Sikertelenül próbálta felállítani tavasszal a százesztendős néprajzprofesszor-politikus, Ortutay Gyula szobrát az ELTE Néprajzi Intézete az egyetem aulájában. Verebélyi Kincső intézetvezető kezdeményezését elvetette a bölcsészkar tanácsa, Dezső Tamás dékán pedig nyilatkozatban érvénytelenítette a szoborállításra invitáló meghívót. A professzor szerint Ortutay megosztó személyiség volt, politikusként vállalt szerepe ellentmondásos.
A centenáriumra jelent meg a háromkötetes Napló utolsó darabja az Alexandra Kiadónál, a sorozat egyébként 1938-tól 1977-ig kíséri végig a különös pályát. A Horthy-rendszer elitjébe felvételt remélő csontsovány huszonéves fiatalember, szűkebb körben csak Tutus magyar–latin–görög szakon tanult a szegedi egyetemen, majd Pestre költözött. Érdeklődése hamar a néprajz felé fordult, kutatásai kezdettől fogva figyelemre méltóak voltak. Élete nagy találmányát, a mesét a mesemondó egyéniségével, közegével együtt értelmező módszerét is ekkor alapozta meg Fedics Mihály mesél című gyűjteményével. 1940-ben a régi, megszűnt periodikát felelevenítve megindította az Új Magyar Népköltési Gyűjteményt. Kezdeti kisebb-nagyobb hányattatásai után a kor jelentős médiavezére, a két háború közötti vezető réteg egyik legsokoldalúbb tagja. Kozma Miklós karolta fel, akinek Dénes fiánál házitanítóskodott. Az atyai barát vitte be a Magyar Rádióhoz az akkor már többek között a Nyugatban is publikáló ifjút. A naplójegyzetek ebben az első időszakban – a szegediekkel, így a Radnótival, Tolnai Gáborral, Baróti Dezsővel való barátság mellett – a kormányzó és Teleki Pál miniszterelnök iránti respektusról, a nácizmus és a bolsevizmus elutasításáról tanúskodnak.
Aztán a negyvenes évek elejétől a baloldal irányába tájékozódó, a Független Kisgazdapárt polgári tagozatában szerepet vállaló Ortutay életének döntő szakasza lett 1944–45. Ekkor mehetett keresztül azoknak a változásoknak az utolsó, legfontosabb szakaszán, amelyek egész további életét meghatározták. Még el sem hallgattak a fegyverek, 1945. március elején titkos tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak, miközben hivatalosan mint kisgazda politikus szerepelt a következő években. A ranglétrán emelkedő, a – nevezzük nevén – politikai kurvulás útján gyors léptekkel haladó Ortutay előbb a rádió és a Magyar Távirati Iroda, majd a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élére került, kultuszminiszterként végrehajtója volt az oktatási szabadság letörésének, az egyházi iskolák államosításának s a fakultatív hitoktatás bevezetésének. 1950-es elbocsátása után soha többé nem térhetett vissza az első vonalba, hol alacsonyabb, hol magasabb látszatpozíciókat töltött be a Hazafias Népfront főtitkárságától a TIT elnökségéig. Többszöri kilincselésére aztán hivatalosan is tagja lehetett az 1956 után Magyar Szocialista Munkáspárt névre hallgató állampártnak.
A több évtizeden át vezetett, hatalmas méretűre duzzadt naplót élete végéig nagy becsben tartotta, amint ez nyilvánvalóvá vált a családnak tett tétova célzásaiból. A szövegbe senki nem olvashatott bele, közlését pedig végakaratában csak a halála utáni harmincadik évben engedélyezte. A misztifikált jegyzetek nyomtatásban megjelent változatára tekintve mindenképpen fel kell tennünk az alapkérdést: tulajdonképpen miért vezetett naplót Ortutay Gyula? A válasz korszakonként más. A kiindulópontot maga a szerző fogalmazza meg az 1938-ból származó első oldalakon: „Nem egyéni sérelmeket, pletykákat akarok megőrizni […], hanem megpróbálom ábrázolni életemet és környezetemet, szeretnék történelmet írni vagy még inkább forrásanyagot megőrizni az utókor számára.” Az első esztendők írásait valóban ez a szemlélet határozza meg. Aztán a német megszállással szinte varázsütésre megszakadnak a bejegyzések, 1944. március 19-ét rögtön negyvenöt márciusa követi. A koalíciós időszakban alig írt, 1950-ben kezdődő mellőztetése viszont jó alkalom volt feljegyzések készítésére. Itt már nemcsak dokumentálás a napló szerepe: egyszerre válik lelki tükörré s a magyarázkodás helyévé. A magyarázkodás persze kétirányú: egyrészt szól a távoli utókornak, amely halála után harminc évvel olvashatja először sorait, másrészt a mindenkori hatalomnak, a Rákosi- és később a Kádár-féle pártvezetésnek, ha kiderülne titkos tevékenysége.
