Fennmarad az euróövezet

A stabil, értékálló pénz iránti igény együtt jelent meg az árutermeléssel. Mindamellett a világ országainak pénztörténete a visszaélések sorozatából és az ellenük folytatott küzdelemből áll. Stabilnak tekinthető az a pénz, amelyet ha megszerzünk, tudjuk, hogy érte egy jól belátható időn belül mit és főként mennyit szerezhetünk meg. A stabil pénz stabil árszintet jelent. A pénz más pénzekben kifejezett ára az árfolyam, a kereskedelem nemzetközivé válásával vált fontossá. Kívánalom, hogy a saját pénz más pénzekhez viszonyított ára se ingadozzon túlzottan. Stabil tehát a pénz, ha az országon belüli árszínvonal stabil, és a hazai pénz árfolyama sem ingadozik. Mögötte mindig jól működő állam, valamint azt irányító bölcs uralkodók és államférfiak álltak.
Semmi kétség, a rendszerváltás utáni forintunk a pénzstabilitás egyik kritériumának sem felelt meg, hazai értéke éves átlagban gyorsan romlott, és a környezetében működő pénzekhez képest is folyamatosan veszített értékéből. A hazai pénzpolitika irányítói a forintot nem a hazai közönség (háztartások és vállalkozások) érdekében, hanem ellenük működtették. A rossz pénzt a hazánkba települő, alapvetően exportorientált külföldi tulajdonú vállalkozások olcsó külföldi pénzzel finanszírozva sikerrel kerülték ki. A hazaiak ilyen kísérlete azonban kudarccal végződött, hiszen amit nyertek az olcsóbb kamatokon, azt többszörösen elvesztették a forint romló árfolyamán. Nem véletlen, hogy egészen a nemzetközi pénzügyi válságig erős volt a meggyőződés a magyarok többségében, hogy komoly nemzeti érdek fűződik az euró bevezetéséhez. A válság ezt a hitet ingatta meg. Sokan újra a forintban látják a jövőt, mások a visegrádi csoport pénzügyi harmonizációját, esetleg egy közös pénz létrehozását látnák szívesen. A helyes válaszhoz úgy juthatunk el, ha áttekintjük a pénzügyi válság hatását az euróra.
A válságot amerikai bankok nem körültekintő ingatlanhitelezési gyakorlata indította el. Értéktelen zálogköveteléseik egy részét az amerikai bankok értéknek feltüntetve eladták európai bankoknak. Ehhez a műveletsorhoz hitelminősítő intézetek adták a szakvéleményt. Minden kétséget kizáró módon a szakvélemények hamisak voltak, a tranzakciók csalárd és ilyen módon büntethető műveleteknek minősültek. Amikor a válság Amerikában kitört, és sorozatban dőltek be a kisebb és nagyobb bankok, mind az amerikai, mind az európai kormányok mentőakciókba kezdtek – adófizetői források felhasználásával. A pénzt az államok a piacról kölcsönözték. Ez gigantikus méretűre dagasztotta a költségvetések éves hiányát. Több országban tíz százalék fölé nőtt az éves hiány 2009-ben, és nem sok javulás várható az idén sem. Megindult a pénzért a küzdelem az államkincstárak között. Legyünk konkrétak: a konkurenciaharc az amerikai és az európai országok kincstárai között dúl. A pénzügyi válság ugyanis az euroatlanti térséget találta telibe. A világgazdaság többi része (Kína, India, Dél-Amerika, egyes afrikai országok) tavaly is szép növekedést mutattak.
Többletforráshoz csak egymás kárára lehet jutni romló államháztartási helyzetben. Több dollárhoz csak az euró terhére. Akkor meg kell az eurót ingatni. Nyilvánvaló, hogy ott, ahol a védőbástya a leggyengébb: Görögországban, esetleg Portugáliában. Az euró dollárhoz képest 30 centes árfolyamzuhanása mögött ezermilliárd dolláros pénzmozgás van Európából Amerikába. Ne feledjük, hogy a két pénz egymás közti forgalma nyugodt napon is meghaladja az 500 milliárd eurót. Ha az eurózóna felrobbanna, és visszatérnének a nemzeti valuták, a zóna országai még védtelenebbé válnának. De ezt tudják a zóna tagjai, akiket a nagy árfolyam-ingadozásoktól irdatlan méretű devizatartalékok sem mentettek meg az euró előtti évtizedekben. A devizatartalékok pedig hatalmas költséggel jártak és járnak ma is. Gondoljunk csak hazánk 35 milliárd euróra duzzasztott, kényszerű devizatartalékára. Ezt jórészt drága hitelekből finanszírozza az ország, ugyanakkor, minden eshetőségre készen, nagyon likvid formában kell tartani, ami rendkívül alacsony kamatbevétellel jár. A készlet tartásának éves költségei elérhetik akár az egymilliárd eurót, vagy meg is haladhatják. Ez felemészti a nemzeti jövedelem egy százalékát, vagy ennél is többet. A teher egyenértékű hazánknak az uniós tagsággal járó éves befizetési kötelezettségével.
