Ezerből ezerszer, hogy biztosra menj

Világszerte a röplabda a kosárlabdával vetekedve, a labdarúgás mögött a második-harmadik legnépszerűbb csapatjáték, nálunk viszont az elmúlt egy-két évtizedben különben sem túl erős pozíciójából is jelentősen vesztett. Csupán néhány adalék a lesújtó összképhez. Az elmúlt hetek híre, hogy a szövetség azt is figyelembe vette a női szövetségi kapitány kijelölésénél, ki tud szponzort keríteni, pénzt szerezni. A férfiaknál még sanyarúbb a helyzet: válogatott lényegében nincs is, legutóbb két éve, az olimpiai selejtezőben állt össze a keret, azóta még egy edzés erejéig sem; két évtizede még három csoportban bonyolították le a másodosztály küzdelmeit, ma hét csapat alkotja az NB II-t. Mégsem az a célunk, hogy átfogó képet adjunk a hanyatlásról, ellenkezőleg, azt a kiváló sportembert, Kántor Sándort kívánjuk bemutatni, akire szinte egy személyben építve talán még lehet felemelkedés.
Kántor 1994 és 2006 között a földkerekség legerősebb bajnokságaiban, Németországban, Olaszországban és Japánban légióskodott, csupán egyetlen eredményét kiemelve, a 2000–2001-es idényben az olasz liga legjobb játékosának választották. A két sportágban betöltött nemzetközi szerepünk alapján ahhoz hasonló siker, mintha ugyanezt a dicsőséget egy magyar labdarúgó érné el a Série A-ban. Négy éve hazatért, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy fellendítse a sportágat, ám nagy tervei pénz híján megfeneklettek, erejéből egyelőre arra futja, hogy játékosedzőként legalább a Kaposvár férfi csapatát a nemzetközi középmezőny szintjén tartsa. Évről évre fontolgatja, hogy visszavonul, de eddig még mindig meggyőzték a folytatásról, s bizony harminckilenc évesen is talán a legjobb magyar játékos.
Elsősorban nem is kimagasló fizikai adottságainak köszönhetően, hiszen 197 centisen csak alulról súrolja az átlagot – ma már a centerek 210 centi magasak, de az ütők is inkább két méter felettiek –, hanem még ma is példaértékű fanatizmusának.
Találkozónkat például a csapat délelőtti edzésének idejére egyeztettük, mondván, a délutáni edzőmeccs miatt ő úgyis csak vezényli a feladatokat, közben lesz időnk beszélgetni. Ám amikor megérkeztem, javában tréningezett. S nem is akárhogyan. A nyitást gyakorolták a játékosok, durván harmincat-harmincat ütöttek, de csak egy akadt közülük, aki egyszer sem hibázott. Nem nehéz kitalálni: Kántor Sándor.
Amikor később, a felesége társaságában leülünk beszélgetni, meg is kérdezem tőle: ez hogyan lehetséges? „Röplabdában az eredményesség ötven százalékban a technikai képzettségen, negyven százalékban az összpontosításon múlik, és csak tíz százalékban a gyakorlásra szánt időn” – mondja, s közben óhatatlanul arra gondol az ember, a technikai képzettséget nem a sarki fűszeres árulja. Ám így folytatja: „Ha valaki egy feladatot tízből tízszer pontosan hajt végre, az jó, ha százból százszor, akkor tudja, s ha ezerből ezerszer, akkor biztos önmagában.”
A nyitáson keresztül így bizonygatja az igazát, miszerint a gyakorlás önmagában, koncentráció és céltudatosság nélkül mit sem ér. Annak idején, amikor tanulta a felugrásos szervát, először csak a labdát dobta fel. Tízszer, százszor, ezerszer. Mert csak az erejét pazarolta volna feleslegesen, ha a pontatlanul feldobott labdát is meg akarja ütni, valószínűleg úgyis rontás a végeredmény. Amikor a megfelelő magasságra feldobott labda egészen kicsi, tízcentis eltéréssel mindig ugyanoda esett le, akkor ugrott fel, hogy meg is üsse. Persze először nem teljes erővel, mert az irányzékot is be kellett mérni. „A pálya mindkét oldalán van egy kis hiba a parkettában. Csak oda kell állnom, s jöhet a nyitás” – íme a kézzelfogható végeredmény. S ez csak az egyik játékelem.
Kántor Sándor mindegyiket végigzongorázta. Az Egyesült Államok győzelmével zárult 1988-as olimpia után megjelent egy oktatókazetta, amely ezek elsajátításához adott segítséget. „Rongyosra néztem” – vallja be, majd beavat a részletekbe. A nyarat úgy edzette végig, hogy délelőtt és délután ifista létére már a felnőttekkel dolgozott, a két tréning között pedig a maga programját végezte. Ráadásul beszerezte azt a speciális cipőt, amely folyamatosan nyújtott állapotban tartja az Achilles-inat, ezáltal feszül és jobban erősödik a vádli. Az eredmény: a súlypontemelkedése meghaladta az egy métert. A középiskola utolsó évét magántanulóként végezte, hogy többet gyakorolhasson. A pályán kívül is eltökélt volt, s az a mai napig. Az szinte természetes, hogy soha nem cigarettázott, csak az évzáró bankettek alkalmával fogyaszt alkoholt, de kólát és kávét sem iszik. Sőt, a felesége elárulta, Sanyi annyira elszánt volt, hogy rögtön a megismerkedésük elején közölte vele, nincs buli, neki tíz órakor le kell feküdnie. Mostanra valamelyest ugyan lazult a fegyelem, de a legfontosabb elvekből a mai napig nem enged.
Adódik a kérdés: a kaposvári fiatalokba miért nem tudja átplántálni ezt a szemléletet? „Tehetségekben nincs hiány, ám nem maximalisták. Pedig az ember sohasem lehet elégedett magával, mert akkor megreked a fejlődésben. Amikor Olaszországban játszottam, évek óta csábítottak a japánok, de azt mondtam, amíg nem nyerek a Cuneóval is valamilyen serleget, nem megyek. Ez hajtott, s lám 2002-ben az Olasz Kupát és a CEV-kupát is elhódítottuk. Utána már nyugodtan szerződtem Japánba” – magyaráz ismét saját példáján keresztül.
Cuneóba a mai napig visszavárják, s Kántor Sándor nem is tagadja, ő maga vacillált, hogy hazajöjjön-e. Ám a felesége eldöntötte ezt a kérdést: „Aki külföldön ragad, az mindig idegen marad. Azt tapasztaltam, hogy a gyökértelen gyerekek az anyagi jólét dacára nehezen boldogulnak, aminek véletlenül sem akartam kitenni a mieinket. Különben is, a magyar gyereknek Petőfit kell tanulnia, itthon van a helye.”
Kántor Sándor és Nagy László családját össze kellene hozni egy beszélgetés erejére – gondolja magában az ember, a két klaszszis pályafutása ugyanis sokáig ugyanazon az íven haladt. Előbbi szerencsénkre hazatalált. S bár még ma is imádja a röplabdát, kicsit mégis várja már, hogy mikor hagyhat fel az aktív játékkal. Újabb céloknak csak akkor foghat neki.