Striker Évát, ezt a tehetséges asszonyt, akit ma Eva Zeisel néven hírneves keramikusként ismer a világ, az 1930-as években, mikor ipari tervezőként a Szovjetunióban vállalt munkát, Sztálin-ellenes merénylet vádjával letartóztatták és börtönbe csukták. De ő, úgy tűnik, nemcsak sorsával, hanem egyéniségével is pótolhatatlan inspirációt jelentett Koestlernek. Nemrég egy Koestlerről szóló kerekasztal-beszélgetésen megütötte fülemet az egyik résztvevő, Striker Sándor művelődéskutató neve, aki az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán egyetemi docens. Bemutatkozásából kiderült, hogy a jelenleg is New Yorkban élő Eva Zeisel unokaöccse.
– Éva óvodáskorától jó barátja volt Arthur Koestlernek, ön pedig eszerint annak a Polányi Laurának az unokája, akinek avantgárd óvodájába járt a kis Artúr és az ön nagynénje, Éva.
– Olyan családban nőttem föl, ahol mindig sok vendég volt, érdekes emberek érdekes témákról beszéltek, s a rokonok időnként távoli országokból, olykor a tengerentúlról érkeztek. Én voltam a legkisebb fiú, érdeklődő gyerek voltam, a felnőttek világa vonzott, természetesnek éreztem, hogy bármiről teszek föl kérdést, valaki mindig tudja a választ. Persze amikor az őslakos indiánokról kérdezősködtem, még nem tudtam, hogy aki válaszol, az Polányi Károly gazdaságtörténész, a Columbia Egyetem tanára, s így eléggé otthon van az archaikus gazdaságokban.
– Nagymamájáról, Polányi Lauráról azt írta Koestler, olyan modern nevelési elveket vallott a múlt század elején, hogy az ő kevésbé avantgárd édesanyja csakhamar ki is vette az óvodából…
– Elmosódó gyerekkori emlékeimhez tartozik a vele való találkozás. Történész volt, s New Yorkban élt ő is, Éva lányával együtt. Amikor látogatóba jött Magyarországra, első útja a Széchényi Könyvtárba vezetett, s ott megnézte, hogy apámnak, aki mérnök és feltaláló volt, tanár a műszaki egyetemen, van-e elég publikációja. Laura nagymama talált egy tucat cikket, és megnyugodott. Jó humora lehetett: a Katalin-keresztet, ezt a cári kitüntetést, amelyet nagyapja kapott a Talmud oroszra fordításáért, brossnak átalakítva hordta a sztálini Szovjetunióban. Úgy tett, mint aki nem tudja, mit tűzött a blúzára. Az egész családban erős igény volt arra, hogy mindegyikünknek legyen valamilyen figyelemre méltó szellemi teljesítménye. Ez légkört teremtett. Nálunk volt egy könyvespolc, amelyen kizárólag a családtagok által megjelentetett könyvek sorakoztak. S az volt az elvárás, hogy mindenki tegye hozzá a maga teljesítményét, vagyis tegyen hozzá egy újabb könyvet. Ez volt a mérce a családban. Anyagi dolgokról nálunk nemigen esett szó, víkendházunk nem volt, kocsink nem volt, a tudás számított.
– Mikor találkozott először Arthur Koestlerrel?
– 1977-ben Londonban. Egyetemi éveim alatt ugyanis elhagytam Magyarországot. Rájöttem, hogy szeretném jobban megismerni a világot, továbbá rendesen meg akartam tanulni angolul, és halasztottam egy évet. Olvastam a peregrinus protestáns diákokról, és arra gondoltam, ha ezt meg lehetett tenni az 1600-as években, akkor miért ne lehetne megtenni a huszadik század második felében. Volt útlevelem, elkezdtem a levelezést külföldi egyetemekkel, s bár a kinti tanuláshoz szükségem lett volna tartós vízumra, én azért elutaztam Angliába. Persze útlevelem meghosszabbítása nem sikerült, olyannyira, hogy a magyar konzulátuson el is vették, hogy ezzel azonnal hazakényszerítsenek, így miután lejárt a harminc nap, elég rosszul éreztem magamat Londonban. A Szent Pál-székesegyház mellett volt egy kis bolt, ahol ingyen kaphattak nagyon jó könyveket azok, akik a szocialista országokból jöttek. Egy Nagy Imre-könyvet kértem meg egy Bibliát.
– Nem Koestlert?
– Nem. Egyébként négy könyvet vittem magammal hazulról a hosszú útra: Adyt, Babitsot, József Attilát és Kosztolányit.
– Akkor majdnem olyan pragmatikus volt, mint az ifjú Koestler, aki húszéves korában megérkezett Haifába egy fonttal, hat inggel, egy öltönynyel, egy pár cipővel és egy Schopenhauer-kötettel. De miért nem kért abban a boltban egy Koestler-kötetet? Idehaza tiltott listán volt.