De jó lenne ezt megspórolni! A nagy tartalék mégsem nyújt igazi védelmet a forintnak, azt a világban történő legkisebb negatív gazdasági történés 2-3 százalékkal egyik napról a másikra meg tudja mozdítani. Ha a forint ellen spekulálnak is, a mozgás ennél lényegesen nagyobb lehet. Gondoljunk a 2009 év eleji 317 forintos euróra. Ha az euróövezet tagországai visszatérnének a nemzeti valutákhoz, nekik is újra tartalékokat kellene képezniük, mégpedig nagyobb részben amerikai dollárban. Ez a nagyobb országok esetében több száz milliárd dollárra is rúghatna. Nagyobb kötöttség és kisebb védelem, ez nem célszerű. A dollár német márkában számolva a nyolcvanas években az 1,75 és 3,47 közötti utat járta meg. A ma elrettentőnek tekintett eurógyengülés pedig azt jelenti, hogy az árfolyam 1,50 dollárról 1,20-ra gyengült. Látványos a különbség. Az euróövezet védelmére összegründolt 750 milliárd eurós keret költségei össze sem vethetők azzal, amibe a külön-külön védekező nemzeti valutás országok védekezése kerülne. A védekezés költségeit egyébként a mai rend szerint a megvédett országok állják. Görögország az euróövezet országaitól kapott hitelekért felárat fizet.
A fentiek alapján kevésbé látom valószínűnek, hogy az euróövezet felbomlik. Az azonban valószínű, hogy oda ezután belépni a mainál szigorúbb feltételekkel lehet. A norma feletti eladósodottság lehet ok a távoltartásra. Megszigorodik az övezeti országok pénzügyi ellenőrzése is az Európai Központi Bank részéről. Közelebb áll a realitáshoz, hogy szankciókat hoznak az adathamisító országok ellen, beleértve ebbe korábban elnyert pénzforrások megvonását. A túlzott deficiteljárás keretében erre ma is lenne lehetőség. A válság kapcsán az euróövezet érzékenyebbé vált a külső támadásokkal szemben is. Javaslat született európai hitelminősítő intézet felállítására, valamint körvonalazódtak az offshore helyekre történő pénzkimentés elleni védekezés hatékony eszközei is. Az előremenetelés nyilvánvaló jele az is, hogy az Egyesült Királyság is csatlakozott a mentőcsomaghoz, pedig az ő részükről hangzik el a legtöbb szkeptikus megnyilvánulás az EU-val és az euróövezettel szemben. Ez sem véletlen, hiszen a londoni City egyedül birtokolja az EU-ban felhalmozott pénzügyi elemek felét, egyedül többet, mind az euróövezet országai együttesen. Ez nekik eddig sok hasznot termelt, de a válság is arányosan jobban sújtotta őket. Végül az eurómentés és nem a bedöntés mellett maradtak, pedig nincs is eurójuk.
Összegezzük végül a számunkra lényeges tanulságokat. Mindenekelőtt hatalmas költségeket takaríthattunk volna meg, ha nem törik meg 2002 után a lendületünk, és 2007–2008 táján csatlakozni tudtunk volna az övezethez. Ma sincs más alternatíva, mint az ország pénzügyeinek egészséges egyensúlyi állapotának megteremtése, ami elvezet az övezeti csatlakozáshoz, noha ez nehezebb lesz, mint lett volna fél évtizeddel korábban. Egyébként még akkor is a pénzügyi rendbetétel a legfontosabb, ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy időközben az euróövezet mégis szétesik. Csak stabil nemzeti pénz birtokában alakulhat ki fenntartható növekedési pálya, de az euróhoz is ez az út vezet. A rendbetételhez a választások után rendelkezünk egy kegyelmi állapottal, ami lehetővé teszi a tényleges helyzet feltárását. Az önbecsapásnak ma végképpen nincs semmi értelme. Az őszinte feltárást az elmúlt húsz év adatzsonglőreitől várni azonban merő illúzió.

A szerző közgazdász