A jobboldal kétharmados győzelme és az ellenfelek megsemmisítő veresége, illetve a vágyaikhoz mért elégtelen támogatottsága olyan pozícióba helyezte az ország egyetlen kormányképes erejét, amilyenről két évtizeddel korábban álmodott Antall József csapata. A húsz évvel ezelőtti jobbközép kormány megalakítása és az első demokratikus kabinet előtt álló feladatok joggal nevezhetők történelmi jelentőségűnek. Antall József kormánya azonban illúziók és megpróbáltatások sora előtt állt. Az Országgyűlés 1990. május 23-án választotta meg az új miniszterelnököt, aki „kamikazekormánynak” nevezte kabinetjét.
Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész (ELTE BTK) 1990-ben az MDF szóvivője volt, Kulin Ferenc irodalomtörténész (ELTE BTK) pedig a párt egyik alelnöke. Mindketten úgy emlékeznek, hogy a második forduló éjszakáján nem párosult kirobbanó örömmel a stáb mérhetetlen fáradtsága. Úgy öszszegezik a készülődő kormány előtt tornyosuló feladatokat, hogy egyrészt be kellett fejezni a rendszerváltást, másrészt új korszakot kellett nyitni. Kiss Gy. Csaba elmondja: úgy kellett új lapot kezdeni Magyarország történelmében, hogy ezzel egy időben el kellett takarítani a kommunista rendszer intézményeit, gondolkodásmódját, elitjét és rejtett struktúráit. Kulin Ferenc a társadalom felkészületlenségét és a Kádár-rendszer terhes örökségét említi meg, amely miatt sem a demokratikus logika, sem a hitellel finanszírozott jólét piacgazdaságra cserélése nem mehetett simán. Az Antall-kormánynak és a jobbközép MDF-ből álló derékhadának azonban nem csak a múlttal kellett megküzdenie.
Az 1989. novemberi „négyigenes” népszavazás végleg elmérgesítette a viszonyt az SZDSZ és az MDF között. „Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út” – mondta Tamás Gáspár Miklós az 1990-es SZDSZ-kampányban. Ehhez képest az MDF a „csendes többség” és a „nyugodt erő” üzenetével kampányolt. A választások második fordulójára a politika frontvonala az MDF és az SZDSZ között húzódott. A társadalom azonban inkább a nyugodt átmenet és a megrázkódtatások nélküli változások pártjára állt, mintsem a radikális ígéretekkel előálló liberálisokéra. Ezt jelzi, hogy miután 1989 végére az SZDSZ megközelítette az MDF támogatottságát, sőt rövidesen meg is haladta, tavaszra visszájára fordult a helyzet. Az Antall-kormány a piacgazdaság viszonyainak megteremtése mellett el akarta kerülni a szociális juttatások színvonalának radikális csökkentését, gazdasági-társadalmi programja a tulajdon és a vállalkozás szabadságán nyugvó szociális piacgazdaság volt. Emellett az első demokratikus kormány céljául jelölte meg a magyar alkotmányosság és demokrácia helyreállítását. A kormányfő által nagyban meghatározott országkoncepciót híven jellemzi, hogy Antall kijelentette: „Magyarországon széles középosztályt kell teremteni.”
Aktivizálta magát a liberálisok mellett a volt állampárt utódszervezete is. Kulin emlékei szerint mivel Pozsgay Imre szociáldemokrata típusú fordulata elbukott az MSZMP utolsó kongresszusán, egyértelmű volt, hogy az MSZP posztkommunista káderpárttá változik. Az új parlament első évében karanténban veszteglő MSZP hamarosan kiszabadult a politikai zár alól, méghozzá az egykori „demokratikus ellenzék” segítségével. A Demokratikus Charta 1991. szeptemberi megalakulásától kezdve az SZDSZ és az MSZP közeledni kezdett egymáshoz. Összefogásukhoz nagyban hozzájárult az 1992-ben kezdődött médiaháború. Az írott és az elektronikus sajtó véleménye kezdettől fogva baloldali-liberális dominanciát mutatott. A médiaháború a baloldali-liberális többségű nyilvánosság és a kormányzati elvárások közötti feszültség eredménye volt. Kiss Gy. és Kulin egybehangzóan azt állítja, hogy a kormányváltás előtt privatizált nyomdák és kiadók révén a korábban baloldali elkötelezettségű szerkesztőségek liberális irányba tolódtak el. Ebben a kérdésben a végeredmény azonos értékelésén túl a két egykori szereplő más-más kiváltó okokat jelöl meg. Kulin Ferenc ugyanis reális, de kényszer szülte megállapodásnak tartja a két forduló között kötött MDF–SZDSZ „paktumot”, amely rögzítette a kétharmados törvények körét és a köztársasági elnök személyét, ráadásul hozzásegítette az országot a kormányozhatósághoz. Kiss Gy. Csaba azonban rossz kompromisszumnak tartva a megállapodást a média átengedéséről beszél.
Kettejük között nem ez az egyetlen nézeteltérés. Kulin Ferenc úgy véli, Antall jól döntött, amikor olyan gyűjtőpártot épített a lakiteleki alapítása (1987) óta a népiek irányába tájékozódó MDF-ből, amely a német kereszténydemokrácia felé orientálódik. Kiss Gy. Csaba sem vonja kétségbe a szükséges váltást, kritikával illeti viszont Antall egyedül való döntésre hajlamos vezetési stílusát. Az 1990-et követő pártharcok nemcsak a jobb- és a baloldal, illetve a liberálisok között zajlottak, hanem a koalíción belül is megjelentek. Az új Országgyűlés 1990. májusi megalakulásakor az MDF, a KDNP és az FKGP alkotta hárompárti kormánykoalíciónak még 60 százalékos többsége volt. A ciklus végére a kormány mandátumaránya kicsivel több, mint 50 százalékosra apadt, az MDF és az FKGP ugyanis közben két-három részre szakadt.
Húsz éve a szavazók negyede-ötöde szavazott a kommunizmus valamelyik nyílt vagy tagadott örökösének számító formációra. A rövidesen megjelenő gazdasági nehézségek (65 százalékos benzináremelés, a munkanélküliség és az infláció kétjegyűvé válása, megörökölt államadósság, krónikus devizatartalék-hiány) politikai hatása nem maradt el. Az MDF támogatottsága 1990 tavasza és 1994 tavasza között 25 százalékról hat százalékra csökkent. 1994 májusában az addigi három kormányzó pártra jutó 28 százaléknyi szavazat meg sem közelítette az MSZP által egyedül elért 33 százalékot. Az SZDSZ négy évvel korábbi eredményéhez hasonlóan egymillió szavazatot kapott, az MDF viszont elveszítette szimpatizánsai felét.
Az első demokratikus kormány előtt álló feladatokról és a jobboldal húsz évvel ezelőtti lehetőségeiről szól hétfőn az Ősök tere.
Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szerda 16.05; szombat 15.05.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
