Ha esik, ha fúj, a halászoknak hajnalban a vízen a helyük. Kevesen is választják manapság ezt a szakmát, a fiatalok már vidéken sem szívesen ébrednek a kakassal. De a legnagyobb baj az, hogy nincs elég hal, legalábbis messze nem annyi, mint akár tizenöt–húsz éve. A sok eszkimó, kevés fóka párhuzam nem állja meg a helyét. Eszkimóból és fókából sincs sok itt Mezőtúr környékén. A hagyomány azonban még él, s aki kóstolta, tudja, hogy a körösi hal ízéhez kevés fogható. A folyóvízben élő formás, nyurga pontyok, vén, szürke harcsák zamata más, mint halastavakban hizlalt társaiké. S hogy hogyan kerülnek ezek a kivételes jószágok a varsából a feldolgozóüzemen keresztül egy főváros közeli bevásárlóközpont halaspultjáig? Ezt az utat követtük végig.
Egy félig átpálinkázott gyomaendrődi éjszaka után Galáth Tamás és fia hajnali hatkor Mezőtúron vár bennünket. Csupán leromlott fizikai és mentális állapotunkra való tekintettel ilyen későn. Hagyományos halászcsalád tagjai ők. A fiút és az unokát is Tamásnak hívják. Gondosan összekészített piknikkosár kerül a Wartburgba, majd elindulunk ki a városból, fel a gátra, egészen egy öbölig, ahol kis halászbárka és csónak vár. A motort, evezőt, ülőkét, zsákokat mind hozzuk magunkkal, kint hagyni semmit sem lehet. Hamar lába kelne. A két Tamás megy elöl a bárkával, mi egy másik motorcsónakkal a nyomukban. A folyó túlsó partján fekszik az egykori MÁV-os üdülőhely, Halászlak, egyik kedvenc horgászhelyünk, reméljük, nem bukunk le pecás ismerőseink előtt, hogy ezúttal az ősellenségnek számító halászokkal szeljük a vizet. (Lásd korábbi írásunkat: Hová tűntek a körösi nyurgák? Magyar Nemzet, Napos oldal, 2009. július 20.) De lebukunk.
A horgászok haragja végül is érthető, ők annyit érzékelnek, hogy bár drága pénzen kiváltják az engedélyt, s kint ülnek naphosszat, nem fognak eleget, néhány száz méterrel feljebb viszont a halászok bárkányi keszeget, pontyot, harcsát, amurt, busát szednek ki varsáikból. Valójában a kép ennél árnyaltabb. A halászok is pénzért váltanak engedélyt az adott folyószakaszokra, számukra az jelenti a megélhetést, amit nap nap után a hálóban találnak. A városi ember pedig nélkülük aligha juthatna hozzá valaha is valódi „vad halhoz”. Ha nem lenne vízszennyezés, elkapnák az összes rapsicot (vagyis orvhalászt), mindenki betartaná a tilalmi időket, méret- és mennyiségkorlátozásokat, no meg valamivel több halat telepítenének, talán az ellentét is szűnne.
Idősebb Tamás, az „öreg halász” leginkább a tolvajokra mérges, nem is a hal miatt, amelyet ellopnak, hanem mert még annyi fáradságot sem vesznek, hogy kiürítsék a varsát. Egyszerűen szétvágják a hálót, úgy szedik ki belőle a fogást. Néha elkapnak néhány rapsicot, furcsa módon többségük nem szegény, étel után kajtató ember, hanem jórészt olyan figura, aki üzletet csinál a lopásból. Nem is akármilyet. Nemrég egy gyár igazgatója akadt horogra – ezúttal a rendőrökére. A hal nem olcsó, az élő ponty kilónként körülbelül ezer forintba kerül a piacon, de a harcsafilé akár háromezer-ötszáz is lehet. Alighanem főként emiatt fogy ennyire kevés hal Magyarországon, bár, mint arról oly sokszor beszélünk, a gasztronómiai kultúránkat is lenne hova fejleszteni. Tengerünk ugyan nincs, ám vizekben nincs hiány. Mégis a legtöbb családban szinte csak karácsonykor kerül ponty az asztalra, holott a halételek nemcsak finomak, hanem rendkívül egészségesek is. Az adatok elgondolkoztatóak: míg Magyarországon az egy főre jutó évi halfogyasztás három-négy kilogramm, addig Spanyolországban 47, Norvégiában 55, Portugáliában 59. Az uniós átlag 22 kilogramm évente, Magyarország a lista utolsó helyen áll. Pedig ahol sok halat esznek, jellemzően tovább is élnek az emberek.
