Torz az az eszme, amely csak erőszakkal tud fennmaradni.
Jerzy Popieluszko
Rengeteg szó esik manapság Lengyelországban Katynról. Az ön életében szintén meghatározóak voltak a hetven évvel ezelőtt történtek. Amikor a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében Sztálin annektálta Lengyelország keleti felét, a megszállás elől Litvániába menekültek, majd, miután a Szovjetunió megtámadta a balti államokat is, a családot a szibériai Bijszkbe deportálták. Miként viszonyul ezek után Lengyelország eme legnagyobb XX. századi tragédiájához?
– Különböző érzelmi hőfokon, más mélységű ismeretekkel megalapozottan, de Katyn ott van minden egyes lengyel lelkében. Én először a szibériai száműzetés alatt hallottam róla. Természetesen a szovjet verzióban, miszerint a nácik követték el a szörnyű rémtettet. Később, amikor a szovjetek elkezdték a lengyel egységek felállítását, beléptem a hadseregbe – s lovas felderítőként jutottam el Berlinig –, ott is ugyanezt hallottuk. Ráadásul a hadosztályom 1944. január–februárban éppen nem messze Szmolenszktől állomásozott. Katyn egészen közel volt. Emlékszem egy megemlékezésre, ahol minden egyes alakulat képviselői jelen voltak. A küldöttségbe engem nem választottak be, de visszatérésük után a bajtársaim részletesen beszámoltak a látottakról. Ugyanazzal a változattal szembesültek, mint amit korábban hallottam. Német névtáblákat mutattak nekik. Hazai földön az első város, ahová értünk, Lublin volt. Életemben először szembesültem azzal, milyen mértékű mészárlást vittek véghez a fasiszták Lengyelországban. Ez a látvány még jobban meggyőzött bennünket arról, hogy a katyni bűnöket a németek követték el.
– Hallhatott azonban a háború másik arcáról is, hiszen édesapja az NKVD táboraiban raboskodott, s úgy legyengült, hogy szabadulása után nem sokkal meg is halt. Nem mesélt az ott átéltekről?
*
– De, mesélte, hogy milyen kemény munkát kellett végezniük, éhbérért dolgoztak, kevés volt az élelmiszerük. A mészárlásokról azonban nem beszélt! Ehhez jöttek még azok az információk és a belőlük kiinduló értelmezések, amelyek bizonyos fokig mindig a szovjet verziót támasztották alá. Így például az, hogy a kivégzetteknek a németek által összeállított listáján olyan emberek is szerepeltek, akik a mai napig élnek. Még egy nyomós érv szólt amellett, hogy a mészárlást a németek hajtották végre. Mégpedig az, hogy a fogságba esett legjelesebb lengyel katonatiszteket nem gyilkolták meg. Így például azt az Anders tábornokot, aki később létrehozta a lengyel hadsereget. A szovjetektől hallott logikát erősítette, hogy e kommunista rendszer számára veszélyes embereket nem gyilkolták meg. Később, mikor már Németországban jártunk, az elsők között voltam, akik felszabadították a sachsenhauseni koncentrációs tábort. Ekkor már tudtunk Auschwitzról, s ezek a tények megint csak hihetővé tették a szovjet verziót. Mindehhez járult, hogy a hadsereg meglehetősen zárt közeg, így szűrve jutottak el hozzánk az információk is. Ennek ellenére egyre gyakrabban hallottuk nyugati rádióadókon, például a Szabad Európán keresztül vagy egyházi körökből és az idősebbek elbeszéléseiből, hogy mégiscsak az oroszok voltak. Dönteni mégsem tudtunk, mert mindkét oldal mellett szóltak tapasztalatokkal is alátámasztott érvek. Egyáltalán nem lett volna meglepő számunkra például az sem, ha a németek állnak Katyn mögött. Mindehhez még hozzá kell tennem, hogy a szovjetek a szövetségeseink voltak, vállvetve harcoltunk, közel álltunk hozzájuk, így érzelmi alapon is elvetettük a Moszkva bűnösségét felvető verziót.
– Egyszerűen nem tudták elképzelni, így nem is akarták meghallani, elhinni a szovjet bűnökről terjedő híreket?
