Nem kell duda!

Odáig romlott a médiaerkölcs, hogy szükséges lenne végre törvényben megvédeni a bulvártévékben zsűriző hírességek, médiaszemélyiségek jogait, ezzel óva őket a méltatlan helyzetektől, a kiszolgáltatottságtól. Mondjuk úgy, hogy a csatorna egyhavi reklámbevételét köteles lenne kifizetni a méltóságukban megsértett zsűritagoknak.
Mert például mi történt május 8-án, szombaton is a Tv 2 Megasztár, 5 című műsorában? A zsűri békésen bírálgatja a különféle megasztárjelöltek produkcióját, minden megy, mint a karikacsapás – ám egyszer csak ott áll előttük egy 91 éves juhász. Ki engedte vagy ki csalta oda, hogy jégre vigye a megdöbbent zsűrit, ki tudja? A televízió valamelyik álnok munkatársa még egy nevezési számot is odatűzött a kalapjába, ezzel azt a hamis látszatot keltve, hogy a juhász is azért van itt, mert 91 évesen végre megasztár szeretne lenni. A zsűri persze azért megérzi, hogy itt valami nincs rendjén, és hogy időt nyerjen, érdeklődést színlel a juhász személyi adatai iránt. Ezzel el is megy jó sok idő, de amit a sors kimér, azt úgysem lehet elkerülni: a juhász egyszer csak bejelenti, hogy szívesen összeszereli a dudáját, ha megvárják, és játszik rajta egy kicsit. A megdöbbent zsűritagok a tőlük telhető udvariassággal próbálják hárítani a nyilvánvaló támadást: „Nem kell duda” – mondják. Azért mondják ezt, mert fogalmuk sincs róla, hogy Magyarország utolsó hagyományőrző dudása áll előttük, olyan, aki apjától, nagyapjától tanulta a pásztor ősök tudományát, és akitől ma mindenki igyekszik tanulni, aki dudát fog a kezébe. Olyan lebőgés szegény zsűrinek ez az elutasítás, mintha mondjuk a zenész a közönségtől tudakolná, ki és milyen meggondolásból festette feketére a zongora bizonyos billentyűit, vagy a bemutatón III. Richárd rázendítene Kukorica Jancsi énekére.
A juhász pedig nem elégszik meg ennyivel, könyörtelenül támad tovább, és felajánlja, hogy jó, hát akkor majd furulyázik. És már ott is van a kezében a veszélyes szerszám! Habozásra nincs idő, ismét csak a rugalmas elszakadás marad: „Furulya sem kell” – mondja tehát a zsűri. És közben nem veszi észre, hogy a pásztorművészet csodáját mutatták meg neki: azt a furulyát még a juhász nagyapja készítette, faragta rá az élet virágát, borította be a végtelent idéző kígyópikkelyszerű cifrázattal. Mellesleg a hangja sem utolsó, de a zsűrit ez sem érdekli. Olyan ez, mintha a művészettörténész unottan sétálna el egy fel nem fedezett Csontváry mellett, vagy mintha a sztárriporter így kezdené a beszélgetést a riportalannyal: „Kedves uram, köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat, várom kérdéseit!”
De a csapásoknak még ezzel sincs végük: a juhász váratlanul felajánlja, hogy most akkor elénekel egy gulyás- meg egy huszárnótát. Miért pont kettőt? A megosztás szándéka sejlik itt fel. És lám, a zsűri valóban két pártra szakad, nyílt színen vitatkozik imigyen: gulyás nem, huszár nem, gulyás nem. Pedig ha valaki bejelentené, hogy a zsűri tanácskozásra visszavonul, még meg is lehetne kérni a juhászt, hogy közben mégiscsak furulyáljon valamit. Végül megszületik a döntés, győz a huszár. Ekkor a juhász énekelni kezd, és megjelenik előttünk a huszárlaktanya, megjelenik a juhász ifjúsága, megjelenik a szerelem, vele énekelnek a bánki, nógrádsápi, kétbodonyi legények – megszólal az élet. Az ének aztán abbamarad (pontosabban lekeverik a második felét), és most várnánk a zsűritagok szakavatott megnyilvánulását. Ám szegényektől már csak egy köszönjük szépen futja. Szép befejezés, nem mellesleg az egyetlen értelmezhető mondat, amelyet végül mégiscsak sikerült kinyögni. Ez történt, és ezért mondom, hogy a zsűri méltóságát, a bulvártévék szakmai tekintélyét, úgy látszik, már semmi sem védi meg az agyafúrt pásztoroktól.
Azért ne búsuljanak a tisztelt zsűritagok, sem a Tv 2! – nem akárkit hallhattak volna dudálni, furulyálni, nem akárki énekelt volna nekik gulyásnótát: Pál István, a népművészet mestere, a Madách Imre-díj birtokosa, a magyar kultúra lovagja, a Hortobágy tiszteletbeli örökös pásztora, tanítónk, mesterünk.

A szerző népzenész, kutatómérnök