen kisebbségünk, amely a második világháború után demokratikus politikai rendszerben, illetve nyugati típusú fogyasztói társadalomban élt. Ennek meg is lettek a sajátos következményei…