– Igen, valahogy így volt. Ráadásul tudni kell, hogy az orosz mészárlásról szóló, különböző csatornákon érkező hírek csak a hidegháború csúcsán kezdtek el igazán terjedni. Az amerikai kongresszus csak 1952-ben vizsgálta az ügyet, az angolok pedig évtizedeken át hallgattak. Valószínűleg nekik is voltak bizonyos kételyeik afelől, hogy mi is történt. Emellett abból indultak ki, hogy a teljes feltárással csak megzavarnák a kelet–nyugati kapcsolatok alakulását. Aztán egyre több olyan információ jutott el hozzánk, amely megkérdőjelezte korábbi meggyőződésünket. Így aztán orosz kollégákkal beszélgetve különböző szinteken, sőt még a Varsói Szerződés parancsnokságán is többször felvetettem ezt a kérdést.
– Gondolom, már csak azért is, mert a hatalmi létrán egyre feljebb jutva több információ is állt a rendelkezésére a Katynban történtekkel kapcsolatban. Nem félt a retorzióktól? Vagy nyíltan lehetett beszélgetni egymás között?
– Fogalmazzunk úgy, hogy taktikusan próbáltam közelíteni e kényes kérdéshez. Mondtam a szovjet elvtársaknak, mi hiszünk nektek, hogy mindezt a németek tették, ám rengeteg olyan információ is jön, ami aláássa ezt a tételt. Segítsetek nekünk, mutassatok be újabb érveket, tényeket, amelyek meggyőzik az embereket, elűzik a kételyeket.
– S mi volt erre a válasz?
– Hogy ez imperialista támadás, a Goebbels-féle propaganda utóhatása. Ekkor már a hatvanas években jártunk, és egyre inkább kikristályosodott, hogy mégiscsak az oroszok mészároltak Katynban. Ha tiszta lett volna a lelkiismeretük, nyilván új érveket sorakoztattak volna föl az állításuk mellett. De az akkori Lengyelország egyetlenegy vezetője sem vetette fel hivatalosan soha ezt a témát a szovjet szövetségesek előtt. Mikor 1956-ban Gomulka hatalomra jutott, tartott egy nagy értekezletet a belső körnek. A magyar események hatása alatt voltunk. Valaki fölállt és megkérdezte, nem kellene-e felvetni Katyn témáját szovjet barátaink előtt. Valahogy tisztázni kellene ugyanis ezt a kérdést. Ehhez tudni kell, hogy Gomulka sok hibája ellenére is lengyel nemzeti érzelmű vezető volt. Azt válaszolta: „Ide figyelj, őket már nem fogjuk tudni föltámasztani, viszont ha most fölvetjük ezt a kérdést, tovább gyengítjük az amúgy is eléggé satnyuló szovjet kapcsolatokat. Ráadásul nem felejthetjük el, hogy mindezt most a magyarországi események kontextusában kell értelmezni. Majd visszatérünk rá.” Nekünk akkor a legfontosabb az volt, hogy elismerjék Lengyelország nyugati határát. Úgy gondoltuk, amennyiben a Nyugat esetleg megkérdőjelezné, ezt egyedül a Szovjetunió garantálhatja számunkra.
– Ekkor belenyugodtak a dologba, elaltatták a lelkiismeretüket. Az első áttörésre évtizedekkel később került sor, s ez éppen az ön nevéhez fűződik.
