Vízszivárgás

Megengedheti-e magának bármely ország, hogy közműveinek kiárusításával teljesen kiszolgáltatottá váljon, vagy vízkincsét stratégiai vagyonnak kell tekintenie, amely nem eladható? Magyarországon a helyi szolgáltatásban a kilencvenes évek óta jelen vannak a külföldi befektetők, pedig Pécs példája is bizonyítja, hogy a vízmű önkormányzati tulajdonban is nyereségesen üzemeltethető. A kiárusításnak a kormányváltást követően alkotmánymódosítás vethet véget.

Érdekes ötlettel állt elő 2007 tavaszán egy társaság: palackozóüzemet akartak építeni a hatszáz lelkes Somogy megyei Vízváron, hogy a vizet aztán Kínába szállítsák. A cég háttere homályban maradt, a befektetők állítólag összevesztek, a tervből így egyelőre nem valósult meg semmi. Pedig Kozma László polgármester szerint hatvan ember kaphatott volna munkát. A nagy külföldi sör- és üdítőipari cégek azonban évek óta előszeretettel használják a jó magyar vizet Soprontól Bőcsön át Dunaharasztiig. Utóbbi városban tizenöt ország számára készül az exportkóla.
Magánbefektetők persze aligha vehetnék birtokba a föld alatti vízkincset. Annál inkább a kiszolgálórendszereket: vagyis azokat a közműveket, amelyek révén a kutakból egészen a fogyasztók konyhájáig és fürdőszobájáig juthat az életet adó elem. Olyan eszközök ezek, amelyekkel egy egész országot sakkban lehet tartani. Ezért ennél jobban védendő stratégiai vagyont aligha lehet elképzelni.
A helyi szolgáltatás egy részében azonban a kilencvenes években mégis tulajdont kaptak a külföldi befektetők, s legutóbb komolyan felmerült a gyanú, hogy a kormány az öt regionális vízközművet is privatizálná. (Tehát itt nagyobb földrajzi egységeket kiszolgáló, állami kézben lévő vízművekről van szó, ahol a fogyasztók többsége nem helyi szolgáltatótól jut vízhez.)
Pedig számos külföldi példa ismert, mi történhet, ha az ivóvíz-szolgáltatás kifejezetten profitorientált magántársaság kezébe kerül. Bolíviában kétszázezer ember nem tudta megfizetni a francia Suez által kiszabott díjakat, végül lázadás tört ki. A Fülöp-szigeteken a vízdíj az ötszörösére emelkedett, a szolgáltatás színvonala romlott, sőt súlyos járványok pusztítottak, mivel szennyezett víz is folyt a csapokból. Az amerikai Atlantából is kipenderítették a francia befektetőt, mert ihatatlanná vált a víz. Az elszabadult árak miatt január 1-jétől még a párizsi önkormányzat is visszavette a vízközművek üzemeltetését a Szajna jobb és bal partját egymás között felosztó Veolia és a Suez Environnement cégcsoportoktól. (A honlapjukon elérhető adatok szerint előbbi cég világszinten így is jelenleg 108 millió, utóbbi 68 millió embert lát el ivóvízzel.)
A rossz nyelvek szerint a két cég a párizsihoz hasonló osztozkodást szándékozott megvalósítani Magyarországon is: egy még a Gyurcsány-kormánnyal kötött titkos paktum értelmében a Dunántúlon már terjeszkedő Suez a nyugati, míg a Veolia a keleti területeket kapta volna meg. Az érintettek ezt határozottan cáfolták korábbi nyilatkozataikban.
Biztos piacról van szó, elvégre inni, mosakodni még gazdasági válság idején is kell, s éppen ezért hatalmas üzletről is: a francia Suez Environnement magyar kirendeltsége csak Pécsett évi hatmilliárdos forgalmat bonyolított le. Úgy tudni, egy év alatt csak a baranyai megyeszékhelyről százmilliós tételben vittek ki nyereséget, de hasznuk több is lehetett volna, ha a bevételt nem osztják szét tizenhét veszteséges magyarországi leányvállalatuk között, hogy papíron mindegyik nyereségesnek mutatkozhasson. Merthogy alapvetően nem voltak azok, mégis működtették őket ezzel az átcsoportosítással.
