A díszpolgár

Vannak futballisták, igaz, kevesen, akiket idős- koruk dacára nem lehet bácsizni. Közéjük tartozik Sándor Csikar. Az MTK és a válogatott egykori klasszisa megható ünnepség főszerelője volt a héten: a Hegyvidék (a budapesti XII. kerület) díszpolgári címet adományozott neki. A ceremónia azzal kezdődött, hogy egy rövidfilmben faggatta a riporter – és Károly bácsizta. No, ez nem megy. Csikar ma is, nyolcvankét évesen is Csikar. Legfeljebb Sándor Csikar. Lehetetlen azt mondani, hogy Sándor Károly bácsi. Igazuk van azoknak, akik Sándor Károlyt nem is ismernek, Csikart viszont annál inkább. Még a Csikar bácsi elmenne valahogy, de ez is sántít. Puskás esetében is nehezen szoktuk meg az Öcsi bácsit, mert balösszekötőként Öcsi volt, de hát az éveket valahogy tudomásul kellett venni, így lett belőle Öcsi bácsi.
Csikarról szólva azonban – nyolcvankét év ide, nyolcvankét év oda – sehogy sem áll rá a szánk a bácsira. Azon egyszerű oknál fogva, mert Csikar minden, csak nem bácsi. „Mit szól ehhez, Csikarkám?” – kérdezhetnénk a neves humoristával, Salamon Bélával, a látszat ugyanis – ősz haja dacára – az, hogy nem fogott rajta az idő. Az maradt, aki volt: kedves, szeretetre méltó egyéniség, a labda és a győzelem megszállottja, őszinte ember és óriási futballista. Ő persze másokat dicsér ma is: Hidegkutit és Puskást, Czibort és Kocsist. No meg Bozsikot, akivel annyi piros rúzst csempésztek be egy időben, hogy nem győzték az asszonyok festeni a szájukat. Természetes, hogy Bozsikkal szövetkezett, mert Cucu párttag volt. Ha balhé lesz – gondolta –, a párt majd megvédi.
Állítólag úgy lett Csikar, hogy a szurkolók azt kiabálták: „Kar-csi! Kar-csi!” És a keresztnév második szótagja az ismétléskor összeért az elsővel. De ez csak feltételezés. Mindenesetre jó becenevet találtak neki, s ahogy Gellei Imre fogalmazott: a Bolyai-féle geometria ugyanúgy fennmarad, mint a futballban – idehaza – a Csikar-szög. Pokorni Zoltán kerületi polgármester tágra nyílt szemekkel hallgatta a jobbnál jobb történeteket, amelyek dőltek a díszpolgárból. Íme, az egyik: „Glasgow-ban játszottunk 1954 decemberében a skótok ellen, és 4-2-re nyertünk. A banketten egy idős polgármester köszöntötte a csapatot. »Szeretettel üdvözlöm az Osztrák–Magyar Monarchia küldöttségét« – mondta. Sebes Gusztáv, a válogatott szakvezetője közbeszólt: »Polgármester úr, tévedni tetszik, mert a Magyar Népköztársaság sportolói vannak jelen.« »Az egy és ugyanaz! « – így a polgármester, és mintha mi sem történt volna, folytatta a beszédét.”
A Barabás-villa Városmajor utcai nagytermében néhány órára boldognak láttunk egy futballistát, akit az egész ország csak Csikarnak hív. Maradjon is csak Csikar sokáig, utánozhatatlan bájával és mosolyával.