– Évekig tartott a fent említett helyzet, amikor 1985-ben Mihail Gorbacsov ellátogatott Varsóba. A Varsói Szerződés főparancsnoki ülése adta erre az alkalmat. Az értekezlet után megkértem, maradjon még egy kicsit. Kicsit húzódozott, mondván, még csak egy hónapja főtitkár. „No, azért egy órácskára maradhatok” – mondta végül. Ebből az órácskából aztán lett öt óra. Mivel perfekt beszélek oroszul, tolmács nélkül beszélgethettünk, így pedig ennyi idő alatt rengeteg dolgot meg lehet vitatni. Ez volt az első olyan találkozásom egy orosz vezetővel, amikor partnerként beszélgettünk. Reformokról, változásokról társalogtunk, és mondhatom, egy véleményen voltunk. Ekkor hozakodtam elő történelmünk úgynevezett fehér foltjaival. Felvetettem Katynt, a Molotov–Ribbentrop-paktumot és magát a deportálást, amelynek én is az áldozata voltam. Gorbacsov nagyon komolyan vette ezeket a kérdéseket, s azt mondta, meg kell vizsgálnunk az ügyet. Ennek folyományaként többek között egy történészekből álló közös bizottságot is létrehoztunk, amely öt éven át működött. Meg kell jegyezni, nagyon nagy nehézségek közepette, hiszen mindenki ellenezte és akadályozta a munkáját a szovjet apparátustól a hadseregen át a KGB-ig. Gorbacsovnak nagyon vékony jégen, nagyon óvatosan kellett lépkednie. Törekvései állandó ellenállásba ütköztek, s ez a helyzet végül az ellene kirobbant puccsban csúcsosodott ki. A visszaemlékezéseiben leírta, hogy folyamatosan tettem fel neki történelmi vonatkozású kérdéseket, így Katynt illetően is. Így jutottunk el 1990-ig, amikor, éppen április 13-án, a Kreml palotában szovjet államelnökként Gorbacsov nyíltan elismerte, hogy Katynért a Szovjetuniót terheli a felelősség. Kaptam tőle két vaskos mappát, amelyek a meggyilkolt lengyelek listáját tartalmazták. Ettől kezdve nyíltan lehetett írni a témáról. Az áldozatok leszármazottai, családjai ellátogathattak a helyszínre. A moszkvai látogatás másnapján, április 14-én a lengyel vezetők közül elsőként én is elmentem Katynba, ahol közös megemlékezést tartottunk, amelyen felsorakozott a lengyel hadsereg díszszázada. Büszke vagyok rá, hogy sikerült eljutni idáig. Lengyelországban többé nem volt tabu Katyn, Gorbacsov viszont tisztában volt vele, hogy az orosz társadalom felvilágosítása hosszú folyamat lesz. Nem segített ebben az Oroszországban akkor kibontakozó anarchia, az életszínvonal rohamos csökkenése, a szovjet köztársaságok leszakadása sem. Később Jelcin elnök ellátogatott Varsóba, s egy katyni emlékműnél bocsánatot kért a bűnökért. Ez afféle beismerés volt. Ezután lefagyott a dolog, nem volt meg hozzá a megfelelő hangulat Oroszországban. Az utóbbi években lezajlott konszolidálódás kellett ahhoz, hogy Putyin és Medvegyev is nyilvánosan megerősítse, szovjetek gyilkoltak Katynban, s engedélyezze Andrzej Wajda Katyn című filmjének vetítését Moszkvában. Így az oroszok egyre szélesebb köréhez jut el az igazság. Az első lépést az idáig vezető úton azonban Gorbacsovval tettük meg. Katonai nyelven hídfőállást építettünk ki Katyn témájában.
– Tábornok úr, vegyes érzelmekkel hallgatom. Egyrészt elismeréssel adózom azelőtt, ahogy Katyn kérdésében eljutott az igazság felismeréséig s elismertetéséig. Másrészt viszont nem értem, a szibériai száműzetéstől, amelyre a szemét ért sérülés egy életen át emlékezteti, miként jut el az ember addig, hogy kiszolgálója, partnere legyen ugyanennek a szovjet rendszernek. Az is talány, hogy az ön indíttatásával, hiszen földbirtokos családban született, katolikus nevelést kapott, Varsóban egyházi iskolába járt, hogyan vezetett az útja a kommunizmusig.