Pécsett ezért is gondolják sokan úgy, hogy a franciák területszerzési – sőt, mint többen fogalmaztak, gyarmatosító – akcióba kezdtek (hiszen a veszteséges cégek üzemeltetése ellentmond a piaci logikának), s olyan hosszú távú stratégiában gondolkodtak, amelybe néhány veszteséges cég fenntartása bőven belefért. (Ezt nevezik „cash pool” rendszernek, melynek révén a hiányok kiegyenlítésére napi szinten mehetett a pénztöltögetés egyik cégből a másikba.)

*

Pécs alpolgármestere, Nagy Csaba a Fidesz helyi irodájában azt mondja, az őszi visszafoglalás óta bizonyos alapnormákban megállapodtak a franciákkal, a háborús állapotok csitultak, az új vízmű működik. Méghozzá az első három hónap adatai szerint nyereségesen – ami cáfolja a franciák azon állítását, hogy az ő tudásuk és tőkéjük nélkül a rendszer üzemképtelen. S az is biztos, ígéri a politikus, hogy az idén nem lesz vízdíjemelés, aminek hála egy átlag pécsi család összességében évi 10 ezer forintot spórolhat meg.
Feszültségből azonban továbbra sincs hiány: az alpolgármester és a vízszolgáltatást októbertől végző Tettye Forrásház Zrt. vezetője szerint a korábbi üzemeltető ott tesz nekik keresztbe, ahol tud. Winkler Tamás vezérigazgató példaként azt mondja: képzeljünk el egy számítógépet, amelyre a cégnek szüksége lenne, s rendes áron meg is vásárolná az elődjétől. De az inkább veszni hagyja, vagy másnak adja el olcsóbban, vagyis a veszteséget is vállalja, hogy a másik fél dolgát megnehezítse.
S ez persze nem csak a számítógépekkel van így. A Pécset képviselő Szabó Iván ügyvéd elmondása szerint az emlékezetes székházfoglalás is azért történt, mert olyan eszközök ragadtak bent, amelyek nélkül nem lehetett volna a rendszert irányítani. Ezek egyike a diszpécserközpont, ahonnan akár magát a vízszolgáltatást is meg lehet zavarni.
Azt, hogy a vízkészlet és -ellátás mennyire sérülékeny, jól mutatja, hogy a tizenöt éve megszűnt mecseki uránbányászat miatt – a terület rekultivációja ellenére – még körülbelül fél évszázadon át kell folytatni az egykori zagytározók környékén az elfolyó vizek kémiai tisztítását. (A témával lapunk korábban is foglalkozott: lásd Uránreneszánsz, Magyar Nemzet Magazin, 2007. január 20.)
Pécsett most éppen ottjártunkkor vált a probléma ismét beszédtémává, a Dunántúli Napló február 15-i írása szerint ugyanis az Országgyűlés a szükségesnek mondott évi 814 milliónál 210 millió forinttal kevesebbet szán a mentesítésre. Winkler Tamás szerint a vízbázist fenyegető szennyezésekre nagyon oda kell figyelni, hiszen hosszabb távon veszélyeztethetik az ivóvízellátást. A minőséggel azonban eddig sosem volt gond, ami elsősorban a vízszolgáltatásban dolgozó magyar szakemberek tudásának és felelősségérzetének köszönhető.
– Nem véletlen, hogy a gazdag arab országok is magyar szakemberekkel dolgoztatnak – szögezi le a vezérigazgató. Ez ideig-óráig fékezheti azokat a negatív hatásokat, amelyek helyenként a külföldi befektetők által ígért fejlesztések elmaradásából fakadhatnak.
A Suez most lényegében minden lehetséges ügyben pert indított – s egyelőre nem tárgyal. Winkler Tamás szerint azonban a munka megy tovább, a lakosoknak postázott 64 ezer új szerződésből 47 ezer már vissza is érkezett. Azt mondja, ez rekord, negyedév alatt ennyi megállapodást még egyetlen hazai szolgáltató sem kötött.
Az ügyben természetesen megkerestük a Suez Environnementet is, ám magyarországi vezetőjük, Csorba Zoltán egyéb elfoglaltságaira hivatkozva nem vállalta az interjút.
A Fővárosi Vízművek internetes honlapján fellelhető adatok szerint a Suez Magyarországon 1994 óta van jelen, először Kaposváron szerződtek, Ondeo néven. Péccsel együtt múlt őszig 2,225 millió ember vízellátásáért feleltek.
