Viharos vízen, meglékelt hajóval

Ahhoz, hogy megértsük hazánk gazdasági helyzetét, és jó receptet találjunk gazdasági bajaink orvoslására, először meg kell értenünk, mi is játszódik le a világgazdaságban. Ma már talán a felületes szemlélő számára is nyilvánvaló, hogy „nemcsak” egy globális pénzügyi válságot élünk át, hanem a fejlett nyugati világ gazdasági és társadalmi berendezkedése alapjaiban kezd megrendülni. A korábbi évtizedek természeti erőforrások folyamatos kizsákmányolására és hitelfelvételre alapozott gazdaságfilozófiája és gyakorlata zsákutcába jutott: először a nyersanyagárak szabadultak el a szűkös kínálat és az egyre növekvő (feltörekvő országokbeli) piaci kereslet következtében, majd a hitelexpanzió ért véget.
Magas adósság, növekedési válság
A 2000-es éveket gazdasági értelemben az angolszász országok és Dél-Európa fogyasztásának bővülése vitte előre, de ez nem tarthatott a végtelenségig, hiszen a fejlett országok hitelfelvételi kapacitása sem korlátlan. Először a vállalati és lakossági szektor érte el a hitelkorlátokat, majd mára az is kiderült, hogy az állami eladósodás sem folytatható örökké. A korábban fejlődő országokra jellemző hitelezési boom elérte a fejlett térséget is, és szinte ugyanazok a szindrómák jelentkeztek, mint a kilencvenes évek fellendülő piaci válságainál. Az évtizedeken át jellemző tőkeáramlás hirtelen megfordult, és már nem a fejlettek finanszírozzák a fejlődőket, hanem fordítva. Az elmúlt évtized végére a G7-országok gazdasági teljesítményét már meghaladta a fejlődő világé, és emellett az előbbi térség túlfogyasztását a fejlődő világ megtakarítástöbblete táplálta. Az Egyesült Államok 2007-re a világ éves szabad megtakarításainak hetven százalékát szívta fel, ami törvényszerűen tette a világgazdaságot instabillá. Az eladósodásra alapozott nyugati növekedési modell megbukott, amit jól mutatnak az utóbbi tíz év növekedési és eladósodási mutatói is. Látható, hogy az adósságszint növekedése és a növekedési ütem között negatív korreláció áll fenn, amit jórészt magyaráz a magasabb adósság miatt természetszerűen megemelkedő reálkamatszint, illetve az állam kiszorítási hatása.
A fejlődő gazdaságok növekedése ma már nem jár az adósságszint emelkedésével, és főként ennek köszönhetően a fejlett országoknál lényegesen jobban viselték a világgazdasági válság negatív következményeit. Képesek voltak hatékony anticiklikus gazdaságpolitikát folytatni. Várható, hogy ebben az évtizedben tovább fog növekedni a fejlődő országok világgazdasági szerepe, és a növekedési ütemük továbbra is 3-4 százalékponttal meg fogja haladni a fejlett térségekét. Sajnálatos módon hazánk a világgazdaság bő időszakában nem az ázsiai, hanem a fejlett országok példáját követte, így a recesszióban nem áll módjában gazdaságát ösztönözni.
Három válság torlódik
egymásra hazánkban
Az elmúlt évtizedben a magyar gazdaság hajója súlyos léket kapott, ami korábban meglévő problémákkal együtt az elsüllyedés veszélyét hordozza magában. Egyre inkább azt lehet mondani, hogy a gazdasági modellváltás nem volt sikeres, hiszen az ország világgazdaságban elfoglalt helye ma ugyanott vagy hátrébb van, mint a rendszerváltozás idején. A jelenlegi állapot a három válság egymásra rakódása miatt alakult ki. Az egyik az úgynevezett modernizációs válság, mely azt jelenti, hogy a magyar gazdaság a rendszerváltás után/alatt nem volt képes megfelelően idomulni a világgazdaság szerkezeti változásaihoz, és ma a nálunk működő multinacionális vállalatokat kivéve lényegében versenyképtelen. A másik a magyar gazdaság ciklikus válsága, mely a 2002–2006 közötti felelőtlen költekezésből és az utána bekövetkezett hibás kiigazításból fakad, és a harmadik a világgazdasági recesszió. A három válság egymásra rakódása eredményezte azt, hogy az elmúlt két évben a magyar gazdaság 6 százalékkal esett vissza, szemben visegrádi partnereinkkel, ahol a recesszió kevésbé volt mély.
