Zsonglőrködés a számokkal

Mark Twain egyik írásában Joseph Disraeli, az angol miniszterelnök kijelenti: „háromféle hazugság létezik: hazugság, átkozott hazugság és statisztika”. Egy másik közkézen forgó anekdota szerint Winston Churchill, csak hogy az angol miniszterelnököknél maradjunk, megjegyezte: „csak azt a statisztikát fogadom el hitelesnek, amelyet saját kezűleg hamisítottam”.
Egy harmadik mondás szerint „a statisztika olyan, mint a bikini, sokat mutat, de a lényeget elfedi”. Ezek a megfogalmazások nem véletlenül terjedtek el. Érdekes módon éppen a statisztikusok kapták fel őket, s írtak több könyvet is arról, hogy milyen módon lehet hazudni a statisztikákkal, vagy hogyan lehet félreértelmezni a statisztikai számokat. 1954-ben egy amerikai szakember, Darell Huff írt egy könyvet ezzel a címmel: Hogyan hazudjunk a statisztikával, és pár éve Joel Best, a Delaware Egyetem tanszékvezetője írt könyvet Átkozott hazugságok és a statisztika címmel.
Hogyan vezet félre a statisztika? Miután én is dolgoztam statisztikákkal, sőt pár évig egy távoli, igen szegény fejlődő ország kormányának statisztikai tanácsadója is voltam, elárulok néhány kulisszatitkot. Először is van szándékos hazugság, amikor egy kormányzat szándékosan hoz nyilvánosságra nem valós adatokat. Amikor abban a bizonyos távoli országban dolgoztam, mindig csodálkoztam, hogy milyen pontos adatokat közölnek a növekvő rizstermelésről, miközben rizs nem nagyon volt a piacon. További gondot okozott számomra annak megértése, hogy miként tudták felmérni a rizstermelést a kormányzat szakértői, hiszen a kormány főként a nagyvárosokat ellenőrizte, ott pedig éppen nem termeltek rizst, a vidéki rizsföldek jelentős része a felkelők (banditák, terroristák vagy amit akarunk) kezében volt, ahova a kormányhivatalnokok be sem merték tenni a lábukat. A megoldás: kreatív statisztika, vagyis az utolsó gyarmati év még úgy- ahogy pontos rizstermelési adatait évente rendre 10 százalékkal megnövelték, bár ettől még rizs a piacra nem jutott.
A kommunista időszak alatt a KGST-országok is sok esetben merész számokat közöltek a gazdaság és a társadalom fejlődéséről. Különösképpen a hadiipar volt elrejtve a kommunista országokban a cipőgyártás, a női divatcikkek és a háztartási gépek gyártási adatai közé. Emlékszem, hogy akkoriban az Országos Tervhivatalban nagy érdeklődéssel tanulmányozták a CIA egyébként nyilvánosan publikált korrigált adatait a szocialista országokra vonatkozóan. Néha ugyanis a tervhivatalban is tisztán kellett látni, és ehhez a CIA-adatok használhatóbbak voltak, mint a szovjet, a csehszlovák vagy akár a saját számok. A gond csak az volt, hogy kínos volt a belső jelentésekben az amerikai hírszerzésre hivatkozni…
De ne higgyük, hogy a statisztika meghamisítása csak a távoli fejlődő országok vagy a múlt ködébe vesző kommunista hivatalok gyakorlata volt: éppen a napokban bukott le a görög kormány az EU számára készített kozmetikázott adatokkal, és közismert az is, hogy az elmúlt években a magyar kormány is több olyan statisztikai adatot közölt, amelyeket a külföldi szakértők nagy fejcsóválással fogadtak.
Ám a statisztika nem csak akkor vezethet félre, ha az azt készítő hivatalnokok csalni akarnak, vagy egyszerűen adathiány miatt a hasukra ütnek, és beírnak egy elképzelt számot. A jól mért és pontosan számított adatok is félrevezetők lehetnek, ha nem tudjuk pontosan, mit mérnek azok. A politikusok kedvenc adata a munkanélküliség aránya, és az elmúlt évek során gyakran lehetett hallani, hogy a munkanélküliség 7 százalék alá csökkent (ma, amikor 10 százalék felett van, ritkább a dicsekvés). A baj csak az, hogy a munkanélküli arány csak azokat méri, akik aktívan álláskeresők. Azok, akik meg sem próbálnak elhelyezkedni, az úgynevezett inaktívak, nincsenek benne a munkanélküliek számában. Magyarországon azonban nem a munkanélküliek, az aktívan álláskeresők jelentik az igazi problémát, hanem azok a tömegek, akik meg sem próbálnak állást keresni, és szociális segélyekből, illetve feketemunkából és kisebb-nagyobb bűnözésből élnek. A munkanélküliség tehát csak a jéghegy csúcsa, az igazán fontos a foglalkoztatás aránya, s ebben nagyon rosszul állunk Európában. Ezt a szakemberek nagyon jól tudják, csak a kormány felejtette ezt el az elmúlt években a lakossággal közölni – talán nem véletlenül.
A statisztika csalhat úgy is, hogy mérni akarunk valamit, és éppen rossz mérőszámot választunk hozzá. Ha megkérdezünk egy egyetemi hallgatót, hogy milyen mutatószámmal mérjük egy ország gazdasági fejlettségét, rávágja, hogy az egy főre eső bruttó hazai termékkel. És ha azt kérdezzük, hogy milyen mutatóval mérjük egy ország gazdasági fejlődését, a bruttó hazai termék éves százalékos növekedését fogja megnevezni. Tavaly a bruttó hazai termelés Magyarországon csaknem 7 százalékkal esett vissza az előző évhez képest, ami bizony nagyon rossz eredmény Európában, ahol például Lengyelországban ugyanez a mutató 0 százalék körüli értékre esett vissza a korábbi 6-7 százalékos növekedésről.
