Úgy tudom, tiszteletes úr, hogy a Székelyföldről Magyarországra települt ki, majd visszajött Kolozsvárra, onnan Sztánára vezetett az útja. Nem mindennapi kanyarok…
– Családostul kikerültem Magyarországra. Bár itthon, Erdélyországban is lehet magyarnak maradni, a mi életünkbe beleszólt a politika. Lelkészcsaládból származom. Édesapám kőkemény magyar ember, és ez a Ceausescu-rendszernek nem tetszett, s fordítva is igaz volt. Kétszer volt gondja a Securitatéval [a kommunista Románia titkosrendőrségével] a nyolcvanas években: mindkét alkalommal nagyon elverték. Másodjára, amikor édesapám hazajött, és nyitotta az ajtót, jóformán meg sem ismertem. A bűne az volt, hogy nyíltan kimondta azt, ami neki nem tetszett. A családnak el kellett döntenie: apu életben marad-e, vagy meghal. Kinyírják, vagy a stressz alatt valami elkeseredett dolgot tesz, ami visszafordíthatatlan. A család bölcs döntésre jutott: kitelepültek nagymamástul Magyarországra. Én már a fordulat után, a teológia elvégzését követően vándoroltam ki. Négy évig éltem ott, majd visszatértem. Azt vallom, mindenki ott éljen, ahol jól érzi magát. Magyarországon sok lehetőséget kaptam, de én úgy éreztem, itthon a helyem, és amikor felvettek a kolozsvári teológiára, már úgy ültem fel a vonatra, hogy nem térek vissza. A család többi tagja Magyarországon maradt, bár szívesen járnak haza, annak ellenére, hogy édesapát megfigyelték, sőt egyszer majdnem elütötték a járdán egy fekete szekus autóval…
– Családi örökség a hivatása?
– Nem teljesen. Fiatalon futballoztam, de sérülés miatt abba kellett hagynom, ennek ellenére felvételiztem a budapesti Testnevelési Egyetemre 1990-ben. Futballedző szerettem volna lenni. Hamis okok miatt azonban nem vettek fel, de a következő évben megint nekiveselkedtem. Ekkor az orvosi vizsgálat alatt kiderült, hogy komoly gond van a gerincemmel, de ez jó hír is volt, hiszen emiatt nem lehettem katona sem. Ekkor merült fel bennem a papság gondolata, amely mindig a lelkemben élt, de meg kellett érnem rá. Számomra úgy tűnt, a szolgálat legnehezebb része a temetés. Az idős ember búcsúztatása sem könnyű, de a fiataloké, gyerekeké, öngyilkosoké igazán megviseli az embert. Ezért mondom, hogy erre meg kell érni. Érettségi után két és fél évvel éreztem úgy, hogy ezt meg tudom csinálni, készen állok a lelkészi pályára. 1994-ben felvettek a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe.
– Hogyan került a kalotaszegi Sztánába?
– Miután leteszi az ember a kispapi vizsgát, kihelyezik valahová, mint a baktert. Természetesen konzultálnak az emberrel, figyelembe veszik, milyen elképzelései vannak. Én akkor már tudtam, hogy Sztána papi helye meg fog ürülni. A püspök Brassóba akart delegálni, de a feleségem állást kapott a Bolyai Egyetemen, szóval erre hivatkoztam, amikor azt kértem, hogy a Kolozsvárhoz közeli Sztána faluba küldjenek. Az akkori lelkész nekem azt mondta, ebben a faluban nem lát fantáziát, csak dobbantódeszkának használja, és ki akar települni Magyarországra. Ez a hozzáállás engem megdöbbentett, mert ilyet szolgálati helyről soha sehol nem szabad mondani.
