Nagy elődök nyomában

Egyetlen szám szerepelt eddig valamennyi téli olimpia sífutó programjában az 1924-es kezdet óta: a férfi ötven kilométer. Ahhoz, hogy valakiből halhatatlan sífutó váljon, itt muszáj nyerni. Noha ebben a sportágban bőven akadnak címhalmozók, nem véletlen, hogy csak Sixten Jernberg és Björn Dählie tudott ismételni. Ráadásul nem is egymást követő két olimpián, hanem 1956-ban és ’64-ben, illetve 1992-ben és ’98-ban.
Petter Northugnak jó esélye van arra, hogy a nyomukba eredjen, sőt még az sem kizárt, hogy Dählie-t mint a téli játékok legeredményesebb sportolóját is befogja. A kilencvenes évek norvég hőse nyolcszoros bajnok, utóda ma még csak kétszeres, ám egyrészt a két arany dacára inkább szerencsétlenül, mint szerencsésen versenyzett Vancouverben, másrészt a sífutók között szemtelenül fiatal, még csak huszonnégy éves.
S már így is több rekord birtokosa. Egyéniben ötszörös (összességében hatszoros) junior világbajnok, s eddig arra is egyedül ő volt képes, hogy juniorkorúként felnőtt norvég bajnoki címet szerezzen. Ez még 2006-ban történt, ami után mégsem válogatták be a torinói csapatba. Ezt akkor szomorúan vette tudomásul, s mert a norvég férfi sífutók négy éve csupán két ezüstöt szerezve jócskán elmaradtak a várakozásoktól, valószínűleg már akkor is befért volna a keretbe. A 2007-es világbajnokságon már letette a névjegyét, tagja volt az aranyérmes norvég váltónak, a tavalyi libereci vb-nek pedig három győzelmével egyértelműen ő volt a legfénylőbb csillaga.
Ennek dacára a megítélése mégsem egyértelmű. Sokan csak kiváló taktikusnak tartják, aki bámulatos végsebességének köszönhetően rendre megnyeri a tömegrajtos és az üldözőversenyeket. Ám amellett, hogy kétségkívül ő a leggyorsabb a világon, edzője, Thomas Alsgaard – akit ötszörös olimpiai bajnokként nem kell bemutatni – irányításával állhatatosan készül. 2005 nyarán például úgy fejezte be a tanulmányait, hogy kiköltözött egy kunyhóba közvetlenül a sípálya mellé, s mást se csinált, mint edzett és tanult.
Vancouverben történelmet akart írni, a teljes nemzetközi mezőnyben csak ő indult el mind a hat számban. Első próbálkozásra csúnyán felsült, az egyéni indításos 15 kilométeres távon csupán a 41. lett. Amit a rossz vaxolással magyarázott, ám újfent szembesülni kellett a kritikával, hogy csak hajrázni tud. A sprintben elért bronz nagyjából papírforma, majd az üldözőversenyben újra leégett, igaz, valószínűleg azért lett csak kilencedik, mert a hajrá előtt eltört a botja, s mire újat kapott, a vetélytársak már elhúztak. A csapatsprintet kis túlzással neki találták ki, a hatodik kör legvégén gond nélkül hagyta faképnél a többieket. A nagyságát a váltóban mutatta meg. 37,5 másodperces hátránnyal vágott neki az utolsó tíz kilométernek – csupán negyedikként. Egy norvég sífutó számára a negyedik helynek nincs jelentősége, senki sem vetett volna rá követ, ha az ötven kilométerre tartalékolva „lekocogja” a távot. Ehelyett megkísérelte a szinte lehetetlent, s üldözőbe vette a svéd, francia, cseh vezetőhármast. Az utolsó kilométereken robbantott svéd Marcus Hellnerrel nem bírt, ám a francia és a cseh versenyzőt befogta, s ha befogta, természetesen le is hajrázta.
Ötven kilométeren nem őt tartották a legfőbb esélyesnek, egyrészt, mert neki ez a táv hosszú, másrészt mert klasszikus stílusban írták ki, s a sikerei javát szabadstílusban érte el. Mégis győzött. Axel Teichmannt a csapatsprint után másodszor is megelőzte a célegyenesben, e távon a valaha volt legkisebb különbséggel, arasznyival. „Az egész szezon során arról álmodoztam, hogy megnyerem az ötven kilométert az olimpián. Óriási boldogság, hogy sikerült” – árulta el Northug. Aki Vancouverben a legnagyobbak közé lépett. Ám egyszer még közülük is kiemelkedhet.