A modernizációs válság alapvetően abból fakad, hogy a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek első felében a privatizációt minden áron erőltettük, és nem törekedtünk arra, hogy a bejövő új szereplők valódi versenyhelyzetbe kerüljenek. A hazai szereplőkre azonnal ráeresztettük a külföldi versenytársakat, melyek mind tőkében, mind tudásban jelentős versenyelőnnyel rendelkeztek, így az állami monopóliumokból magánmonopóliumok, illetve oligopóliumok alakultak ki, melyek mellé nem tudott kialakulni egy versenyképes hazai kis- és középvállalati beszállítói kör. Paradox módon a nagyvállalati szektor adóterhelése lényegesen alacsonyabb lett, mint a hazai kis- és középvállalatoké, és emellett még jelentős egyéb kedvezményekben/támogatásokban is részesítettük őket. Emellett a külföldi nagyvállalatok inkább piacot vettek, és olcsó munkaerőre épülő összeszerelő-üzemeket építettek, ami lassan elsorvasztotta a hazai szakiskolai képzést. A külföldi tőkebeáramlás nálunk alig növelte a gazdaság növekedési potenciálját, ami, figyelembe véve a lengyel, vagy az ázsiai tapasztalatokat, erősen elgondolkodtató. Ma a GDP körülbelül 30 százalékát adják a külföldi tulajdontöbbségű vállalkozások, aminek eredményeként évente a GDP mintegy 8 százalékával kisebb az itthon maradó jövedelem (GNI), és ekkor még nem beszéltünk az ország eladósodása miatt felvett hitelek következtében kiáramló kamatokról.
Sajnálatos módon ezt az úgynevezett modernizációs válságot csak most kezdi a hazai közgazdászszakma felismerni, és eddig csak a ciklikus problémákkal foglalkoztunk. Ennek az úgynevezett modernizációs válságnak megértése azonban kulcsfontosságú, hiszen a ciklikus problémákra adott, amúgy szükséges válaszok (alacsonyabb adó, kisebb bürokrácia és az úgynevezett jóléti kiadások csökkentése) a gazdaság duális szerkezetének megszüntetése nélkül csak átmeneti javulást fognak hozni az ország növekedési kilátásaiban. Éppen ezért a ciklikus válaszok mellett elengedhetetlen a duális szerkezet leépítése, és a kis- és középvállalatok, illetve a későbbiek folyamán a hazai nagyvállalatok megerősítése. A képzés átalakítása és a még meglévő állami és EU-források átirányítása mellett szükséges az adókedvezmények, illetve egyéb nagyvállalati támogatási struktúrák átfésülése, valamint az állam versenyt elősegítő és a hazai piacot építő szabályozó szerepének megerősítése.
Laza fiskális és következetlen
monetáris politika
A modernizációs válság mellett a magyar gazdaság a 2007–2010 közötti világgazdasági válsághoz súlyos ciklikus válságban érkezett meg, aminek alapja a 2002-ben elindított száznapos programra vezethető vissza. A 2001-es GDP 26,8 százalékának megfelelő szintről 2006-ra a GDP közel 32 százalékára emelkedtek az úgynevezett jóléti kiadások (13. havi nyugdíj plusz egyéb nyugdíjintézkedések, gázár-kompenzáció stb). Az államháztartási deficit 2001-ről 2006 nyarára a GDP 11 százaléka közelébe emelkedett úgy, hogy a gazdaság majd 4 százalékkal a potenciális szintje felett teljesített, azaz az úgynevezett ciklikusan kiigazított hiány 2006 első felében elérte a bruttó hazai termék 13 százalékát, ami a mai görög szintnek felel meg.
A 2002-es nagyarányú jóléti intézkedéssorozat kezdetben nem zavarta a külföldi befektetőket, az egyensúly romlásánál fontosabbnak tartották, hogy a jegybanknak a hitelessége miatt teljesítenie kell inflációs céljait. A fiskális lazításnak ezért monetáris szigorítással kellett együtt járnia. Ez a helyzet vezetett oda, hogy a jegybanknak a sáv erős oldalán be kellett avatkoznia a 2003. év eleji spekulációs támadás miatt. A sávtámadás és a drasztikus kamatcsökkentés után a külföld egyre inkább érzékelte, hogy a 2002-ig meglévő kedvező ciklikus és részben szekuláris folyamatok megfordultak, így a hazai deviza gyengülni kezdett, amit csak felerősített a teljesen értelmetlen sáveltolás és a Pénzügyminisztérium folyamatos félretájékoztatása az államháztartási hiány valós mértékéről. A sáveltolás és a fiskális kiigazítás elmaradása után a jegybank újra elsődlegessé tette az inflációs célkövetés rendszerét, ami laza költségvetési politika mellett természetszerűen jelentett szigorú monetáris politikát. Ettől az időszaktól indult meg a magyar külső adósságpozíció drasztikus romlása is, ami természetes következménye ennek a politikai mixnek.
