„Élünk és meghalunk”

Az utolsó nyolc év kormányzásának gyalázatossága tökéletesen kimosta az emberekből a tartást, az optimizmust, az egymásba vetett bizalmat. Milyen lehet egy ország közérzete, amelyet saját vezetői sulykolnak antiszemitának, rasszistának, nacionalistának, irredentának, kirekesztőnek?

Rendben van, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) április 7-ét az egészség világnapjának nyilvánította. Az sem feltűnő, hogy a mostani világnap témája az urbanizáció és az egészség kapcsolata. Az már necces, hogy a választás izgalmába belereccsenve megjelenik a WHO elemzése, amelyben Magyarországot a világ egyik legegészségtelenebb országának minősíti. Mozgásszegény életmód, jelentős alkoholizmus, dohányzás, zsíros ételek fogyasztása, elhízás. Lehangoló halálozási mutatók, fogyó lakosság, dobogós halálozási helyek.
A legfurcsább „igazodó” reflex Nick Thorpe-tól, a BBC tudósítójától érkezett. A riporter szerint az a közös a választható erőkben, hogy mind a négy magyar pártelnöknek barna a szeme, és szerinte mindegyikőjük kristálycukrot és fehér kenyeret eszik, valamint sok húst fogyaszt. Pfuj! A barbár magyarok. Thorpe úr nyilván nem tud Orbán Viktor negyvennapos léböjtkúráiról, de Schifferéknél is nehezen képzelhető el, hogy kínai cukorban sült sonkát reggelizzenek. Amúgy a WHO elemzése vezető téma volt a különböző médiumokban. Szabadon ostoroztuk magunkat, mindenfajta bűnünket és rossz tulajdonságunkat szétkiabálhattuk a világ négy égtája felé, senki nem szól ránk, hogy valamelyik párt tüzét fújjuk a szánkból.
A WHO megállapításai ugyanis igazak. Finomítása szerint gazdasági fejlettségünkhöz képest nagyon egészségtelenül élünk. Igaz, de ezért a szaktárca csak részben felelős. Már 2006-hoz képest is kevesebbet költünk a GDP-ből az egészségügyre, 8,1 százalékról 7,4-re csökkent a mértéke. Az elhibázott gazdaságpolitika pedig további elvonásokat eredményezett. Az is igaz, hogy az egészségügyre költött többletpénzek sem hoznak átütő változásokat a rendszerben. A magyar lakosság kívánalma nem a méregdrága eljárások követelése. A magyar beteg két dolgot szeretne: volumenkorlát-mentes és szakszerű ellátást, valamint sorban állás nélküli rendeléseket. Realista polgár az utolsó percig húzza, hogy se kórházra, se műtétre ne kerüljön sor. Tudjuk, miért. Azt pedig, hogy a visegrádi országokkal összevetve mindenfajta egészségügyi mutatóink a legrosszabbak, nehéz úgy értelmezni, hogy tudjuk, Románia, Bulgária ugyanezért az éremért versenghetnének. Tény viszont, hogy nálunk az egészség nem érték. Ha beszélgetsz egy nagyivóval vagy láncdohányossal, a jelszavuk mindig az, hogy valamiben meg kell halnunk. Van ebben jó adag fatalizmus. A magyarok húsz év óta a kezükbe vehetnék a sorsukat, de nem teszik. Jövőképet rajzolni, hitet, lelkesedést önteni egymásba egyre kevésbé lehetett, és az utolsó nyolc év kormányzásának gyalázatossága tökéletesen kimosta az emberekből a tartást, az optimizmust, az egymásba vetett bizalmat. Milyen lehet egy ország közérzete, amelyet saját vezetői sulykolnak antiszemitának, rasszistának, nacionalistának, irredentának, kirekesztőnek, munkakerülők gyülekezetének? Rosszul pozicionált, felesleges, semmire sem jó emberanyag, amortizált generációk. Aki ezt naponta hallja vagy látja, jó eséllyel lesz depressziós, elhízott, iszákos vagy az örökös stressztől rákos, gyomorfekélyes, hipertóniás, szívbeteg. Természetesen az egészség nem csak önértékelésen alapul. Magyarországon az evés rituálé. Aki nálunk vendégségbe megy, már az előszobában megkérdezik tőle: mit eszel? Nagy sértés, ha semmit. Ugyanez vonatkozik az ivásra is: üljünk be egy sörre, gyere fel egy pohár borra, ugorjunk be egy unicumra. Bizonyos pályákon, ahol sok minden dől el poharazgatás közben, az antialkoholisták karrierileg labdába sem rúgnak. Közvetlen következménye a májzsugor, ami