A vízmű-privatizációs ügyben Oszkó Péter pénzügyminiszter neve is előtérbe került, aki határozottan cáfolta, hogy bárki is a társaságok kiárusítására készülne. Csakhogy az Index február 9-én részleteket közölt egy előterjesztésből, amelyből az olvasható ki, hogy valóban léteztek kormányzati elképzelések a magánosításra. Igaz, ezek még nem Oszkó, hanem elődje, Veres János idejében születtek. A jelenlegi tárcavezető korábban a portál megkeresésére reagálva azt mondta, betekintést enged minden vonatkozó – valójában mindenki számára nyilvános – dokumentumba, de ez nem történt meg, az anyagok más úton szivárogtak ki. Az írás szerint a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) tavaly március 26-án több lehetséges forgatókönyvet vázolt fel a vagyongazdálkodási tanács számára, ezekben esik szó a magántőke bevonásáról is. Az egyik variáció szerint a jelenleg meglévő öt regionális vízműtársaságból összeolvadással két vállalatcsoport maradt volna: a kazincbarcikai Észak-magyarországi Regionális Vízművek (ÉRV) Zrt. és a siófoki Dunántúli Regionális Vízmű (DRV) Zrt. Ezek már komoly, piacképes társaságként a tőzsdére kerülhettek volna, vagyis magánszemélyek és cégek is tulajdont szerezhettek volna bennük.
Egy másik forgatókönyv szerint, írja az Index, külön leányvállalat jött volna létre, hogy vagyonkezelőként irányítsa mind az öt társaságot. Végül április 1-jén egy olyan opciót támogattak, amely már csak a három kelet-magyarországi társaság összevonását célozta meg.
Hogy pontosan mi volt az oka a kommunikációs zavarnak, magától Oszkó Pétertől szerettük volna megkérdezni. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy a regionális vízközművek üzemeltetésére és privatizációjára vonatkozó tanulmány társszerzőjeként feltűnt miniszter hogyan látja pontosan a stratégiai vagyon jövőjét, de falba ütköztünk. A pénzügyminiszternek címzett írásos interjúkérelmünkre többszöri telefonos sürgetés ellenére sem érkezett érdemi válasz, végül azt közölték: Oszkó Péter legalább két hétig szabadságon van, s még nem látják, azt követően miként alakul a programja. (Csak reménykedhetünk abban, hogy ezzel nem teszik ki magukat annak a veszélynek, hogy a miniszter hátsón billenti őket: az Index hírportálon megjelent cikkre reagálva a szerző internetes blogjában ugyanis Oszkó Péter is közölte álláspontját, amelyben gyenge szervezőkészségű kollégáinak „kiadós seggbe rúgást” ígért, mivel nem jött össze az interjú korábban az újságíróval.)
Kaptunk viszont válaszokat a vagyonkezelő szóvivőjétől. Zicherman Zsolt elismerte az előterjesztések létét, de mint kifejtette, a lényeg, hogy – mint az elnevezésből is kitűnik – valójában csak a lehetőségek felsorolásáról, a tanács számára előterjesztett alternatívákról volt szó. Tehát szavai szerint nem arról, hogy a privatizációt készítették volna elő. Igaz, az új tulajdonosi program 2008-as meghirdetésekor – ekkor még Gyurcsány a miniszterelnök – az MNV kénytelen volt foglalkozni az értékesítés kérdésével, az elképzelés szerint ugyanis a társaságokban lakossági befektetők is tulajdonrészt vehettek volna. Ennek is egyik, de önmagában nem elégséges feltétele az lett volna – írta blogbejegyzésében Tátrai Miklós volt MNV-vezér –, hogy 2009 közepére tőzsdeképes méretű cégcsoportok jöjjenek létre, vagyis az öt állami tulajdonú társaságból középtávon három állami tulajdonú társaság legyen.
Ám a válság és a kormány körüli zűrzavar elsodorta a tervet, s nem sokkal később az azt meghirdető Gyurcsány Ferenc kormányfőt is. A vagyontörvény vonatkozó melléklete 2009 júniusában módosult, ekkor sorolták tartós állami tulajdonba a vízközműveket, majd szeptemberben megszületett a döntés: egyelőre mégsem szervezik át a társaságokat.
Mint Zicherman Zsolt fogalmazott: tették ezt éppen azért, hogy fel se merülhessen a bújtatott privatizáció gyanúja. Aki mégis magánkézbe adásról beszél, annak túl élénk a fantáziája – így a szóvivő.
