Köznapló

Május 6., csütörtök
Próbáltam hívni a Bolgár Kulturális Intézetet – hiába. Senki nem vette föl a telefont. Tudakoltam a bolgár önkormányzatnál, mi történt. Elköltöztek talán? A válasz egy kérdés volt: „Nem tudja, hogy Szent György napját ünneplik a bolgárok? Ilyenkor zárva tart az intézet. Van, aki hazautazik.”
Elszégyelltem magam. Nem a tudatlanságom miatt. Pogányságunk volt az ok.
Néhány hete szerencsés birtokosa vagyok egy bolgár szakácskönyvnek, s ebben hátul megtaláltam balkáni barátaim ünnepeit. Velünk ellentétben mindmáig sok szentjüknek eleven a kultusza. Iván, Trifon, Vlasz, György, Péter, Demeter, Barbara, Ignác – enynyinek tisztelegnek ünneppel, és ha ünnep, akkor sütnek-főznek. Mindegyiknek mást.
Miért erősebb ez a szokás náluk?
Ott is volt kommunizmus, éppoly hitvány, mint a miénk, bizonyos időkben sokkal kegyetlenebb, mégsem irtották olyan buzgón az egyházi hagyományokat.
A mi bolsevik évtizedeink legelejét a Moszkvából érkezett politikusok (Rákosi, Gerő, Révai, Farkas) indulatai határozták meg. Őket proletár sorból kiemelkedett vezetők követték (Kádár, Biszku, Marosán, Apró), akik ugyanúgy „veszélyesnek” tartották a magyar hagyományokat, mint a moszkoviták.
Hogyhogy a bolgároknál ez megmaradt? Kik őrizték? A paraszti hitvilág? Az ortodox papság?
Szent György a négy koronaszent egyike náluk, a juhászok és nyájaik védőszentje. A házakat és a hintákat e napon zöld koszorúval díszítik, és járják a körtáncot, a horót. Az ünnep minden szokása azt szolgálja, hogy az emberek egészségesek legyenek, az állatok szaporodjanak.
Ilyenkor agnesko: bárány kerül asztalra. Sütve, roston, kemencében – melyik vidéken mi a szokás. Ehhez jön a főtt búza, a Szent György-napi kenyér, a sós sajttal töltött rétes, a tejberizs, a kocsonya, a tojás.
Istenemre, megadják a módját!

Május 7., péntek
Híre jött, hogy elköltözik a szomszéd utcában lakó cigány család. A férfi kőműves, az asszony is dolgozik. Portájuk rendes, nemrég burkolták az udvart. A gyerekek helyesek, kettő óvodába jár. Egy évben egyszer van ricsaj náluk: névnapot ünnepelnek olyankor. Pár éve három napig tartott az ünneplés. A gyerekek is ropták. Olyan volt az a három nap, mint egy fesztivál. Most mégis elköltöznek. Szeretnének a testvérek között lenni Fehérhegyen. A marosi cigányok legtöbbje ott lakik.
Az ember mostanában folyton arról hall – ó, ti álszent liberálisok! –, hogy integrálódni kell. Más kérdés, hogy ezek a próbálkozások az állatok közt is megbuktak, ahogy azt a farkas és a bárány tanulságos meséje igazolja. A farkas, mint ismeretes, fölfalta a bárányt. Vagyis az integrációs kísérlet nem sikerült. Vajon miért?
„Mert Isten nem így szánta” – Muhammad Ali mondta ezt, a boksz zseniális bajnoka, és hozzátette még, nehogy félreértés legyen: „A vörös hangyák a vörös hangyákkal élnek, a feketék a feketékkel. A cápák a cápákkal, a delfinek a delfinekkel. Eszükbe sem jut az integráció. Azt mondják, hogy ötezer év múlva minden faj egyforma lesz. Azonos színű. Például olyan, mint annak a kutyának a füle ott. Csakhogy én nem akarok mézszínű lenni. Azt sem akarom, hogy a gyermekeim olyanok legyenek. Természetes, hogy az ember ugyanolyan gyerekeket akar, mint ő maga.”
Álszentnek mondtam a liberálisokat? Azért tettem, mert budai villájuk magasából prédikálnak. A Magyar Bálint-féléknek akkor hiszek, ha egy évre az Ormánságba költöznek. Két évre Szabolcsba. Ózdra elég hat hónap is… Ott integrálódjanak.
Nos? Van jelentkező? Ugyan… Miért volna?
Moldova könyvében (Az utolsó töltény, 10.) van egy idevágó passzus. A Baranya megyei kisebbségi önkormányzat egyik vezetője dohogta: „Nekünk, cigányoknak a legtöbb bajt a liberálisok okozzák. Feszültséget keltenek, amelyek botrányokat robbantanak ki, s akkor hirtelen jogvédőkké válnak. […] Az állami pénzre, amelyet a cigányság megsegítésére szántak, egy egész apparátus telepedett rá. […] A pedagógiai programfejlesztésre kiírt 200 milliós pályázat nyolc nyertese között öt budapesti belvárosi iskola volt.”
Kosztics doktor belelát a lapokba, semmi okom kételkedni a szavaiban.
Csakhogy az országot a tévék nem így orientálják. A kigömbölyödött Kolompárról és övéiről mutattak felvételeket – fürdőztek Balatonmárián. Állítólag gyermektáboroztatásra nyert pályázati pénzből.
Lehet, sőt a hírek szerint valószínű, hogy Kolompár elsíbolt pénzeket, s a lencsevégre kapott strandjelenetek ezért arattak nagy sikert fővárosszerte, de…
Ha összevetjük Kolompár „munkásságát” néhány karcsú úréval, hozzájuk képest az OCÖ-vezér gyöngécske tyúktolvaj. A cigánypénzek javát, semmi kétség, az előbbiek nyúlták le. (Gyurcsányék elismerték: a pénzek szétfolytak a semmibe.)
A karcsú urak fürdőzéséről sosem mutatnak vidám részleteket. Nyáron messze járnak: Mallorcán, Varaderón és egyéb márkás helyeken. Ők nem pancsolnak ujjongva, mint a cigányok Balatonmárián. Miért tennék? Sokadszor járnak ott. Vízisíznek, úsznak, koktélt iszogatnak, és viszik a nőiket (bocsánat: asszonyaikat) mulatóból mulatóba, hadd fogyjon a cigánypénz. Úgy érzik, náluk van a legjobb helyen. Elegánsan költik el.
A költözködni készülődő kőműves Maroson aligha tud erről valamit. Egyet azonban érez. Hogy ez az integráció blöff, és a cigány csak alibi a nagy játszmában.
Cigánykérdés nincsen. „Dohánykérdés” van, hogy egy klasszikust idézzek.
S amíg folyik a játék a cinkelt kártyákkal, és eldől, ki nyer, ki veszít, jobb, ha az ember az övéi közt van. Ha magyar, a magyarok között, ha cigány, akkor a cigányok között.
Mindenki úgy védi magát, ahogy tudja.
Bár nem ártana egyszer a támadókról is szólni. Tévéhíradóban mutatni őket. Akár fürdőgatyában.

