Rubik-adó

A svájci gazdasági rendszer alapeleme, a banktitok a támadás célpontja. A titoknak annyi – ezt ismételgetik az alpesi ország vesztére ácsingózók, miközben elégedetten szemlélik a svájci politikacsinálók hiábavaló próbálkozásait, amelyekkel kísérleteket tesznek az ország identitása fontos részének megmentésére.

Listaharc
Az utóbbi évtizedekben aligha volt ilyen feszült a viszony Svájc és Németország közt. A most kirobbant adatvásárlási botrányban két ellentétes nézet viaskodik. Svájc számára egyértelmű, hogy bűncselekmény részeként kerültek a német adócsalók nevét tartalmazó CD-k az „eladó” kezébe. Tehát bizonyítékként nem használhatók fel. Az adathalász, aki minden valószínűség szerint banki alkalmazott, nemcsak a svájci banktitkot sérti meg, hanem gazdasági kémkedéssel is vádolható. Németország viszont az egyszerű matematikát tartja célravezetőnek: ha adok 2,5 millió eurót egy CD-csomagért, és ennek révén majd félmilliárd euró adóbevételhez jutok, akkor igen eredményes üzletet kötöttem. És akkor még nem beszéltünk a visszatartó erőről, ugyanis az idei évben bizonyára kevesebben mennek Svájcba az adó elől kimenekíteni a pénzüket.
Svájcban a múlt hétvégén elkészült az ellencsapás terve. A jobboldali UDC párt egyik vezetője felvetette: mi lenne, ha közölnék azoknak a német politikusoknak és pártoknak a nevét, akik és amelyek Svájcban tartják a pénzüket, csakúgy, mint azok, akiknek névsorát most szándékozik megvenni a berlini kormány? Bár a gondolat érdekes, azért ez nem a megbékélés irányába mutat, amelyre olyannyira szükség lenne a két ország viszonyában.
Az igazán gazdagok a mai világban úgyis megtalálják a lehetőségeket, hogy biztonságban tudják pénzüket. Egy svájci gazdasági újságíró, kapva a felfokozott érdeklődésen, ki is adott egy könyvet, amely a pénzügyi menekülési útvonalakkal foglalkozik, kezdve az aranyrudak páncélszekrényben való elhelyezésétől egészen a különböző alapítványok létrehozásáig, amelyek természetesen magáncélokat szolgálnak.

Egyáltalán mi szükség van Svájcra? Bármelyik pillanatban háromfelé lehetne osztani Német-, Francia- és Olaszország között. Egyes – eléggé elkeseredett – elemzők ezt az időről időre felmerülő kérdést taglalják Svájcban és külhonban is. A Newsweek amerikai hírmagazin e heti számában például egy brit parlamenti képviselő, aki sokáig élt Svájcban, közölt egy pamfletet, amelyben Svájc végét jósolja. Az eléggé bal felütésű írás – amely a Hogyan pusztította el a gazdasági válság és a fokozódó idegengyűlölet a nagy helvét mítoszt, és tette tönkre a Svájcnak hívott, egyedülálló kísérletet? alcímet viseli – hosszan sorolja, hogy miért nem működik ez a magába forduló, saját útját nem találó ország a harmadik évezredben.
Lehet egyetérteni az írásművel, vagy épp sarokba hajítani az újságot, egy azonban biztos: Svájc a saját sorsát – mégpedig hosszú távra – meghatározó döntések előtt áll. Az első ezek közül a nemzeti sarokkőnek számító banktitok kérdése. Nem megy tovább az a játék, hogy egyik lábammal bent vagyok az Európai Unióban, ha meg nekem nem tetsző dolgokról hoznak döntéseket, a másikkal kint állok. Elérkezett a pillanat, amelyre svájci közgazdászok már jó előre figyelmeztettek: Svájcnak döntést kell hozni az olyannyira kedves banktitokról.
A világ mára megváltozott. Nemcsak a környező államok, hanem az egyik fő támogató, az Egyesült Államok is Svájc ellen fordult. Ez meghatározó: mert ha voltak is problémák, a kicsiny alpesi ország mindig számíthatott a hatalmas tengerentúli barátra. Eddig az amerikaiaknak valóban mesebeli álomnak tűntek a Svájcban töltött napok: nemcsak gondtalanul élvezhették az Alpok friss levegőjét, miközben páratlan kiszolgálásban részesülhettek, hanem biztos helyen – például egy zürichi bank széfjében – tarthatták otthon adómentesen megkaparintott vagyonkájukat. Most ez utóbbi megszűnt.