– Nekünk otthon megvolt a Darkness at Noon, a Sötétség délben, csak nem olvastam el. A családtagok könyveit sem olvastam el. A saját világomat akartam megteremteni. Ott voltam Londonban, éhes voltam, pénzem nem volt, idegeneknél laktam, útlevelem meg nem volt. Ekkor írtam levelet Éva nagynénémnek New Yorkba, és a segítségét kértem. Föladott nekem egy százdolláros csekket, csak azt nem tudta, hogy nekünk akkoriban nem lehetett ott bankszámlánk. Aztán elküldött Arthur Koestlerhez, hogy majd ő beváltja.
– Koestler akkor már hetvenkét éves volt, betegségekkel kínlódott. Hogy sikerült a találkozás?
– Nem a legjobban. Koestler London legelőkelőbb negyedében lakott, a Montpellier Square-en. Nem volt barátságos. Úgy éreztem, nem akart segíteni, gyanakodott. Előttem állt egy idős, alacsony férfi, tartózkodó és bizalmatlan volt, viszont a kutyájához igen kedves. Azon morfondírozott, hogy ha beváltja a nagynéném által küldött csekket, rákerül a száz dollár a bankszámlájára, és neki azután majd adóznia kell. Ráadásul nem sokkal e látogatás előtt már fölhívtam Polányi Mihály özvegyét is, mint az egyetlen családtagot Angliában, de ő kerek perec megmondta, hogy nem akar több rokonnal találkozni.
– Hogyan sikerült rábírni, hogy segítsen?
– Éva újra írt Arthur Koestlernek, mert tudta, milyen a számkivetettség. Második találkozásunk alkalmával Koestler sokkal oldottabb, barátságosabb volt. Valószínűleg megértette, hogy nem a hetvenes évek hivatalos Magyarországához tartozom. Meghívott vacsorára, feleségével, Cynthiával együtt láttak vendégül, s hamarosan megérkezett barátja, George Mikes, valamint egy dél-afrikai írónő, akinek a nevére nem figyeltem, de később azonosítottam: csakis Nadine Gordimer lehetett. Koestler és Mikes egy idő után átváltott magyarra, ekkor a két nő a háttérbe vonult, én pedig belecsöppentem a harmincas évek pezsgő irodalmi életébe, hirtelen ott éreztem magam a Szép Szó szerkesztőségében. Valóságos időutazás volt ez, Németh Andor, József Attila elevenedett meg előttem, a pesti irodalmi kávéházak színes élete. Hiába olvastam a Szép Szóról, mert könyvekből sosem éreztem volna meg azt, amit Koestler emlékezése nyomán: hogy ez egy nagyon kritikus, magas színvonalú, egymástól sokat követelő társaság volt.
– Koestler a harmincas években többször járt Budapesten, egy darabját, az Alkony bárt, amelyet Németh Andor fordított magyarra, kis híján bemutatták, József Attilával jóízű, nagy vitákba keveredett. Volt folytatása ennek a vacsorameghívásnak?
– Még egy alkalommal találkoztunk. Kint tartózkodásom idején szerettem volna egyetemi tanulmányokat folytatni a londoni egyetem angol tanszékén, és ehhez ajánlólevél kellett. Koestler, akit újra fölkerestem, ebben sokkal segítőkészebb volt. Pillanatok alatt remek ajánlólevelet kanyarított nekem. Barátjára, Polányi Mihályra hivatkozott, aki az ajánlólevél szerint engem igen tehetségesnek tartott… Az igazság azonban az, hogy Mihályt, bár nagyanyám öccseként rokonom volt, még csak nem is ismertem. De Koestler ajánlólevele nyomán fölvettek. Nyilván ma is ott van valahol az irattárban, az 1978-as évfolyam dokumentumai között. A százdolláros csekk is jól jött, mert legalább be tudtam fizetni a tandíjat. Egy évet töltöttem kint, ez idő alatt háromszáz levelet kaptam barátaimtól, szinte mindenki azt kérte, sőt követelte, hogy azonnal menjek haza. Ír barátom szavai sokszor eszembe jutnak: „Érdekes, hogy az otthoni barátaid mennyire nem tudják, hogy te nem azért jöttél el Magyarországról, hogy elfelejtsd, hanem hogy jobban megismerd.” S ez így is volt. Könyvtárba jártam, és igyekeztem mindent megtudni Magyarországról, amit idehaza hiába akartam volna kideríteni. Mindszentyről is vettem egy monográfiát, rengeteget olvastam, tudtam, hogy ezeket a könyveket úgysem hozhatom haza. Az volt az elképzelésem, hogy a hazámnak adom azt a tudást, amelyet kint összeszedtem. Nyáron aztán beadtam a végleges hazatérési kérelmet, amit egy idő után meg is kaptam. Itthon rendőrségi kihallgatások egész során estem át, mindenféle kérdéseket föltettek, tizenkét oldalas űrlapokat kellett kitöltenem.