De ki tudja a közgazdászokon kívül, hogy mit is mér ez a bruttó hazai termék, angol nevén GDP? A dolog nem is olyan egyszerű. Egészen a második világháborúig nem volt nemzetközileg egységesen elfogadott mérőszáma az egyes gazdaságok teljesítményének, és valljuk be, hogy sok országot nem is igazán zavart ez. Sem Sztálin Szovjetuniója, sem Hitler Németországa vagy Mussolini Olaszországa nem igazán aggódott amiatt, hogy az ország gazdasági teljesítményét nem mérik pontosan. A II. világháború után a diktatúrák legalább egy része demokráciáknak adta át a helyet, és már egyre több ország szerette volna tudni, ténylegesen milyen is a gazdaság teljesítménye, illetve fejlettsége, s ez azért volt fontos, mert a segélyszervezetek az egy főre eső GDP alapján adtak a legszegényebb országoknak támogatást. A gazdasági mérőszámok rendszerének kidolgozását az Egyesült Államokban kezdték el, és egy Simon Kuznets nevű statisztikusnak elévülhetetlen érdemei voltak e területen, ezért később közgazdasági Nobel-díjat kapott. A II. világháború után a GDP-t az egyes országok gazdasági fejlődésének és gazdasági fejlettségének mérésére lehetett használni.
De tényleg ilyen jó ez a bruttó hazai termék és a hozzá kapcsolódó mérőszámok? Nagyon leegyszerűsítve: a GDP egy évben egy országban megtermelt javak és szolgáltatások összességét méri, méghozzá piaci áron. A kormányzat által biztosított szolgáltatások esetében persze nincs piaci ár, ebben az esetben önköltségen veszik figyelembe azokat. Vajon minden benne van ebben a mérőszámban, és jól méri azt, amit mérni akar? Hát nem egészen. Az elmúlt húsz évben egyre több közgazdász állítja, hogy nem igazán van minden rendben ezzel a mérőszámmal, és valami mást kellene kitalálni helyette.
Ugyanis a GDP, a bruttó hazai termék (és a belőle leszármaztatott többi mérőszám, a GNP, az NDP, az NNP, az NI, de ezeket most ne részletezzük) csak azt méri, ami a piacon megjelenik, ott cserélődik pénzre. Ha egy országban az embereknek több szabadidejük van, és sétálgathatnak az erdőben, ha családjukkal foglalkozhatnak, olvasgathatnak vagy sportolnak, az nem növeli a GDP értékét. Ha ezzel szemben az adott ország állampolgára látástól vakulásig dolgozik, nem megy nyaralni, nincs ideje a családra, de termékét és szolgáltatásait a piacon értékesíti, nos, mindez a GDP részét képezi. Ezért tehát a fejlett nyugati országokban a GDP alacsonyabbnak látszik, míg Kelet-Európában, illetve Ázsiában magasabbnak, mint amilyennek az emberek azt érzik.
Mindenképpen szükségessé vált a bruttó hazai termék fogalmának újragondolása. Érdekes módon egy indiai és egy pakisztáni közgazdászt szoktak megnevezni a koncepció előfutárai közt, és talán ez az egyetlen olyan világméretű projekt, amelyben Pakisztán és India nem ellenségként áll szemben egymással. Az indiai Amartya Sen alapozta meg kutatásaival, majd többek közt a pakisztáni Mahbub ul Haq fejlesztette tovább az ENSZ számára az úgynevezett Humán Fejlődési Indexet (angolul Human Deevlopment Index, HDI), amely több mutatószám átlagaként próbálja mérni azt, hogy mennyire fejlődik egy társadalom. Ez a kezdeményezés meglepően sikeres lett. 1990 óta az ENSZ fejlesztési programja, az UNDP évente kiszámolja a világ legtöbb országára a HDI-t, és publikálja is az adatokat a Human Development Report című kiadványában.
A környezetvédők is bekapcsolódtak a GDP leváltására irányuló javaslatok gyártásába, és alternatív mérőszámként az egyes országok „ökológiai lábnyomát” javasolják, ami azt mérné, hogy összességében mekkora szennyezést hagy egy ország hátra a következő generációknak.
Nicolas Sarkozy francia elnök is aktív szerepet vállalt e témában. Az Alternatives Economiques francia gazdasági szaklap beszámolt róla, hogy Sarkozy az amerikai Nobel-díjas Joseph Stiglitzet, a Világbank volt elnökét, számos globalizációt bíráló írás szerzőjét kérte fel egy mérőszámrendszer kialakítására. Stiglitz is a nem piacra kerülő tevékenység figyelembevételét és a környezetszennyezéssel való korrigálást javasolta elsősorban.
Hazudik-e a statisztika tehát? Ha megfelelő mérőszámokat használunk, és ha tudjuk, hogyan gyűjtötték össze az adatokat, akkor a statisztika nem hazudik. Persze a társadalom és a gazdaság is fejlődik, és akkor van csak baj, ha nem módosítjuk a változó világhoz a számainkat. Napjainkra a GDP kissé elavult, meg kell találnunk az új és a valóságot pontosabban tükröző mérőszámokat. Ettől persze még mindig lesznek politikusok, akik igyekeznek majd manipulálni a statisztikákat – de ezek kiküszöbölése már más típusú feladat.

A szerző közgazdász