Egyetemi szállóige: háromhoz beígért kettő a felsőoktatásban nem egyenlő öttel. Ha az ételt egy nagyobb s egy kisebb adagban adunk oda (megválogatva, ki kaphatja meg a második részt), minden résztvevő közérzete pocsék lesz. Az ételre váró ideges – nem tudja, megkapja-e a második adagot, vagy máshol kell kérnie. Az ételosztók (mint a Twist Olivérben) az első részlet után azt mondják: jóllaktatok, tessék megelégedni. A szakácsok morognak: kiszámíthatatlan, mennyi adagra lenne szükség, a visszatartott étel kihűl, megromlik. A konyha ráfizet. Senki sem lakik jól, senki sem elégedett. Csak az új kosztolás kiötlői, az innovációért prémiumot felvevők dicsérik az új folyamatot – és egymást.
Az éhesek káromkodnak.
A fenti példa a bolognainak nevezett folyamat metaforája, amely a korábban egységes ötéves egyetemi képzést 3+2 részletre vágta. Indoklása: Európához való felzárkózás, diplomák külföldön való elismertetése, gyors munkába állás, magas színvonal elérése volt. Ezen állítás szinte minden szava hamis. A tízéves folyamat eredménye: zúgolódnak a diákok, az oktatók s az új módon képzett munkaerők felhasználója, a mindenható piac is.
Szörényi László szerint „a bolognai rendszerhez való csatlakozás az egyetemeket szétdúlta”. Valóban. De az államigazgatás s a fenséges sóhivatal szakbizottságait irányítók hallgatnak.
Az átkos rendszerben szokott bólogatásokkal gyakorolják a túléléstechnikát, félnek, vagy pozíciójukba kapaszkodnak, mert nekik a Bologna-recept bevezetése máig tartó hatalmat biztosított. Így van ez a minisztériumi államtitkár, a húsz éve mindenkit kiszolgáló Manherz Károly esetében. Érdekes volt pár héttel ezelőtti arcpirító nyilatkozata a rádióban. Közölte, hogy a felkészüléssel, bevezetéssel minden a legnagyobb rendben volt, egyedül a tantervek, tantárgyak hibásak. Ez profi, a felelősséget lazán megkerülő hatalmi nyilatkozat. Az ilyen nyilatkozatok kiötlőit szokták kitüntetni tisztikeresztekkel. (A keresztet meg vigyék tovább azok, akik eddig is cipelték. A felsőoktatás mai keresztútja: a tanítónak ítélet, Heródesnek babérkoszorú.) Az államtitkár lényeget elkenő magatartásával szemben Pokorni Zoltánnak a helyzetfelismerő, tisztázó, önkritikus véleménye tisztességes. Bár épp miniszter volt a modell bevezetésekor, ma képes őszintén feltárni e folyamat bevezetésmódjának súlyos hibáit, és megoldást keres. A felsőoktatás ellehetetlenüléséről, elaknásításáról nem ő tehet.
Korábban, a Horn–Kuncze-korszak sietett bevezetni a pécsi egyetemen és másutt a kreditkísérletet. A kreditrendszer hazai kártételei az első pillanataiban látszottak. Országos kísérletet egyébként tisztességes országokban értékelés követ. Itt a kreditkísérlet teljes körű szakmai értékelése elmaradt, igazodáskényszer volt. Az EU-igényhez való sürgős felzárkózás, az új képzés „folyamatba tétele” után a kártételt tökélyre vitte egy olyan oktatási miniszter, aki maga sosem tanított. Magyar Bálint minisztersége alatt és után is osztotta az észt, az egyetemek gazdasági igazgatóságaiba ültetett ejtőernyőseivel, az iskolák megszüntetésének tényét takaró digitális táblákkal, tantárgyakat eltörlő javaslataival, egyetemeink privatizálását előkészítő ötletrohamaival. Magyar – kedvenc liberális zsargonjával szólva – levezényelte a maga által írt kottát, „bolognát” bevezették. Levezényelték akkor is, ha a zene rossz volt, s a közönség fütyült. A beígért, fennkölt célok elérhetőségét meghazudtolta a valóság. Nem növekedett, de csökkent a képzések színvonala. A hallgatókat nem segítette, gátolta, az ügyeskedőket kerülő utakhoz juttatta ez a kreditrendszer.