Május 8., szombat
Délután jött a hír: Lilienthal Andor, a fantasztikus életű sakkozó meghalt. Épp amikor róla szóló írásom megjelent. Tudom, ha valaki 99 éves, minden nap ajándék a sorstól – mégis.
Amikor a sportlapnál én lettem a gazdája a sakknak, mindenkivel tudtam beszélni, aki akkoriban számított, Szabó Lászlótól Portischig, Adorjántól a Polgár lányokig. Sikeresek voltak, de csak sakkozóként. Az élethez egy se értett úgy, mint Lilienthal. Mert hiába a legfantasztikusabb játszma, az élet sokkal izgalmasabb.
Lilienthal tudta ezt. S épp ő volt, akivel nem sikerült találkoznom. És ez most már így is marad.

Május 10., hétfő
A madarak és fák napja több áhítatot kíván, de mára tocsogós lett ez az ünnep is, mint annyi minden más – a műkedvelők szentimentálisak. Úgyhogy érzelgés helyett inkább leltározom, minek ártott a tél, és lehet-e pótolni. Egy fontos fát aligha. Nem a miénk volt, a szomszédé, ám két ága is átnyúlt hozzánk, és mindig bőven termett. Fügét. A tél elintézte, az innenső oldalon kell majd pótolnunk.
Tönkrement a rozmaringbokor. Mindenki a csodájára járt, akkorára nőtt. Ez volt az első növény, amelyet ültettünk. Még Gaál István, a filmrendező hozta a feleségemnek, amikor meglátogatott minket. Kertünk mostani csodája a bambusz nekiindulása. Semmi kis csutkát kaptunk ajándékba verőcei barátainktól, és onnan pár méterre, ahol akkor elültettük, húsz tő bújt ki a földből. Néhány nap alatt volt, amelyik három méter magasra nőtt. Majd kerítünk egy pandát, hogy lerágja a szaporodó hajtásokat, kommentáltam a helyzetet. A kicsi lány rögtön meg is szavazta a medvét, de alulmaradt. Érzéketlen szülei két szavazattal elvetették a javaslatot. Nem értette, szemrehányóan nézett rám. Jogosan, hisz az én ötletem volt a panda. Miért szavaztam akkor ellene?
Nem mondhattam neki, hogy ha majd felnősz, megtudsz egyet s mást a polgári demokrácia természetéről, bár lehet, hogy akkorra már királyság lesz Magyarországon. A királyról akkor beszéltünk, amikor elkezdtük a sakkleckéket. Látta, milyen magatehetetlen figura – csupán egyet léphet, szemben a lóval, amely ugrik is –, könnyen lehet, hogy mégis demokrata lesz.

Május 11., kedd
Nincs kutyám, nem tudom, mit illik, mit nem, a kutyatartók lelkivilága meg távol áll tőlem. Így aztán néha kínos helyzetekbe kerülök. Az Andrássy útnál, a volt Rothschild-élelmiszerbolt előtt harmincas pár arasznyi kutyát sétáltatott. Első látásra nem is hittem, de tényleg akkora volt.
A meghökkenés hozhatta ki belőlem, mert megkérdeztem a férfit: „Ez felhúzható vagy igazi?” Úristen, az a tekintet! Ha a kedves mamáját illettem volna rossz szóval, az sem vés az arcába olyan mély lövészárkokat. Azt hittem, azonnal tüzel. Jobban mondva: üt. (Pesten már azért is ütött valaki, mert a villamoson a lábára léptek…) Pillantás pillantást követett, és jobbnak láttam, ha gyorsan elhagyom kérdésem színterét. Gonosznak tűnhet, de én úgy vagyok: ha kutya, akkor legyen tényleg az. Kuvasz. Ír szetter. Vizsla. Arisztokratikus afgán agár. Vidám foxi. Okos puli. Na de egy olyan…
Mindenesetre egy darabig nem kérdezősködöm kutyaügyben.