Az egyéniség

Történelmileg úgy alakult, hogy a magyar embereknek balsejtelmeik támadnak, ha egy politikus elégedett saját magával, sőt, ha még büszke is magára, az egyszerű hétköznapi állampolgárokat menten kiveri a víz. Amikor közéletünk valamelyik jelese buzgón fényezi magát, szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy éppen elkövetett egy világraszóló gazemberséget, jobb esetben csak ostobaságot, esetleg készül rá, vagy jellembeli hibáit, hiányosságait igyekszik palástolni, netán erényként beállítani. Felesleges lenne hosszú listát összeállítanunk azon kiválóságok nevéből, akik vakítóan illusztrálhatnák fenti állításunkat, mert félünk, bármilyen gondos munkát végzünk is, néhányan akkor is lemaradnának, s mi a világért sem szeretnénk megsérteni őket.
Az új választások után természetes, hogy új figurák tűnnek fel az önelégült politikusok népes csapatában, bár Zagyva György Gyula gyors kiemelkedése a legpesszimistább köröket is meglepte. Zagyva eddigi röpke pályafutása alapján már elmondható, nem lesz a magyar politikai élet üdvöskéje, igaz, minden jel szerint inkább a „fenegyerek” címre pályázik. Parlamenti szűzbeszédében – amelyről nem mondható, hogy a közvélemény lélegzet-visszafojtva várta – kültelki modorban megfenyegette képviselőtársát, és szellemi ellentéteik gyors, fizikai lerendezését helyezte kilátásba, természetesen az üléstermen kívül. Ugyanis jól nevelt radikális, keresztény konzervatív az ülésteremben nem pofozkodik, nem köpköd, és nem él szexuális életet (remélhetően), szerényen és visszafogottan beéri a fenyegetőzéssel. Jóhiszemű emberek remélték egy kurta pillanatig, hogy Zagyva modortalanságát a lámpaláz okozhatta, ám ez naiv önáltatásnak bizonyult. Zagyva magyarázkodása alapján az sem zárható ki, hogy a Jobbik képviselője előre kimódolta kirohanását, eltervezte és készült rá. Mindenesetre tettét nem bánta meg, sőt, egyenesen büszke rá, s egyéni, eredeti megnyilvánulásnak tartja. Alkotó elmék tudják, amit eredetiségnek vélnek, az nagyon gyakran csak műveletlenség, azért hiszik valamiről, hogy a saját ötletük, mert nem ismerik az eredeti forrást. Távol álljon tőlünk, hogy Zagyva urat holmi értelmiségi színben tüntessük fel, de ki kell ábrándítanunk: az általa elővezetett útszéli agresszivitás nem áll példa nélkül a T. Ház történetében. 1948. június 16-án, az iskolák államosításáról szóló vitában, Slachta Margit felszólalása közben az alábbi közjátékot rögzítette a jegyzőkönyv: „– Egy hang a dolgozók pártján: Közönséges hazaáruló! – Nagy zaj, és hangos felkiáltások a néppártban: Ki mondta azt, hogy hazaáruló? Rendre utasítani! Mentelmi elé! – Az elnök csenget. Szűnni nem akaró zaj. Viharcsengő. Folytonos felkiáltások a néppárton: – Mentelmi elé! – Kossa István (d): Pócza, maga fogja be a száját, mert odamegyek és én fogom be! – Zaj. Kossa István (d): – Ki merik nyitni a szájukat? – Felkiáltások a néppárton: Mentelmi elé! Mentelmi elé! – Kossa István (d): – Majd mentelmizünk benneteket mindjárt!” (A (d) a Magyar Dolgozók Pártja rövidítése, Pócza Lajos a Demokrata Néppárt képviselője volt.) Kossa István eredetileg villamosvezető, később több miniszteri tárca birtokosa, az Állami Egyházügyi Hivatal első elnöke az egyik legnagyobb tahó volt azok között, akik valaha is bekerültek a magyar parlamentbe.
Az ő primitív lumpenproli stílusát nem kellene visszahozni a törvényhozásba, még jobbikos zászló alatt sem. Ám, ha Zagyva képviselő mégis efféle babérokra pályázik, ajánljuk becses figyelmébe Marosán György munkásságát is.