A lakosság számára a jegybank szigorúsága és a bőkezű fiskális politika természetszerűvé tette a devizahitel-felvételt, amit felerősített az is, hogy az állam meg sem próbálta vonzóvá tenni a forinthiteleket. A 2005-ig egyértelműen szigorú jegybanki politika nemcsak a lakosság, de a vállalatok számára is egyértelművé tette, hogy nem forintban, hanem devizában kell eladósodni, és ezt támogatta a bankrendszer is, hiszen akkor a devizaforrások még szinte korlátlanul álltak rendelkezésre. A jegybank monetáris tanácsának 2004– 2007 közötti fellazítása a monetáris politikát egyre inkább inkonzisztenssé tette. Ennek legegyértelműbb időszaka 2005–2006-ra tehető, amikor a nagymérvű fiskális lazítás (állami kiadások növelése, áfacsökkentés) ellenére a monetáris politika indokolatlanul laza volt, és ennek következtében a forint 2006 nyarára jelentősen meggyengült. A 2006. nyári rossz struktúrájú fiskális kiigazítás ugyan a deficitet képes volt csökkenteni, de ezt úgy tette meg, hogy a gazdaság növekedési potenciálját közben jelentősen visszavetette (adóemelések és fűnyíróelvű megszorítások a gázár és a gyógyszerkassza kivételével).
Indokolatlan forinterősödés
Az állandó adó- és szabályozott áremelések, valamint a 2009-ig meglévő pozitív kibocsátási rés következtében a gazdaságban permanens inflációs nyomás érvényesült, ami a monetáris politikát 2007–2009 között relatív szigorra ösztönözte. Ez a relatív szigor az időszak folyamán szigorodó fiskális politikával karöltve a forintot visszaerősítette a 250 alatti tartományba, annak ellenére, hogy ezt a reálfolyamatok egyáltalán nem indokolták. A jegybank és/vagy a PSZÁF mindeközben nem vette észre, hogy a bankrendszer egyre rövidebb forrásstruktúrával rendelkezik, míg hiteleinek futamideje továbbra is relatíve hosszú maradt. Ilyen szempontból igaz az a megállapítás, hogy 2008 elejére a jegybank devizatartaléka már nem volt elegendő, ennek oka azonban nem a tartalékok csökkenése, hanem a bankrendszer rövid forrásainak emelkedése volt. Ezt a problémát egyébként lehetséges lett volna adminisztratív módon is kezelni.
Így érkeztünk el a 2008 nyarán kezdődő pénzpiaci felforduláshoz, amikor egyik napról a másikra leállt a devizabeáramlás, sőt október elején a külföldi bankok jelentős kivonásokat hajtottak végre. A devizalikviditás és az állampapírpiac felszáradása a pénzügyi irányítást teljesen váratlanul érte, annak ellenére, hogy bizonyos piaci szereplők már 2008 eleje óta figyelmeztettek az állampapírpiac kiszáradására (rossz időben és rosszul bevezetett magánpénztári befektetési szabálymódosítás plusz külföldi vevők eltűnése), illetve a bankok egyre rövidebb forrásaira. A jegybank intézkedéseivel mindig egy lépéssel késésben volt. Az IMF-csomag elfogadása után célszerű lett volna a kamatszintet gyorsabban csökkenteni és a piacra agresszív pénzpiaci műveletekkel devizalikviditást pumpálni.
Fenntarthatatlan adósságpálya
A fiskális politika lényegében máig nem ismerte fel, hogy a deficit fűnyíróelvszerű csökkentése a növekedési potenciált is lejjebb viszi, így az adósságpálya továbbra is fenntarthatatlan marad. 2009-ben ugyan kisebb fordulat következett be, hiszen néhány kínálat oldali intézkedést is bevezettek, de a nagy áttörés továbbra sem következett be. A forint elmúlt egy évben tapasztalt erősödése inkább köszönhető a globális folyamatoknak, mint a helyi tényezőknek, amit jól mutat az, hogy semleges monetáris politika esetén a nemzetközi pénzpiacok gyengülésekor újra könnyen 280 fölé ugrott az árfolyam. A tartós javuláshoz orvosolni kellene a modernizációs válságból fakadó problémáinkat, s emellett növekedésorientált költségvetési és pénzpolitikát (egyszóval gazdaságpolitikát) kellene folytatni, de erről részletesebben legközelebb.

A szerzők a Századvég Gazdaságkutató Zrt. kutatásvezetői