a rendszer nagyobb dicsőségére mostanában helyet követel a nőknél is. Az ivás és a mértéktelen evés már önagában is nagy baj, de ne jöjjön elő senki azzal, hogy mennyit éheztek a magyarok azelőtt. Már régen bepótolhattuk a nagy hiányt, most viszont a minőséggel van a baj. Folyamatosan esszük a szemetet. A szó szoros értelmében, mert a majdnem ingyen virsliben nincsen hús, de hetente derül ki komplett szavatossághamisítás, romlott húsok özöne, fertőzött párizsi agysorvasztó sonkával, tetemes mennyiségű romlott felvágott, sajt, lekvár. Emberi fogyasztásra alkalmatlan, büdös húsok, ízetlen külhoni gyümölcsök. Csakhogy amikor az X megaáruházban szólunk a vásárlónak, hogy zöldes a darált hús, csak legyint rá: jó még az. Mindenki sértődötten kikéri magának a higiéniát, közben eszünk az utcán, a villamoson, a metróban, a vonaton, a legszennyezettebb helyeken. És az évi két fogkefe plusz egy tubus fogkrém/fő sem nevezhető rózsás helyzetnek. A gyorséttermek ontják a húspogácsákat, a törökök a szabadban trancsírozott húsaikat, agyoncukrozott üdítővel öblítve, az interneten külön szakma a netpincérség. Hogy pizza néven miket adnak, arról nem szólnék, de nagy a hőkölés, amikor olaszhonban megcsapja orrunkat a bazsalikomos pizza illata. A Costas étterem Michelin-csillagot kapott. Az alapanyag Párizsból jön. Mi lenne, ha Mórahalomról, Szatymazról vagy Makóról kerülne ki az alapanyag, és addig sem sóznának mindent ehetetlenre? A magyarok magas vérnyomása többek közt attól a bődületes sómennyiségtől származik, amit megeszünk a füstölt húsokkal, sajtokkal, kolbászárukkal, ételízesítőkkel, levesporokkal. A szalámik többsége élvezhetetlen. Amikor főzőműsor megy a tévében, meredten nézzük, hogy a „megsózom kicsit” azt jelenti, hogy a szakács dönti a sót, miközben minket furdal a lelkiismeret egy körömnyi sóért. A háztartási beszerzés bizalmi kérdés lett: kapirgáló csirkét, tojást, mézet csakis garantáltan háztájiból veszünk. Ha végigmegyünk a nagy bevásárlóközpont húsrészlegén, alig érezhetően, de kísért a büdös. A harc szinte reménytelen voltát példázza a Magyar Nemzet küzdelme a tiszta magyar mézért. Majdnem senkit nem érdekel, hogy bizonyos termékek fogyasztása egészségtelen, ártalmas, mérgező. Ott a polcon. A hajdani Köjál odalett, hogy ki ellenőrzi, mi dől be a határon, nem tudni. Nem csoda, hogy a cukorbetegség népbetegség, tüdőrákkal vezetünk a világban (évi 30 500 halott), de még nagyobb számban szedik áldozataikat a koszorúér- és az agyérbetegségek. Az alkoholbetegek száma túl van a millión, ezen belül drámai a nők aránya, s az utóbbi időben minket is elért a pánikbetegség és a depresszió. Súlyos a felelőssége ebben azoknak a reklámozott tablettáknak, amik azt hirdetik, hogy a magas vérnyomástól a meddőségig mindent gyógyítanak. Kezelés helyett egyszerűbb három sárga tabletta. Ránézésre persze minden rendben: az egész ország edzőcipőben jár, de nem edz, a lányok bodykesztyűt viselnek, de nem súlyzóznak, a televízió tele síző, jógázó, spinningelő, bokszzsákoló széplánnyal, miközben az átlagember fáradtan hazavergődve a munkahelyéről csak forró fürdőre vágyik. Ha háziasszony, akkor ott a vacsora, amit a fegyelmezetlen magyarok nem akarnak 18 órakor elfogyasztani: úgymint salátalevélbe csomagolt lazacot, avokádósalátát vagy blansírozott csirkemellet ricottával. Egy kiló zsír 300 forint, egy üveg közepes olívaolaj 1280. Egy jobb edzőterem havi bérlete hat-hétezer forint, nyugdíjasbérlet nem létezik. Parkok, ahol futni lehet, nincsenek, a kutyakaka diszpergálva mérgez igazán. Amúgy kedvenc kórházamban, amit megszüntettek, berendeztek egy kis edzőtermet a nővérkéknek: biciklikkel, taposógépekkel és szaunával. Mindig tele volt. Amit pedig a WHO nem vizsgál: az ország közelmúltjának történelme, amit a hazugságoktól még ma sem lehetett teljesen megtisztítani. De ez egy másik történet.