– Legyünk őszinték: Sztána nyomorúságos hely volt akkoriban! Csupán a legendája élt…
– Én azonnal beleszerettem a faluba, mert a Székelyföldre emlékeztet. Végül kikerültem mint helyettes lelkipásztor, és persze az ember rögtön azt látja meg, ami a szemét szúrja. Engem arra tanítottak, hogy először a templomot kell megmenteni, azután a parókiát. És azt láttam, hogy rengeteg cserép hiányzik a tetőről. Pedig nagyon szép kazettás mennyezetű istenházunk van. Erre azt mondták, hogy nincs, aki felmászszon oda. Hát, gondoltam, semmi gond, nekem nincsen magasságiszonyom, felmegyek, és tessék nekem feladni a cserepeket. Így kezdődött a munka.
– Hallottam a falubeliektől, hogy meg voltak döbbenve, sőt bolondosnak hitték.
– Járta ilyesmi a faluban, de nem sokáig. Gumicsizmában, munkaruhában közlekedtem, és úgy gondoltam, munkával lehet példát mutatni a munkára. A példamutatás után könnyebb a számonkérés. Azt mondtam: kérem, ez az önök faluja, úgy is álljanak hozzá! Ezután nekifogtunk az útjavításnak, és sorba mentek a többi dolgok. Persze a faluban voltak ellentétek, ezeket el kellett simítani, meg támadások is, mert nem mindenkinek tetszett, amit csináltam, de ezeket is leszereltem. Nem féltem a próbáktól, igaz, az egészségem megsínylette, de ez vele jár. A pozitív dolgokra kell koncentrálni. Folyamatosan kell munkálkodni. Kicsi a gyülekezet, de a gond igazából az, hogy harmincöt évig itt nem történt semmi. Az előző lelkipásztort is meghurcolták, minden tönkrement. Én arra törekedtem, hogy a lelkipásztori munkán kívül mindig újabb és újabb feladatokat találjak. Minden évben egyhetes táborba viszem a gyerekeket. Volt közöttük olyan, aki a második falun túl sosem járt. Igyekeztem megszerettetni velük azt, amin én is felnőttem. A Székelyföldbe ők is beleszerettek. Közben vallásórákat tartok, nyáron pedig reggeltől estig olyan a parókia, mint egy nagy játszóház. Lényeges a vasárnapi futballmeccs is. A pálya elhanyagolt volt, össze kellett szedni a fiatalokat, és rendbe tenni. Lassan kijárt az egész falu, még azok az unokák is, akik elszármaztak innen. A sör mindenesetre mindig elfogy, de nem ez volt a lényeg. Nem számított az eredmény, hogy kikapunk-e a szomszéd falutól. Az istentisztelethez igazítjuk a meccseket, ha fél négykor tartjuk, a meccset fél ötkor kezdhetjük, mert akkor én is kiérek, ha idegenben, akkor ötkor, mert utazni kell.
– Egyszerre több feladattal is birkózik, nem esik szét?
– Mindig kapok újabb és újabb feladatokat, lehet, hogy sok, de szeretem. Itt van például a gyermekek színi köre vagy a közösségi ház újjáépítése. Ez utóbbi nehéz ügy volt. Amikor először látogattam a faluba, akkor szakadt be a teteje. Az emberek azt mesélték, hogy valaha iskola volt, de a trianoni döntés után elvették a református egyháztól. Azután kultúrház lett, majd sok más funkciója is volt. Ennek az iskolának legendás a története. 1914. február 1-jén Kós Károly megszervezte az első protestáns bált, vagyis farsangot, többek között Móricz Zsigmond is eljött. Most már majdnem teljesen elkészült az épület, és abban a teremben bálozunk, ahol nagy elődeink is mulattak. Nem mellesleg Móricz nemcsak mulatott, de jegyzetelt is, és ezekből a cetlikből született meg a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című regénye.
– Szóval Sztánának veretes múltja van, és híres Kós Varjúváráról, román templomáról, a Szentimrei-házról, a régi templomáról, festői természetéről, káprázatos népviseletéről. Mindezek sokakat vonzanak ide.
– Kétezer tavaszán megérkezett Fekete Albert, Szakács Barnabás és jó páran, akik később megalapították a Sztánai Műhelyt, no és Szabó Zsolt, a kolozsvári Művelődés című lap főszerkesztője, Szentimrei Jenő unokája, akik azt mondták, hogy valamit tenni kellene Sztánáért.