A két részre hasított képzés legtragikusabb következményeit a pedagógusképzésben látni. Az elmélet és a gyakorlat egységének hiánya folyamatos. Apropó, folyamat. Ez a szó ragadt rá az európai egyetemek ősét megalkotó Bologna nevére. Érdekes, ma épp a folyamatszerűség hiányzik a felsőoktatásból. Darabkák vannak az együttlátás, lényeglátás (lásd: Bibó) helyett. Bologna? A fanyar diákhumor szerint többnapos bolognai spagettire emlékeztet az ígéretszósszal leöntött felsőoktatási tömegkoszt. Hideg és ragacsos, szaga van, romlott. A diákokat megdöbbentette, hogy BA-diplomájuk szinte senkinek se kell, értéktelen. Elhelyezkedéshez kevés, továbbmenni bajos. A baj a kétszintű (kétszínű?) érettséginél kezdődött. Lejjebb került a léc az egyetemi bejutásnál. Íme, a régi közgazdasági Gresham-törvény: ha a rossz pénzt beengedik a működő pénzrendszerbe, a rossz pénz kiszorítja a jó pénzt. (És most ne tessék kezdeni az öndicsérgetést a hátrányos helyzetűek támogatásával. A hátrányos helyzetűek igazi támogatást igényelnek, nem kiskapukat. A mai, számukra is kínos módszer nem megoldás.) A rossz pénz itt a komolytalan érettségivel bejutó alulteljesítőkre vonatkozik. A másik baj az expanziós nyomás (magas végzettség óhaja) oktatáspolitikai félrekezelése. Ahelyett, hogy új fokozat nyílt volna az érettségi és az egyetem között, a bachelorszintet (ami korábban az érettségi volt) felnyomták az egyetem kezdő éveibe, kettétörve az egységes képzést. Nem tisztázott a képzés célja, iránya, hamis a gyakorlatot hirdető reklám. A bachelorszintre épülő master szak specializációt ígért. Ám a specializálódás túl hamar, már az első szakaszban beindult a hazai „bologna” több szakján. A képzés teljes, holisztikus útjának feltárása helyett az akkreditáció rögtön sietett szakirányokat indítani. A hazai pedagógusképzésben lett igazán botrányos a felkészítés kettétörése. A jövő tanárai csak utolsó két évükben foglalkozhatnak gyerekkel. Addig olvashatnak róla. Addig nyalhatják, továbbadás tudása nélkül a Big Science ismereteit. Hol itt a liberálisok büszke képességfejlesztése? A pedagógusképzés drámai bizonyíték a bolognai rendszer használhatatlanságára. Mérnököknél a hároméves BA-t végzett hallgató még lehet technikus, de BA-t végzett tanárjelölt csak képesítés nélküli kilincselő lehet, nem pedagógus.
Mi lenne, ha a szakácsképzésben így adagolnák a kulináris titkokat? Első kanyarban csak kémiát, biológiát, levegőt kavarhatnának. Edényekhez, ízekhez csak a célegyenesben nyúlhatnának. Ám oda kevesen léphetnének. A kreditek már a spájzban vannak. Gyakorlathiánnyal megátkozva. Szakmailag felkészült alkotó közegben most kellene a rendszert korrigáló, másképp fejlesztő koncepciókat kérni. A magabiztos mai tanügyi irányítás magát ünnepli és hallgat. Pedig létezik alternatíva! Itt, a napilapban részletes leírásokra nincs hely, de vigasztaló a tény: vannak szakmai műhelyek, ahol a bolognai spagetti helyett ízletesebb ételek találhatók.
2009 decemberében, a köztársasági elnök által felkért Bölcsek Tanácsa Szárny és teher című kötete súlyos és reális állításokat közölt a felsőoktatásról: „A bolognai szerkezetátalakítás (…) a színvonal-csökkentési igényeknek keretet adott (…) erőltetett bevezetése jelentős minőségromláshoz vezetett. (…). Különösen káros a bolognai típusú képzés a tanárképzésben. (…) Összefoglalóan: a bolognai folyamat tervezetlen és elkapkodott bevezetése a felsőoktatásban több kárt okozott, mint hasznot. Emiatt a bolognai rendszerben végzett képzés felülvizsgálata indokolt.”
A magyar felsőoktatás, amely korábban a középkori európai egyetemekről vette a mintát, majd a német mintájú nagy egyetemi rendszerhez hasonlított – folyamatos képzésre épült. A hagyományainkra építő egyetemi korszerűsítés a saját kereteken belül lett volna ésszerű. Európa azoktól a koncepcióktól várt sokat, amelyek már hetven évvel ezelőtt is állították – a tanító az egyetemre méltó. Sőt, az óvodapedagógus-képzés is egyetemi képzésre érdemes. De a tanügyi urak nem szakmai logika szerint jártak el, hanem kiagyalt absztrakciót erőltettek uniós klón álarcában. A nálunk beválttól idegen angol trendi erőltetése modernizálásként olyan, mint amikor a tejet megemészteni nem tudó keleti vagy afrikai népcsoportokat megsegélyezték a lejárt szavatosságú amerikai tejporcsomagokkal. Ázsiaiaknál hasmenés, hányás lett a következmény, az afrikai gyerekek többsége viszont belehalt.
A háromciklusú feldaraboló képzés első tíz évéről épp e napokban jelentették a rendszer európai kitalálói, hogy bevált, és a negyvenhat ország milyen jól együttműködik. Ezen közben hírügynökségek jelentik: „A kontinentális Európában nem mindenhol fogadták lelkesen a reformokat, elsősorban a tantestületek részéről volt érezhető erős ellenállás, mert úgy látták, hogy egy teljesen idegen rendszert akarnak felülről rájuk erőltetni. Németországban, Ausztriában és Görögországban hatalmas diáktüntetéseken tiltakoztak a bolognai rendszer erőltetése ellen.”
A legárulkodóbb az önünneplésben az, hogy most is – miként az alapításkor – miniszterek üléseztek s büszkélkedtek politikai éleslátásukkal. Nem pedig az egyetemek professzorai vagy a rektorok, miképpen az a Magna Charta Universitas korában volt illő és üdvös (lásd Kozma Tamás elemzését a témáról). Kérdés, az elhallgatás évei után elérkeztünk-e immár ahhoz, hogy kimondjuk: mivel itt kártékony a bolognai recept – korrigálni kell. A Szárny és teher tanulmányai kimondták a tényeket. A folytatástól várjuk, hogy a szakmát (a hivatást) engedjék azok kezébe, akik művelik, s hivatásukban használni, hasznosítani szeretnék. Egy modern, hatékony, a magyar hagyományokat és igényeket tiszteletben tartó új oktatáspolitika reményeink szerint erre is figyelni fog.
A szerző egyetemi docens
origo.hu
Létezik-e még az ukrán gazdaság?
