Üldözők és üldözöttek

A realitások a megegyezést kívánták. Ahogy az ügynök beszervezését sokszor a félelem tette lehetővé, az együttműködési készség hátterében többnyire a másik féltése, az egyház megóvásának reménye állt. Az üldözöttek tudták, együttműködőként is üldözöttek maradnak

Harmincöt esztendeje, 1975. május 6-án távozott égi honába Mindszenty József esztergomi érsek. Ha egyszer az e világi hatalom is beiktatja a boldogok, majd a szentek sorába, égi születésnapján, május 6-án lesz az emléknapja (az egyházban nincs kiemelkedő ünnep ezen a napon), de ma még „csak” egy tudományos konferencia megrendezésével emlékezett meg róla az egyébként hálátlan utókor hálás kisebbsége. Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban volt a kétnapos konferencia címe, amely téma alapos kifejtésével még mindig adós a magyar történettudomány. Pedig a közelmúlt egyházi történéseinek feltárásában pont az üldözések témájában jutottak a legtovább. Igaz, néhány témakör eddig szinte teljesen kimaradt a kutatásokból, és azok hiánya akadályozza a többi terület kiteljesedését is. Érzik és szóvá teszik ezeket a hiányosságokat a szakemberek is. Erdő Péter bíboros, prímás, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke úgy foglalta össze az egyház hivatalosnak mondható álláspontját, hogy a múltfeltárást nem motiválhatja bosszúállás vágya, a történelmi igazság keresésében korrektségre, s a teljesség feltárására kell törekedni. Az egyháztörténeti problémákat a napi eseményeknél mindig szélesebb keretben, teológiai távlatban kell vizsgálni, s arra a kérdésre keresni a választ, hogy miként tudta az egyház teljesíteni a küldetését a különböző korokban, különböző körülmények között. Természetesen az igazság mind teljesebb feltárásának nélkülözhetetlen feltétele a múlttal való szembenézés, mert az eseményeket nemcsak külső körülmények alakítják, hanem belső tényezők is. S valljuk meg férfiasan, ezt a múlttal való szembenézést történelmi egyházaink eddig igyekeztek elkerülni, nemegyszer megakadályozni is. Megjegyzendő, hogy nem csak a III-as főcsoportfőnökség által beszervezett ügynökök megnevezéséről lenne szó, de nem is csak annak az ördögi mechanizmusnak a feltárásáról, hogy miként fonta körül és fojtogatta az egyházakat is a titokzatos és véglegesen soha fel nem gombolyítható hálózat, hanem arról, hogy az egyházak vezetői hogyan, milyen mértékben működtek együtt azzal a hatalommal, amelynek gyakran hangoztatott célja volt a vallás végleges felszámolása. Hogyan fordulhatott elő, hogy az egyházüldözők csak kijelölték az üldözendőket, s attól fogva karba tett kézzel nézték, hogy az „üldözés” munkáját túlbuzgó egyházi vezetők végzik el. Az ügynökök és az ésszerű, kötelező együttműködés szintjét túllépők köre a sűrű átfedések ellenére nem azonos. Ahogy a párhuzamok ellenére más volt a mozgásterük, a szerepük és a hatásuk is. A beszervezett jelentéstevők behálózták az egyházak minden szintjét, a civilektől a hierarchia legmagasabb csúcsaiig, míg az együttműködőket a tekintélyesebb, befolyásosabb, magasabb beosztásúak között kell keresni, hiszen ők tudták a hatalom igényeit, követeléseit, parancsait képviselni, érvényre juttatni, végrehajtani az egyházukban. Hozzátéve, az ügynökkérdés bizonyos fokig az egyházak belügye, mert a beszervezett papok, lelkészek, egyházi emberek elsősorban nem a hívekről készítettek jelentéseket, hanem paptársaikról, kollégáikról, az egyházon belül éledő, terjedő mozgolódásokról. Természetesen ez nem ilyen vegytisztán valósul meg – a besúgás befelé, az együttműködés kifelé működik –, mivel az egyház a Jézusban hívők közössége, minden hatással van mindenre és mindenkire.