Mi történt, hogy Svájc gazdaságának tartópillére került veszélybe? Mintha minden eddigi fogódzó megszűnt volna: a megbízható Svájcot, amely évszázadokon át letéteményese volt a kapitalizmusnak, segítője, sőt nem egy esetben mentsvára, ahol minden gond nélkül lehetett fialtatni a pénzt, most, mint élvezettel elmajszolt csoki papírját, egyszerűen kidobjuk?
A svájci kormány is iránytű nélkül bolyong a számára ismeretlen rengetegben. Mit akarnak ezek, felfalják az aranytojást tojó tyúkot? Bern nem érti a játékszabályokat, de azok se tudják a játék menetét, akik ezt diktálják neki. Mi folyik a nemzetközi pénzügyek terepén? Improvizálgatunk, vagy valakinek az egész partitúra megvan a fejében? Erre még azok sem képesek felelni, akik napról napra maguk alakítják ki az új rendet.
De mi is ez a dédelgetett svájci banktitok? A szövetségi törvényhozás 1934-ben rendelkezett erről: a bankoknak és azok alkalmazottainak törvényi felelőssége, hogy megőrizzék a banktitkot, és harmadik félnek semmilyen információt ne adjanak ki. Három év börtönnel és 250 ezer svájci frank bírsággal sújtható, aki ezt megszegi. Százéves hagyomány emelkedett törvényerőre, hiszen a svájci bankok addig is megbízhatóságukról voltak híresek.
Miért kellett ez a törvényi védelem Svájcban, hiszen más országok bankjai is szakmai előírásként kezelték a titoktartást, mint az orvoslásban a diszkréciót? Csakúgy, mint manapság, a válság éveiben megnő az államok étvágya a honpolgárai külföldön őrzött pénzeszközeire, vagyontárgyaira, főleg, ha azok után nem fizettek adót. Valahogy csökkenteni kell a deficitet.
Ez történt a harmincas években is, a nagy gazdasági világválság korában, amikor Franciaország és Németország is szorult helyzetben volt. Két bázeli illetékességű svájci bankárt 1932-ben elkaptak Párizsban, akik kétezer nevet tartalmazó listával zsarolták volt francia ügyfeleiket. Akkora botrány lett Frankhonban, hogy belebukott gyáros, püspök és miniszter is. Hogy ez ne történhessen meg újra, bevezették a szigorítást: a svájci állam törvénnyel is hajlandó büntetni, aki ilyen tettre vetemedik. Persze a svájci banktitok se volt tökéletesen biztos. Büntetőügyek során, például pénzügyi csalás vagy pénzmosás esetén, ha konkrét bizonyíték merült fel egy személy ellen, az adott ország megkérhette a svájci hatóságokat, különösen, ha kétoldalú pénzügyi megállapodás volt érvényben a két ország között, hogy szolgáltasson adatokat.
De ez sosem volt automatikus. A vizsgálatot kérő ország nem kutakodhatott a különböző banki adatok közt. Az Európai Unió a Svájccal folytatott jelenlegi tárgyalásain pont ezt akarja kikényszeríteni az alpesi ország pénzintézeteiből. A betét elhelyezése után tájékoztatást kell adni a személyről az adott európai országnak. Ha ez megvalósul, akkor egyszer és mindenkorra vége lesz a legendás svájci banktitoknak.
Svájc valóban mindent megmozgat, hogy ezt elkerülje. Egy éve fogadták el a megállapodást az OECD-vel, a világ legfejlettebb gazdaságait tömörítő szervezettel, hogy Svájc is büntetőkategóriának ismeri el a külföldiekre nézve az adóelkerülést. Ugyanis eddig a svájci hatóságok szemében nem számított bűnnek, ha valaki hazájában adócsaló volt, bátran elhelyezhette a bankban a kimenekített összeget. Ez azt jelenti, ha most felmerülnek ilyen vádak, akkor a svájci pénzintézet már nem kötheti egy bizonyos – elég magas – öszszeghez a banktitok feloldását.
Ideig-óráig ezzel a megoldással sikerült Svájcnak megmenekülnie attól, hogy a pénzügyi körökben ne minősítsék nem együttműködő államnak, valamint ne sorolják be a „szürke zónába”. Magyarán, hogy ne tekintsék adóparadicsomnak, ne sújtsák az ezekre váró szankciókkal. A fejfájást az Európai Unióval kötendő megállapodás jelenti. A svájci politikai pártok, pénzügyi személyiségek, lobbicsoportok közt nagyobb már nem is lehetne a kakofónia. Mindenki megérti, hogy itt élet-halál kérdésről van szó, de alig hallani két egyforma véleményt. Az európai szervezettel való együttműködés teljes elutasításától egészen a „feltétel nélküli megadásig” terjed a skála.