Máig az egyházi iskolák elvételét tekinti a közvélekedés Ortutay Gyula legnagyobb bűnének, hozzátéve, hogy katolikus ember támadta meg a saját közösségét. Holott Ortutay ekkoriban már végleg elszakadt katolikus hitétől, s nem is polgári radikális baloldalinak, hanem kommunistának vallotta magát. Igaz, a Magyar Kommunista Párt, illetve később a Magyar Dolgozók Pártjának vezetői sohasem fogadták el elvtársuknak. Más kérdés az, hogy lépése rengeteget ártott: a felekezeti iskolák elvétele máig érzékelhető csapást mért nemcsak a közoktatásra, hanem a hazai nevelés minőségére is.
Jellembeli torzulásaival egyébként tisztában volt Ortutay, naplójában sem hallgat róluk. „Bizony, oly gyalázatosan éltem, hogy még az ÁVH-sok is karrieristának nevezhettek” – írja 1955-ben, hogy a forradalom után az ELTE rektoraként, a népfront élén ott folytassa, ahol egy időre abbahagyta. Hiúságából, makacs akarnokságából fakadó túlfűtött ambíciói vezették ahhoz a húsz-harminc éves, szinte vesszőfutássá váló törleszkedéshez, amelyhez állandó kísérőként társult a sértettség, a csalódottság, hogy nem méltányolják eléggé politikai képességeit. Alig bírta elviselni, ha valaki akár orrhosszal is lehagyta ebben a „versenyben” a régi barátok, pályatársak közül. Folyamatosan haragszik a két évig miniszterelnökként fungáló Kállai Gyulára vagy akár az Akadémián felette álló Rusznyák Istvánra, Erdey-Grúz Tiborra és Erdei Ferencre, aki nemcsak az MTA-ban, hanem a Hazafias Népfront nevű kirakatszervezetben is vetélytársa volt. „Az elnökség tagjai megmeredtek az irigységtől és féltékenységtől, de azért sorra gratuláltak” – veti papírra az egyéniségét akaratlanul is tükröző sort egy beszédének elhangzása után. Találóan jellemzi a professzort Kállai Gyula Kádárnak írt jelentése: „Ismerem már azt a »jó« szokását, hogy ha valami nagyobb, őelőtte előzetesen nem ismert esemény történik, azonnal kihallgatásra jelentkezik valami »fontos« ügyben.”
Kádárral, akit nagyra becsült, nagy bánatára nem sikerült összebarátkoznia. Úgy vélte, ez elsősorban Aczél György számlájára írható, aki igyekezett háttérben tartani az egykori kultuszminisztert. Való igaz, Aczél kihasználta Ortutay támadható pontjait, elsősorban azt, hogy hűtlenül, a pártvezetés zöld utat adó jelzését meg sem várva felvette a kapcsolatot a börtönből szabaduló Déry Tiborral, aki akkor még nemkívánatos személynek számított. Kádár fel is jegyzi: „felháborodtunk, amikor megtudtuk, hogy Ortutay meglátogatta lakásán Déryt”. Aztán 1961-ben az első titkár levelében úgy letolja a népfrontvezért, mint egy gyereket. Hányaveti könnyelműséget, komolytalanságot vet a szemére, s közli: „Tutus lehetsz a barátaid között, ámbár ideje volna, ha már lassan ott is Ortutayvá érlelnéd magad.” Rossz néven vette Kádár egyébként Ortutay rengeteg nőügyét is. (A népfrontos kiszállásokon, a képviselői vizitációkon, mint azt a munkatársak említik, a szinte a családhoz tartozó, Öcsinek becézett sofőrje hajtotta fel neki a lányokat, asszonyokat.) Hiúságát mosolyogva ismeri el, amikor korábbi politikai vetélytársát, az emigráns Sulyok Dezsőt citálja, „aki szerint a leghiúbb magyar politikus voltam”.