De hogy kétségtelenül voltak ilyen szándékok, azt maga a pénzügyminiszter egyértelműsíti hivatkozott blogkommentárjában, amikor arról írt, hogy a Gyurcsány Ferenc által indított „új tulajdonosi program” leállítása egyik első intézkedése volt. „…ha az MNV részéről volt is bizonytalanság vagy fegyelmezetlenség abban, ahogy a bármiféle privatizációs folyamat leállításáról szóló döntéseimet végrehajtsák, ez hamar lezárul azzal, hogy a korábbi vezérigazgatót, Tátrai Miklóst leváltottam” – fogalmazott Oszkó Péter.
Azt, hogy az eddigi tapasztalatok a külföldi irányításról nem éppen kedvezőek, legalábbis a Dél-Dunántúlon, még a Gyurcsány-blognak is otthont adó, a volt kormányfő irányította Táncsics Mihály Alapítvány által kiadott Kapcsolat.hu portál egyik névtelenségbe burkolózó szerzője is elismeri. Mint olvasható, „az előző polgáróbesterek gyenge ellenszava felhangzott ugyan a francia vizes csapatok nem éppen szabályos alakzatai, trükkjei, terjeszkedései, füstbe burkolt offenzívái kapcsán, de sajna csak kutyaugatásnak bizonyult. A víz szaladt, a Suez maradt. Hát persze, ki kellett termelni, ki is kellett vinni a profitot. De ne irigyeljük tőlük, hiszen előzőleg hoztak is pénzt, nem csak vittek. Csak hát a tolerálhatónál többet vittek…” – így a bejegyzés, amely a lényegre tapintott.
Ezerkilencszázkilencvenötben, a franciák pécsi szerződtetésekor ugyanis szakmai befektetésről volt szó, arról, hogy újfajta tudást (ahogy angolul mondani szokás: know-how-t) hoznak Magyarországra, emellett pedig az árakat megfékezik. Ám ez már a kezdetekkor is csak a felszínen bizonyult igaznak. Informátorunk szerint a látszat kedvéért egyszer kiutaztatták az akkori pécsi vízművezetést Párizsba – persze a magyarok költségén – továbbképzésre, de sok újat az általunk megkérdezettek szerint nem tudtak mondani nekik. A pécsiek azt állítják, a tudás megosztásáért évi 120 millió forintot vett fel a Suez. 150 millió ment el osztalékra, további 300 millió a leányvállalatok veszteségfinanszírozására. S ez is aprópénznek tűnik a fővárosi bevételekhez képest. A víz az ígéret ellenére nem lett olcsóbb, a pécsi nyereségből viszont a cég folyamatosan terjeszkedett a Dunántúlon. A város alpolgármestere biztos abban, hogy a franciák hídfőállásként kezelték Pécset, s hosszú távra terveztek. A problémákkal 2002 körül már a szocialisták is tisztában voltak: Toller László akkori polgármester egy testületi ülésen maga számolt be arról, hogy felállt a tárgyalóasztaltól. Az MSZP azonban akkoriban egy másik magánbefektetőben gondolkodott, s Nagy Csaba szerint végül még kedvezőtlenebb szerződés köttetett.
A mondvacsinált okokból történő pénzkivonás, a hatalmas menedzsmentdíjak kifizetése azonban már nem csak Pécsett szúr szemet. Úgy tudjuk, a fővárosi önkormányzatban is egyre többen látják be, hogy 1997-ben rossz szerződést kötöttek a Budapesten szintén társtulajdonossá vált Suezzel, amely harmincmilliárd forint menedzsmentdíjat vitt el időközben a fővárosból. A megállapodás, ugyanúgy, mint Párizsban, Budapesten is huszonöt évre szól. Hasonlóan Pécshez itt is menedzsmentdíjat kapnak a franciák, vagyis attól függetlenül jár nekik a kifizetés, hogy mennyi volt a bevétel. Tavaly 2,5 milliárd forintot vettek így ki a vízművekből, amely így lényegében minden nyereségét elbukta.
A Fidesz fővárosi frakcióvezető-helyettese, György István elmondása szerint választási sikerük esetén korrekt, de kemény tárgyalásokra kell készülnie a társtulajdonosnak.
– Nincs szó befektetőellenes hangulatról, azonban olyan szerződéseket szabad csak megkötni velük, amelyek a lakosság érdekeit szolgálják – mondja.
A menedzsmentdíjas szerződés viszont, szemben az arányos osztalékfizetéssel, nem ilyen, úgyhogy a tárgyalóasztalnál ez a kérdés biztosan hamar napirendre kerül. Hogy számíthatunk-e itt