A meztelen király

Az ember szívesebben ülne neki valami másnak, hiszen mi jóval is kecsegtethet egy könyv, amelyben konzervatív gondolkodók elméncségeivel kell megküzdeni egy fárasztó nap után. Mert egyáltalán, miért is olvasson az ember ilyesmit, amikor olvashatna Csehovot, Camus-t, Nietzschét vagy bárki mást az őszinteség és kíméletlenség bajnokai közül, akikben, ugye, nem kell sosem csalatkoznia.
Ráadásul magyar gondolkodókról van szó, és az utóbbi években az internetes fórumok és blogok fikakultúrájában kialakult közvélekedés szerint ez is baljóslatú, hiszen ami magyar, legjobb esetben sem lehet más, mint silány utánzata az eredetinek, amelyet valahol napnyugaton – számunkra idillinek tetsző körülmények között dolgozó szerzők – vetettek papírra. Ahol a sordíjból meg lehet élni, és hovatovább a kiadók fizetnek az íróknak, nem pedig fordítva.
Szóval itt van ez a könyv, amely a magyar konzervatívok ismert és kevésbé ismert képviselőinek (egészen pontosan tizenkilenc gondolkodónak) írásait fogja egybe. Ahogy a szerkesztők, G. Fodor Gábor és Lánczi András az előszóban jelzik, amolyan örömzene szándékával született meg a kötet: a felkért szerzők saját maguk választhatták ki, mely írásukat ajánlják ebbe a gyűjteménybe.
Én azt javaslom, az olvasó küzdje le kezdeti bizalmatlanságát. Mert annyi bizton elmondható, hogy e gyűjteményt mindazért érdemes kézbe venni, amiért az ember szeret Roger Scrutont vagy Paul Johnsont olvasni. Ez a mindazért pedig – számomra legalábbis – a konzervatív gondolkodóknak abban a késztetésében rejlik, hogy kimondják: a király meztelen.
Márpedig A dolgok természete címmel közreadott munka kimondja.
Ez különösen Magyarországon üdítő őszinteség, ahol a posztkommunista értelmiségnek sikerült „diskurzussá” züllesztenie a vitát, „kommunikációvá” a politikát, mindeközben pedig életben tartania függetlensége mítoszát. Amely mítosz megalkotásának célja eleve a pártkasszákhoz és egyéb kifizetőhelyekhez vezető utak álcázása és elfedése volt.
G. Fodor Gábor tanulmánya (A progresszió válsága – A reformpárti ideológiai kontinuum) plasztikusan mutatja be, miként kötik gúzsba Magyarországon a mai napig a politikai és közgazdasági gondolkodást a nyolcvanas évek „reformerei”, akiknek marxista érvelését legfeljebb elfedik a „nyugati tudományosság díszei”. Itt aztán tényleg pőrén áll előttünk a pulóveres-kardigános „elit”, amelynek elitizmusa legfőképp abban merül ki, hogy kreált és áltudományos nyelvezetével kirekessze az átlagembert vagy a nem brancsbelieket a legfontosabb problémák megvitatásából. Tragédiája, de az egész nemzet tragédiája, hogy az efféle nyelvi machinációk mindig színvonaltalan gondolkodást takarnak, illetve azt, hogy a legfontosabb problémákat ez az „elit” pontosan azért nem képes nemhogy megoldani, de megérteni sem, mert azokat színvonaltalan elméleti konstrukcióival saját szeme elől takarja el.
Innentől kezdve a kötetben szereplő szerzők viszolygása attól, amit „értelmiség”-nek szokás aposztrofálni, nemcsak hogy érthető, de olykor kifejezetten szórakoztató. Az egészet tekintve persze ez a kritika semmiképpen nem öncélú: a sokat kárhoztatott politika rangjának visszaállítása vezérli, annak bemutatása, hogy a politika démonizálása önmagában démoni politika, mivel a társadalom kirekesztését célozza a közügyek megvitatásából. Hányszor hallhatjuk manapság, hogy mindent a politika ront el, csak a politikusok ne lennének, „én független művész vagyok, nem érdekel a bűnös politika”, ha nem lennének politikusok, mindenki egyetértésben munkálkodhatna, mígnem a haza fényre derül stb. Valójában azonban ennek a politikamentességnek a hirdetése hosszú ideje ható baloldali program, szemfényvesztés: az értelmiségiek közül sokan, mint ahogy erre nem egy tanulmány a könyvben rámutat, saját maguk lépnének vagy léptek a politikus helyére, függetlenségük leple alatt egyszerű propagandistaként munkálkodnak. Kérdés persze, hogy ki hatalmazta fel arra az értelmiségit, hogy állami forrásokat csapolva a választók és a megválasztottak közötti mind terebélyesedő szürke zóna ura legyen.