Törleszkedése, karrierizmusa, a jófiúság képének erősítése törvényszerűen együtt járt, időnként persze politikai kényszer is lehetett, mások háttérbe szorításával, lehetetlen helyzetbe hozásával vagy akár a hatalommal való visszaéléssel. Ez irányú tapasztalatáról Kerényi Zoltán zeneszerző számolt be néhány éve egy zenei szaklapban megjelent interjújában. Kerényi 1944 novemberében meghívást kapott a Szálasi-féle kulturális értekezletre, amely elől nyilvánvalóan nem lehetett kitérni. (A filmhíradó meg is örökítette, amint részt vesz a „körön” többek között Dohnányival, Kiss Ferenccel, Págerrel, Szeleczky Zitával és Vaszary Jánossal.) A háború után visszatérő s munkát kérő Kerényit a rádióban két régi barát, egy ismert sanzonszerző és Ortutay fogadta. „Telefonáltak, és néhány perc múlva ott volt a rendőrség. Bevittek az Andrássy út 60.-ba, ahol legalább egy hónapig ültem, aztán megkaptam a vádiratot.” (Bűnlajstromán egyébként olyan képtelenségek szerepeltek, hogy nyilasformaruhában grasszálva, bicskával a kezében összekarcolta s így használhatatlanná tette zsidó származású zenészek hanglemezeit.) Végül felmentették, de pályája kettétört, amiről nyilván már nem Ortutay tehet.
Tildy Zoltán egykori köztársasági elnök titkárnője számol be naplójában közeli színésznő barátnőjéről, akitől az akkor kultuszminiszterként dolgozó Ortutay szexuális szolgáltatást várt el cserébe betiltott filmjének engedélyezéséért. (A film végül dobozban maradt.) Kormánytagsága idején számos embert eltávolíttatott a minisztériumból, így a narodnyiknak bélyegzett elméleti pedagógust, Karácsony Sándort. A tankönyveket a párt elvárásainak megfelelően egységesítették, az oktatás pedig monolitikussá vált. Az ELTE rektoraként 1957 után kénytelen volt folytatni a tisztogatást, hiszen a forradalomban sok tanár exponálta magát. (A mostani bölcsészkari dékán, Dezső Tamás szerint a jelenlegi oktatók között is vannak olyanok, akiket annak idején Ortutay bocsátott el.)
Közege, baráti társasága nagyrészt a néprajzosok, az egykori szegedi társak, akadémikusok, politikusok köréből állt össze. Ez utóbbiból kiemelkednek az egykori baloldali kisgazdák, az MTI-vezérigazgató Barcs Sándor, a közgazda Bognár József, az államelnökké előléptetett Dobi István, akik elvileg még az ötvenes években is működtették a pártot. Egy ideig, 1956-ban, sőt egészen 1957-es letartóztatásáig Tildy Zoltán vált ennek a körnek a középpontjává, Ortutay is rendszeresen látogatta, kérte a véleményét. A Naplóból ugyanaz derül ki, mint a szintén volt kisgazda Z. Nagy Ferenc visszaemlékezéseiből: ezek az emberek folyamatosan készen álltak arra, hogy kedvező változás esetén az ő hathatós segítségükkel valósítsák meg a magyar szocializmust, amely nem feltétlenül egyezett volna meg a szovjet változattal. Az együttműködést persze ettől függetlenül vállalták, akár a jobbítani akarás szándékával is.
A folyamatos politizálás, az akarnok karrierizmus elsősorban a tudományos pálya rovására ment. Ortutay jó képességű ember volt, aki a szakmájában jóval többre vihette volna, ha nem pazarolja el magát a közélet illékony, ám felettébb csábító ügyeire. Sorsa jellegzetes példája a hatalom tüzénél sütkérező magyar értelmiséginek, aki közben lemaradt a „nagy mű” megírásáról annak ellenére, hogy rengeteget dolgozott, s tudományos érdemei is vannak.
Esete a közelmúlt hasonló ügyét juttathatja eszünkbe. 2006-ban távolították el a jelentős egészségpolitikus, a Zöldkereszt mozgalom elindítója, Johan Béla szobrát az általa alapított intézmény parkjából. Nevét is törölték az Országos Epidemiológiai Központ titulusából. A neves orvos a Sztójay-kormány államtitkáraként – s korábban, a harmadik zsidótörvény megszavazásakor, mint erről történészek beszámoltak – közreműködött a zsidóellenes jogszabályok végrehajtásában. Az eljárás, bár sokan vitatják, példaértékű lehet a kétségtelenül sok embernek ártó Ortutay Gyula esetében is.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
