Részvét, stressz, meditáció

Megdöbbentő a huszadik század és az új évezred elejének tudományossága. Elszakadtak a múltból nyúló, összefüggő, hálózatszerű tudás szálai, elvesztek szavak, víziók, összefüggések. A mérhetetlen rombolás utáni kor tudósa úgymond friss szemmel néz a világra, pontosabban vak tyúk is talál szemet alapon indul el kutatni. Keres valamit, és nem tudja, hogy mit. És mégis talál, és nem tudom, hogy olyankor megáll-e, hogy leboruljon a gondviselés nagysága előtt.
Egy dokumentumfilmben a Duna TV műsorán francia neurológusok szeretnék megtudni, hogy aki rendszeresen, hivatásszerűen meditál, jobban tűri-e a stresszt, mint az, aki nem. Mi innen a fotelből üzenjük nekik, hogy igen, de ők persze az idegpályák működésére kíváncsiak igazán – sajátos agyi működések esetén. Berendeznek egy laboratóriumot Párizsban, ahol diákokat vizsgálnak. Különféle várható érzelmeket kiváltó képeket, képsorokat vetítenek nekik, és mérik, figyelik, milyen az érzelmi reakciójuk, mennyi stresszt váltanak ki belőlük a látottak. A kapott eredményeket a későbbiekben tibeti szerzetesek leleteivel szeretnék összevetni. Elutaznak Dharmszalába, sőt a dalai lámát is megnyerik a kutatásnak, viszont elég gyorsan kiderítik: nem járható út, hogy a szerzeteseket vigyék Párizsba, nekik kell inkább egy másik földrészre települniük a kutatások idejére. Ezzel persze még nem válnak az új évezred jellegzetes tudósaivá, olyanokká, akik már nem kívülről vizsgálják tárgyukat, de valamiféle beavatódásuk sem marad el. Amúgy is iszonyú látvány, amikor a szerzetesek fejére diódaerdőket telepítenek, és úgy mutatják őket. A mi civilizációnkban ugyanis a fejre szerelt elektromosságról a kínzás, a vallatás, az ártás, a rossz szándékú kísérletezés jut az eszünkbe, és a gyógyítás csak másodsorban. Szóval több szerzetes a filmben dokumentált laboratóriumi vizsgálata után egy tibeti remete azt mondta a franciáknak, hogy őrá ugyan nem fognak ilyen vacakokat kötni, de elmehetnek hozzá egy délután, és elbeszélgethetnek. És akkor ez a remete, aki lefilmezni sem engedte magát, beszélt a franciáknak a részvétről. Nem arról a részvétről, amikor egy nyilvánvalóan szenvedő ember fájdalmában osztozunk, hanem arról, amikor valaki árt nekünk, s mi mégis a személyétől elszakítva látjuk az indulatát, az indulata okát. Amikor a kínzót szenvedő emberként pillantjuk meg, és képesek vagyunk a szánalomra, képesek vagyunk arra, hogy imádkozzunk érte: veszítse el indulata, haragja, ártó szándéka, szenvedése okát. A filmben többen egybehangzóan állítják, erre a fajta részvétre ösztönösen is képes lehet az ember, de a tibeti beavatottak napi több órán át dolgoznak azon a kolostorokban, hogy elérjék a részvét minél teljesebb formáját.
A franciák a film végén boldogok: nem tudták pontosan, mit keresnek, de most tudván tudják: ez volt az. Az új évezred emberének életösztöne ez: ha a kereszténységet már nem jól ismerik, nem értik, muszáj a Kelettől elkérni azt, ami nélkül nincs jövő.
(Szerzetesek a laboratóriumban – Duna TV, február 22., 23.20.)