Érthető tehát Lánczi András viszolygása, amikor kimondja: „Nem vagyok értelmiségi, nem is lehetek az. Epiktétosszal értek egyet: »Elég a hazának az, ha mindenki elvégzi a maga feladatát.« Az értelmiségi azonban folyton más, elsősorban a politikus munkáját akarja elvégezni.”
Mindebből azonban következik egy igen fontos gyakorlati és égetően aktuális kérdés is: lehet-e egy konzervatív kormányzatnak aktív, támogató kultúrpolitikája? Panyi Szabolcs érdekfeszítő írása erre határozott nemmel felel, és gyakorlatilag a kritizált szürke zóna megszüntetését irányozza elő. Ez a „kultúrharcban részt vevő seregek ellátási vonalának, utánpótlásának elvágását, a hadiüzemek leszerelését, vagyis az állami művészet- és kultúrafinanszírozás radikális reformját jelenti”.
Mint alapelvvel, ezzel egyet is értek, ám Panyi Szabolcs írásában már megjelenik bizonyos doktrinerség (többek között ez a doktrinerség idézheti elő a konzervatív szerzők fiatalabb nemzedékének késhegyre menő vitáit annak meghatározására, hogy mi a konzervatív, ami sajna egy hozzám hasonló féltudású kívülálló számára mélységesen unalmas). Hiszen Panyi nem egyebet állít, mint hogy az értelmiségi azért értelmiségi, mert a versenyszférában nem tudna sikeres lenni, és azért kapaszkodik az állami csecsre, mert amúgy élhetetlen. Sőt nem egyszerűen élhetetlen, hanem irigy is. Azért irigy, mert sikertelen, és ezért gyűlöli a versenyszférát.
Nos, minden bizonnyal sok ilyen értelmiségi van, de amennyiben kiindulási alapként tekintünk Molnár Tamás filozófus kötetet indító esszéjére, amelyben a társadalmak romló természetét elemzi, nem biztos, hogy eleve hibás hozzáállás, ha valaki a társadalmi sikert manapság nem tekinti értékmérőnek. Ráadásul manapság a versenyszféráról is túl gyakran kiderül, hogy nem az (lásd pénzügyi világválság és bankmentő csomagok). És hát azt sem lehetne mondani, hogy a világtörténelem legeredetibb gondolkodói egyben a legsikeresebb emberek túlvilági klubját alkotnák. Ráadásul a siker társadalmi jutalomként való felfogása nem biztos, hogy annyira konzervatív, mint amennyinek első blikkre látszik. (Ha számomra van igazán konzervatív szerző, akkor a Szentírás Prédikátora az, ő pedig már mindent elmondott a gyorsakról és a futásról, nem érdemes idéznem.)
Másodszor: Panyi elképzelése, miszerint az állam át tudja adni a kultúra finanszírozását majdnem egészében a magántőkének, logikus, de a magyar tőke meglétét feltételezi. Olyan országban azonban, ahol egy kézen meg lehetne számolni azokat, akik az európai nagytőkések harmadosztályában labdába rúghatnának, ez illúzió. A magyar gazdaság és társadalom tragédiája, hogy a tőkekoncentráció sajnos nagyon sok mindenhez elégtelen. Többek között ahhoz is, hogy a tanulmányban vizionált, egyébként szükséges változás rövid távon bekövetkezzék.
De hogy az olvasónak vitatkozni támad kedve, az egy dolgot jelez: az írás szókimondó és bátor, ami frissítően hat a politikai gondolkodás elefántcsonttornyainak világában.
Apropó, elefántcsonttornyok: érdemes lenne belőlük kilépni! Ha valóban minta az angolszász vitakultúra, akkor abban is mintának kellene lennie, hogy a legfontosabb viták nem csekély olvasottságú folyóiratokban, hanem a szélesebb nyilvánosság előtt, napilapok és debattőr hetilapok hasábjain folynak, közérthető és élvezetes nyelven.
De ezt a gondolatot nem folytatom, mert még azzal vádolnának, hogy szerkesztőként itt már saját pecsenyémet sütögetem.
(A dolgok természete. Szerk.: G. Fodor Gábor és Lánczi András, Századvég Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 3675 forint)