– Nagyon oroszellenes hangulatú nevelést kaptam, hiszen az apám 1920-ban még a bolsevikok elleni háborúban is harcolt, a nagyapám pedig az 1863. januári felkelés katonája volt. Elvitték Szibériába, nyolc év után engedték el amnesztiával. A környezetem is oroszellenes volt, hiszen hat éven át egy papok által vezetett gimnáziumnak voltam a tanulója. Én azonban egészen más utat kezdtem járni. Ebben meghatározó szerepet játszott a második világháború, amely mindenki számára hatalmas földrengés volt, és különböző politikai irányzatok felé szórt minket. De említenék egy másik példát is arra, mennyire nem konvencionálisak a lengyel utak. Míg én nemesi családból származom, s a Mária szervezet tagja voltam, néhány évre rá pedig a párt főtitkára lettem, addig a lengyel egyház akkori feje nagyon szegény bányászcsaládból jött, szocialista gimnáziumba járt, ifjúkommunista volt és tagja a lengyel–szovjet ifjúsági csoportnak. Ez Lengyelország! Ellentmondásosságában is érvényesül bizonyos logika. De térjünk vissza az én életutamhoz. Az első orosz, akivel az életben találkoztam, egy szibériai ember volt. Ezt megelőzően meg voltam győződve róla, hogy minden orosz bűnöző. Ehhez képest kellemes úriemberekkel találkoztam, akik teljesen normálisan kezeltek bennünket. Egészen másként, mint például Németországban a munkatáborok foglyait. Megtanultam oroszul olvasni, Tolsztoj, Csehov műveiből pedig megismertem az oroszok lelkületét. Utána következett a lengyel hadsereg, ahol a beosztottaink és a feletteseink között is voltak oroszok, közöttük sokan lengyel származásúak. Személyes tapasztalatom, hogy semmi sem hozza olyan közel egymáshoz az embereket, a népeket, mint a közös harc. Az oroszokat tehát nem a rendszer, hanem az emberek, a katonák oldaláról kezdtem megismerni. Hosszú és nehéz folyamat volt mindez, amely alakította a világnézetemet is. Rózsaszínben kezdtem látni a gyermekkoromat. Jobban megértettem a lengyel helyzetet, a valóságot, és tudatosult bennem, hogy a régi rendszerben az elithez tartoztam, kiváltságos voltam. A korosztályomban biztosan voltak nálam tehetségesebbek, mégis csak négy osztályt jártak ki, mert másféle családból származtak. Én a szépen felöltözött, jóllakott fiatalúr voltam, és rohangáltak szakadt ruhában körülöttem a gyerekek. Nem messze tőlünk barakkszerű négylakásos épületekben laktak. Az emberek mezítláb jártak egész nyáron, nagyon szegények voltak. Apámnak kezet csókoltak, előttem pedig még az idősebbek is levették a sapkájukat. Mikor elvégeztem a gyalogsági felsőfokú katonai iskolát, ahol előadó is lettem, úgy gondoltam, tartozom ennek a társadalomnak. Amikor egyre feljebb kerültem a ranglétrán, tudatosult bennem a lelkiismeret-furdalás. A munkásosztály és a parasztság számomra szent osztály volt. Ehhez járult az élmény, hogy a háború után az új hatalom romokból volt képes újjáépíteni Lengyelországot. Tudatában voltam annak, hogy a rendszer nem ideális. De ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy két nagy blokk állt ekkor egymással szemben, s felmerült a kérdés, hogyan lehet képviselni a lengyel ügyet ilyen körülmények között. Engem, minket csak mindezt figyelembe véve lehet most értékelni, nem pedig a kortól elrugaszkodva. Annak a rendszernek nagy bűnei, komoly hibái is voltak, ennek ellenére sikerült felhalmoznunk bizonyos javakat. Ezért sikerült zökkenőmentesen átlépnünk húsz éve az új világba.
– Szociális érzékenysége őszintének tűnik, nem értem viszont, hogy miközben oly érzékletesen írja le a munkások, parasztok sorsát, elfelejti, hogy védelmi miniszterként, majd az ország vezetőjeként minimum a nevét adta az 1970-es tengermelléki és az 1981-es sortüzekhez. A rendszer akkor ugyanazokba a munkásokba lövetett, akikről beszél.
– Igen, ez érdekes kérdés. Mint ahogy az is, hogy ilyen származással miként tudtam feljebb lépni a ranglétrán. Az a földbirtok, ahol 16 éves koromig éltem, nem beszélve a varsói ingatlanokról, akkor még a nagyszüleim tulajdona volt. A haláluk után lett volna a miénk. Így én sehová sem írtam be, hogy földbirtokos fia vagyok, hanem a dolgozó értelmiségi meghatározást használtam, ami formálisan megfelelt az igazságnak. Ami pedig az említett drámai eseményeket illeti, ne felejtsük el, hogy ezeket megelőzte 1956 élménye. Poznanban akkor sok ember meghalt. Ehhez semmi közöm nem volt, de nagyon keserű, szomorú tapasztalatot jelentett. A döntéseimet vállalom, de az 1970-es tengermelléki történésekért pártfőtitkárként Gomulka felel. Az a Gomulka, aki annyira elítélte az 1956-os mészárlást. Akkori honvédelmi miniszterként számomra az akkor történtek megrázóak. Sokáig tudnék erről beszélni, de csak egy dolgot említek. Húsz éve citálnak bíróság elé ebbe