A magánbankokat tömörítő Svájci Bankárok Szövetsége előállt a Rubik-adó ötletével. A honfitársunk nevét viselő világhírű játék után így hívnák a megmentő adót Svájcban. De miben is állna a Rubik-adó? Ha bármely európai ország állampolgára pénzt helyez el egy svájci bankszámlán, akkor az adott állam automatikusan megkapná a Rubik-adót, anélkül hogy Svájc felfedné a betétes kilétét. Ilyenformán az alpesi ország továbbra is megőrizné a banktitkot, az adott állam pedig, amelyből a síbolás történt, valami adóhoz jutna. Mindenki örül.
Az említett adó bevezetésének egyértelmű célja, hogy Svájc elkerülje az automatikus adatszolgáltatást az Európai Unió tagállamainak. A svájci bankárok azzal érvelnek, hogy hiába kapja meg valamely ország az adatot, azzal nem jut pénzéhez, hiszen erre csak hivatalos rendőrségi, bírósági eljárás után kerülhetne sor. Mennyi is mifelénk az ilyen gazdasági ügyek lebonyolítási ideje? Tizenkét év, vagy még annál is több.
Bár logikusnak tűnne, a svájci szakértők szerint – bármennyire fáj is ez nekünk a Rubik név miatt – nincs esélye, hogy a berni parlament ezt jóváhagyja. Egyre hangosabbak azok, akik úgy látják: csak a vaduzi út járható. Liechtenstein a német adóelkerülők botránya után kemény döntést hozott 2008 végén: nem kér az elhelyezett feketepénzekből. 2015-ig minden, a hercegségben befektetett pénzt igazolni kell, hogy az törvényes úton, az adók megfizetése után került a vaduzi bankokba.
Mekkora összeget érintene ez Svájcban? Hatalmasat. A külföldi betétek összértéke 2374 milliárd svájci frank (1620 milliárd euró), amelyből majd 700 milliárd eurónyi magánszámlákon van. Korántsem állítjuk, hogy ez mind lopott summa, de az biztos, hogy igen nagy része törvénytelen úton jutott Svájcba. Olaszország a közelmúltban ötszázalékos adóval amnesztiát hirdetett a síbolt pénzekre: 90 milliárd euró tért haza északi szomszédjától. Tudjuk, arra azért nagyobb és szervezettebb a bűnözés, de ne feledjük, ez csupán egy ország!
Különösen a mostani szakaszban nem jöttek jól Svájcnak a sorozatos adatlopások. Az USB, Svájc legnagyobb bankjának ügye más: Amerikában a másodlagos jelzálogpiaci válság során egyszerűen bűnrészességgel vádolták meg a leányvállalatát, amelyre felszámolás várt volna. Ez az intézkedés az egész svájci pénzügyi rendszert magával ránthatta volna, megrengetve az európai piacot. Az amerikai fél bármit kérhetett – és valószínűleg kérni is fog – a visszafogott eljárásért: jelenleg 4500 amerikai adóelkerülő listája volt az ára.
A francia és német ügy az alpesi országgal különösebben nem rokonszenvező európaiaknak jó példa: íme, itt van a pöffeszkedő Svájc a nagy önbizalmával, a mindenkit meghaladó életszínvonalával, a nemzetek és nációk békés együttélési modelljével, a közvetlen demokráciájával, és most napnál világosabban kiderül, hogy lopott pénz forgatásából jut minderre. Ez jó alkalom, hogy példát statuáljunk, és kimondjuk: elég!
Tolvajok, adócsalók mindig lesznek, esetleg majd nem Nyugat-Európa közepére, hanem kicsit távolabbra kell menniük, hogy valamelyik egzotikus szigeten találjanak menedéket a pénzüknek. Az biztos, hogy Svájc számára a jövő nehezebbnek ígérkezik. Sokan eddig főleg az elhelyezett betétek biztonságáért hozták a pénzüket az országba. Most majd némileg kevesebben választják ezért az alpesi bankokat. Viszont marad még egy b betűs jelző, amiért mégis megéri: ez pedig a bizalom. Ha ezt megfelelően tálalják, akkor erre továbbra is építhet a svájci bankrendszer és gazdaság.