– Legnagyobb találmányuk a Kós Károly-féle farsang újjáélesztése.
– Kétezer-egyben tartottuk meg az első farsangot, és már túl vagyunk a tizediken. Igazán kinőttük magunkat, és erre büszkék lehetünk.
– Az sem titok, hogy sem a demokratikus Románia kulturális szervezetei, sem a református egyház, sem pedig a hívők nem hajlandók-képesek kifizetni az „iskola” renoválását. Hogyan oldotta meg ezt a kérdést?
– Többéves munkába került, hogy kiderítsem, a románok tényleg elvették-e a magyar iskolát. Kiderült, papíron nincs elvéve, csak kitessékelték az egyházat. Amikor jogászokkal, ügyvédekkel beszéltem, kinyomozták, hogy a mi tulajdonunkban van az épület, ezért indítványozták, fogj hozzá, és csináld. Fia Farkas, Lakatos Péter barátaim készítettek egy filmet Sztánáról és persze az épületről, hogy néz ki, és milyen lenne. Azután elindultam, s hetedhét országon át sikerült kijutnom Kanadába, ahol két hónap alatt számtalan nagyvárost kerestem fel. Torontóban, Edmontonban, Vancouverben, Ottawában tartottam előadásokat, és bemutattam a filmet. Szépen gyűltek az adományok. Akkora összeggel jöttem haza, hogy hozzá lehetett fogni a kivitelezéshez. Két hét alatt lebontottuk az épületet, hiszen renoválni már nem lehetett.
– Úgy tűnik, ment minden, mint a karikacsapás, pedig váratlan akadályok is felmerültek…
– Kijöttek a műemlékesek, hogy megnézik a templomunkat, ami nekem gyanús volt – szóval kiderült, hogy nincs meg minden engedélyem. Hiányzott a műemlékes papírom, hiszen minden műemlék százméteres körzetében történő építéshez engedély kell, az egykori iskola pedig a templom mellett áll. Valójában velem volt a gond, az, hogy a „román iskolához hozzáfogott a magyar pap”. Fájt nekik, hogy itt valami történik, megújulás, hiszen ha az értékeink szétmennek, akkor az embereink is szétmennek, mert nincs, ami összetartsa őket. Igen ám, de itt azt látták, hogy a hatévestől a nyolcvanévesig mindenki közmunkában dolgozik, és jönnek felfelé a falak, hoppá, itt valami épül! Szóval itt kapták meg a hibát, és feljelentettek. A lényeg az volt, hogy a magyarok építenek, és milyen dolog az, hogy a magyar pap irányít – végül megfélemlítették a gyülekezetet, hogy ebből botrány lesz!
– Valóban lett is?
– Fenéket! A népek azt kérdezgették: mi lesz ebből, tiszteletes úr? Megnyugtattam őket, hogy nem lesz semmi baj, de ha nálam kicsit felmegy a pumpa, megetetem velük az engedélyüket. Szóval azt is beszereztem, és ment utána minden.
– Húsz év alatt ön a harmadik lelkésze a falunak. Mit gondol, meddig marad-maradhat?
– Már tízéves régiségem van, de nem lehet tudni, mit hoz a határozat, hány évig kell lelkipásztornak lenni. Nálunk, reformátusoknál, ha nincsen fegyelmi vétség, akkor a kijelölt hely végleges. Addig maradok, amíg erővel bírom. Nálunk járja egy mondás: ha a pap felesége szereti, akkor a pap se megy el. A családom nagyon szeret itt élni, de nem könnyű a kettősség, Kolozsvár és Sztána között ingázni. Van, akinek szúrja a szemét, hogy olyan papok vagyunk, akik városról járnak ki, de ami mögöttünk van, amit felmutattunk, az igazol bennünket. Ülhetnék itt naponta 24 órát, és nem történne semmi. Persze ez nem tündérkert, itt is emberek élnek, és vannak nehézségek. Nincsen aszfaltozott út, vezetékes víz, csatornahálózat és gáz sem. Nem állunk ott még, de látjuk, hogy mit értünk el tíz év alatt.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