– A hetedik évtized még kemény időszak volt Magyarországon, bár nem lehet egy nevezőre hozni a harmincas évek szovjet diktatúrájával. Amelyben letartóztatták nagynénjét. Milyen vádakkal?
– Sztálin-ellenes összeesküvés volt a vád. Éva első férje, akit a Szovjetunióban ismert meg, Alex Weissberg fizikus akkor már kényszermunkatáborban volt. Éva nem volt kommunista, és nem politizált. Ipari formatervezői tehetségét mindenütt elismerték. A húszas évektől Németországban dolgozott, s később, a fasizálódás idején úgy döntött, inkább a Szovjetunióban vállal munkát. Kint társbérletben lakott Hevesi Gyulával, aki annak idején a Tanácsköztársaság egyik kormánybiztosa volt. Amikor a GPU házkutatást tartott náluk, Éva varrógépében találtak egy pisztolyt. Vagy Hevesi rejtette oda, vagy a GPU, nem lehet tudni, mindenesetre Évát letartóztatták és tizenhat hónapig magánzárkában tartották. Ez múlhatatlan nyomot hagyott az életében.
– A Sötétség délben, Arthur Koestlernek a moszkvai perekről nagyon korán, 1940-ben megírt zseniális munkája, amelyet már George Orwell is remekműnek nevezett, a kommunista mozgalom és gondolkodás mély ismeretéről tanúskodott. Számos részlete a kortársaknak szinte a csodálatát váltotta ki: hogyan ismerheti így a szovjet viszonyokat olyan valaki, aki mindössze tanulmányúton járt a harmincas évek elején a Szovjetunióban, de soha nem élt ott, börtöneinek vendégszeretetét nem élvezte, és nyugati újságíróként inkább megfigyeltje, mint eszmetársa volt a szovjet kommunistáknak?
– Éva viszont valóban megismerte a szovjet börtönviszonyokat. Szabadulása érdekében számos Közép- és Nyugat-Európában élő természettudós fölemelte a szavát, köztük Einstein is. Minden követ megmozgattak, levelet írtak Sztálinnak. Évát végül kiengedték a börtönből, és kiutasították a Szovjetunióból. Először Bécsbe, majd Londonba került, ott találkozott ismét Koestlerrel. Bizonyos, hogy beszámolója a letartóztatásáról, a börtönben töltött hónapokról erősen hatott a Sötétség délben-re, Koestler számára Éva személyesen átélt nyomasztó élményei elsődleges forrást jelentettek mindarról, ami megtörténhetett a harmincas évek Szovjetuniójában.
– Koestler ugyanezekben az években Spanyolországban került börtönbe. Halálra ítélték, s végül őt is barátok és ismerősök közbenjárására helyezték szabadlábra. Akkor megfogadta, hogy többé nem foglalkozik politikával. Csak hát ezt képtelen volt betartani. 1945 után, majd a hidegháború éveiben írásaiban, előadásaiban számos alkalommal foglalt állást a szovjet totalitarizmus ellen. Hogyan lehetett ez a két alkotó ember, a tudatosan apolitikus Éva és a politikában nyakig benne lévő Koestler ilyen mély kapcsolatban egymással?
– Éva kívülről és távolról figyelte a nagyhatalmi játszmákat, Koestler pedig fontosnak tartotta az állásfoglalást, a beavatkozást a világ dolgaiba. De erős szellemi vonzás volt köztük, kapcsolatuk több volt, mint ifjúkori szerelem. Barátság és kölcsönös, nagyon mély respektus kötötte össze őket. Éva rendkívül szuverén volt, nemigen lehetett meghódítani, birtokolni. Járta a maga útját, élte a maga életét, sosem titkolta el a véleményét. Levelezésük tanúskodik róla, mennyire tisztelték egymást. Koestler haláláig megmaradt köztük a tartalmas kapcsolat. Éva most száznegyedik életévében jár. Számos kitüntetést kapott, idehaza 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. Kerámiái – a Metropolitan Museum of Arttól kezdve a British Museumig – a világ minden nagyobb múzeumában megtalálhatók. A főiskolán Vaszary-tanítvány volt, de nem akart festő lenni, egészen fiatal korától kezdve az volt a célja, hogy szép tárgyakkal örömöt okozzon az embereknek. Amikor a Royal Academy of Arts díszdoktorává választották, nevetve mondta nekem: hiába, ebben a családban senki nem úszhatja meg, hogy doktor legyen, hiába is megy fazekasnak…
origo.hu
Szentkirályi Alexandra: Magyar Péter emberei szeretnének egy pillangókéssel hasba szúrni