A Galáth család szereti a halat. Harminchárom varsával dolgoznak, ezeket – ahogy mondják – nézzük fel ma reggel egytől egyig. A Halászlakot a mezőtúri partszakasszal összekötő vasúti hídtól és a kikötőként szolgáló kis öböltől körülbelül tíz percet berregünk felfelé a vízen. Elhaladunk a pecás körökben csak „a kő” néven emlegetett horgászállás mellett, amely valójában egy egyszerű betonkocka, de olykor remek süllőkkel találkozni erre. A vizet nagyjából ettől a szakasztól halászhatják Galáthék, a mögöttünk hagyott folyószakasz horgászkezelésben áll. A varsákat, vagyis a tradicionálisan használt hálós alkalmatosságokat szájukkal folyásiránynak állítva helyezik a vízbe, téglával sülylyesztik le, parti fákhoz vagy valamilyen más biztos ponthoz rögzítik. Próbálják úgy kihelyezni őket, hogy idegenek ne vehessék észre, s ne fosszák ki. A hálóba az árral szemben haladó halak egyszerűen beleúsznak, de kijönni már nem tudnak belőle. Naponta, legföljebb kétnaponta fel is kell nézni a varsákat, különben a fogságba esett halak elpusztulhatnak. Így megy ez egész évben – ilyenkor, tavasszal meg nyáron, mondják, luxusüdülés a munka a télihez képest. Mert halászni akkor is kell, a kemény mínuszokban kihajózva, a jeges vízbe nyúlkálva. A halászok megdolgoznak a pénzükért – jegyzi meg Puskás Zoltán, a Körösi Halértékesítő, Halfeldolgozó Szövetkezet vezetője.
Az idősebb Galáth Tamás ősz szakállú, kedves tekintetű, termetes halászember, akár Santiago szerepét is játszhatná Hemingway regényében. Alighanem fia is így fest majd harminc év múlva, az unokáról ez még nem állapítható meg. A hatvanas évek végén sorozták be katonának, egy vízhez közeli objektumot kellett őriznie, s mivel az ellenség csak nem jött, egy tiszttel együtt le-lejárogattak a vízhez. Ekkor kezdte elsajátítani a halfogás művészetét – nem kézigránáttal, mint az oroszok –, ez lett a szakmája is, soha mást nem csinált.
Az első varsákból egész szépen jön hal, az idei legjobb fogás ígérkezik ma. A sok keszeg mellett hamar a bárkába kerül néhány szép, hat kiló körüli harcsa is, igaz, három éve fogtak itt hetvenkét kilóst is. Aztán jó ideig semmi, több varsát is üresen vagy néhány árva keszeggel, bodorkával emelnek ki. Amelyik hálón sok az uszadékként rárakódó növényi maradvány, arról sejteni lehet, hogy nem lesz benne hal, különben ahogy úszkál benne, leveregetné. Aztán ismét jobb szakaszok következnek, busák s két szép ponty is fennakad, ezek mennek a házi halászlébe. Fogunk egy szép süllőt is, de mert a tavaszi ívási időszak miatt tilalom van, megy is vissza a vízbe: a halászokra ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a horgászokra.
Még dél előtt végzünk, irány a part, ahová szokás szerint befut a hűtőkocsi, amely azon frissiben viszi a zsákmányt a közeli Gyomaendrődre, a halfeldolgozóba. A jó levegő meghozza az étvágyat, ki is vesszük a Wartburgból a piknikkosarat, de hal helyett jófajta házikolbász, szalonna, tojás, kenyér és egy kis pálinka – úgy másfél liter – kerül elő belőle. Teljes lesz az idill.
A hűtőkocsiban ládákba kerül a hal, rá rögtön jeget öntenek, meg ne romoljon. Egy halászcsapattól a maihoz hasonló jobb napon körülbelül ötven kiló keszeg, öt–hét kiló ponty, tizenöt kiló harcsa érkezik a feldolgozóba, hozzá pár kiló busa, esetleg kevés csuka. Ki lehet számolni, ez körülbelül huszonötezer forintot jelent átvételkor, ebből lejön a motorcsónak üzemanyagköltsége, az eszközök amortizációja, ami megmarad, azon osztoznak ketten-hárman. De így is kapunk két szép pontyot és harcsát ajándékba az esti főzéshez. Elköszönünk: viszlát, és kösz a halakat. Az autó végigjárja a területen az összes halászt, így fut be végül a feldolgozóüzembe. A létesítményen a szövetkezet vezetője, Puskás Zoltán vezet végig bennünket, persze csak miután fehér köpenyt, hajhálót, nejloncipőt húztunk. A feldolgozó, mi tagadás, jókora boncteremre emlékeztet, de hát hiába, a halpucolás nem a legszebb, de szükségszerű része a folyamatnak. A munka kézi erővel zajlik, mossák, pikkelyezik, belezik, a felhasználás jellege szerint szeletelik sorra a kiterített vízi jószágokat. A szövetkezet egymaga végzi a felvásárlást, feldolgozást és értékesítést. Néhány éve még egy klasszikus szocialista típusú vállalatra hasonlított, a közelmúltban zajlott az átalakítás, ami számos fájdalmas, de a fennmaradáshoz szükséges lépéssel járt. Néhány embert el kellett küldeni, a munkát át kellett szervezni, nem volt más út.