Nem szeretném azt a látszatot kelteni, miszerint a történelmi egyházak besúgók és kollaboránsok gyülekezetei, ahol üldözték, meghurcolták, tévútra vezették a tisztességes embereket. (Bár, amikor egy probléma kibeszéletlen marad, az efféle torzképek szükségképpen kialakulnak.) Pillanatnyilag nem tudhatom, az egyház szolgálóit milyen arányban tudták beszervezni, a beszervezettek hány százaléka írt, adott jelentéseket, s a jelentések hányadrészét tudták felhasználni a hatóságok. Egy biztos, ártatlan, érintetlen senki nem maradhatott: ha egy papot meglátogattak az Állami Egyházügyi Hivatal emberei, húzhatta, halaszthatta a beszélgetést, de nem tagadhatta meg. Elöljárójának kényes kérdéseire akkor is válaszolnia kellett, ha sejtette, hogy főnöke „oda” is dolgozik. Ez természetesen a legkevésbé sem jelenti azt, hogy mindenki besúgó volt, de ha indirekt módon is, mindenkit belefontak az információs láncba, a nyílt, őszinte emberek sokszor önkéntelenül is nagyobb hasznára voltak a hatóságoknak, mint a beszervezett ügynök. Ne mentsük fel az ügynököket, de ne is ítéljük el őket elhamarkodottan, többnyire megzsarolt, meggyötört, megalázott emberek ők, egy üldözött közösség többszörösen üldözött páriái, akik semmilyen hasznot nem húztak tevékenységükből. Persze voltak, vannak lelkes önkéntes, ambiciózus törtetők, lelkiismeretlen hatalomvágyók, akik szorgalmasan és élvezettel jelentgették fel a bennük megbízó ismerőseiket, társaikat, barátaikat, ám amíg az ügynökkérdés tabutémának számít, s minden ügynök azonos megítélés alá esik, addig nehéz különbséget tenni a kényszerített áldozat és a magánszorgalomból is buzgólkodó vamzer között.
Az együttműködők témája még ennél is összetettebb és kényesebb. Gyakorlatilag lehetetlen meghúzni a határvonalat a józan, szükséges együttműködés és a hatalmat elvtelenül kiszolgáló kollaboráció között. A teljes elhatárolódás, az együttműködés minden formájának megtagadása rendkívül tiszteletreméltó, de a gyakorlatban szinte követhetetlen alapállás volt. Az amerikai követségre száműzött Mindszenty József, 1970. november 22-én ezt jegyezte fel: „P. Kerkai Jenő S. J. 66. évében Pannonhalmán meghalt. 21 népfőiskolát állított. Kedves gimnáziumi tanítvány. Sokat raboskodott. Egyik épületben együtt is voltunk. Pacsai csendőrtiszttel üzente: gondoskodik Eucharistiáról. Fájt egy ellentét. Ő hajolt a kommunista ifjúsággal megegyezésre. Én persze nem engedhettem meg.” Kerkai Jenő jezsuita szerzetes, a Kalot egyik alapítója és vezetője, bár a legkevésbé sem rajongott a kommunistákért, hallgatva az idők szavára, kereste a velük való megegyezés, együttélés, együttműködés lehetőségét. Mindszenty nemcsak hogy nem támogatta ez irányú törekvéseit, hanem kategorikusan tiltotta is ezektől. Az idő a prímást igazolta. Kerkai hiába küzdött a békés modus vivendi létrehozásáért, a Kalot-ot betiltották, rendjét szétszórták, őt magát tíz és fél évre bebörtönözték. A többség által követendő példa mégsem lehetett a prímás kemény elzárkózása, még akkor sem, ha igaza volt. A realitások a megegyezést kívánták, annak ellenére, hogy az is komoly áldozatokkal járt. Ahogy az ügynök beszervezését sokszor a félelem tette lehetővé, az együttműködési készség hátterében többnyire a másik féltése, az egyház megóvásának reménye állt. Az üldözöttek tudták, együttműködőként is üldözöttek maradnak. Valójában nem az üldözőkkel működtek együtt, hanem a hívő néppel, áldozatukkal enyhítve a rájuk nehezedő nyomást, vagy csak egyszerűen azért küszködve, hogy nyitva maradhassanak a templomok. Kétségtelen ez a gyakran önmegtagadásba hajló gerincesség egy ideig általános volt az egyházi vezetők körében, de a kényszerű együttműködés rugalmassága sokaknál önfeladó, a világi hatalmat kiszolgáló hajbókolásba váltott. Az állam nagylelkű kegyének és a maguk érdemének tudva be az egyházak fennmaradását, a hit továbbélését. Ez is az üldözés, igaz kifinomult formája volt, de a lehangoló tényen az sem változtat, hogy néhányan az üldözöttek közül csatlakoztak az üldözőkhöz. Szembe kell nézni, el kell számolni ezekkel a múltbéli történésekkel is, mert ennek hiányában az egyházak csak részben teljesíthetik küldetésüket.