A túlsó teremben Elek, a főzőmester három hatalmas kondérban kavarja a halászlésűrítményt, amely a körösi módi szerint passzírozott halakból készül. Több üzletlánc is rendel a termékből, de nem minden esetben teljesen azonos az összetétel. Az egyik nagyáruház például kikötötte, hogy kizárólag őshonos magyar hal, például ponty, keszeg kerülhet a lébe, betelepített fajták, mint az amur, busa nem, hiába fogják azt is a Körösön. De vízen, són, hagymán, paprikán és a különböző halakon kívül más nem mehet egyik konzervbe sem. A készre főtt halászlé egy csőrendszerbe kerül, amelynek a végén egy adagolónál két asszony végzi a dobozolást. Meg is jegyezzük, máshol meleg víz folyik az ilyen csöveken, első ránézésre ki gondolná, hogy itt meg a halászlé. A kétszáz és négyszáz grammos „kiszerelésű” dobozkákat ládákba pakolják, éppúgy, mint a szállításra szánt többi terméket, például a házi halászléhez felhasználható belsőséget vagy az olajos halat. Utóbbi Galáth Tamás halász hagyományos receptje alapján készül a mai napig, így, ipari mennyiségben is, csukából, keszegből vagy busából, mustáros-citromos pácolással. Zamata össze sem hasonlítható az üzletben vásárolt szardínia- vagy tonhalkonzervével, s ez nem a külföldi készítmények kritikája, egyszerűen más az ízvilág.
Korán kezdődik a következő nap is – de még mennyire –, Nehéz János gépkocsivezető hajnali háromkor indítja a furgon motorját, irány Törökbálint, Budaörs, Fót, Maglód, Székesfehérvár, összesen tíznél több hipermarket, ahol le kell pakolni az árut. Előbbi helyen nézzük végig, mi történik. A kocsi ellenőrzése, lefényképezése után hajthatunk be a hatalmas üzlet hátsó parkolójába, ahol egy kis papírmunkát követően János rutinosan kezdi kipakolni a ládákat. Mert ez is a gépkocsivezetők dolga. Élő halat nem hozunk, csak készítményeket, amelyek az ilyen termékeknek fenntartott hűtőkamrába kerülnek, majd innen igen rövid időn belül az üzlet polcaira, végül a fogyasztóhoz.
Az üzletekben, főleg a hipermarketekben megvásárolt élelmiszerekkel szemben gyakran vagyunk bizalmatlanok, néha nem is ok nélkül. A jégre kerülő halak jelentős része tenyészetekből származik, a harcsa leginkább Olaszországból, a ponty Csehországból érkezik. Hasonló a helyzet a lazaccal és a tengeri halakkal is. Persze ez a körülmény önmagában még nem feltétlenül von le az ételek élvezeti és tápértékéből, csak éppen nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy mi kerül az asztalra.
A Körösöknél tett kirándulásunk azonban bizonyítja, hogy megtalálhatók a biztos hazai beszerzési források is, csak némi odafigyelésre, tudatos vásárlói hozzáállásra van szükség. Meg persze pénzre, ami sajnos a városi ember számára az egészséges táplálkozás alapfeltétele. A pontyot négyszáz, a harcsát nyolcszáz forintos kilónkénti áron veszik át a halászoktól, élőárban ennek körülbelül két és félszeresét kell megfizetnünk a boltban vagy a piacon. A hazai átlagfizetéseket alapul véve ez sok pénz, jobban is fogy a csirke far-hát. Ha azonban belegondolunk, mennyit költünk a többszörös haszonkulccsal dolgozó, különböző színvonalú vendéglátó-ipari létesítményekben például alkoholra, vagy azt vesszük alapul, hogy egy dohányos a cigaretta árából havonta tizenöt kiló pontyot vehetne a piacon, máris más a kép. Meg persze hosszú távon a végeredmény is, már ami az egészséget illeti.
Szerda hajnalban mentünk ki a vízre a halászokkal, a feldolgozás kora délután zajlott, a teherautó pedig csütörtök reggel futott be a bevásárlóközpontokba. A kifogás és polcra kerülés között tehát körülbelül huszonhat–harminc óra telt el. Persze sokan nem szeretnek bevásárlóközpontba járni, őket szívesen látják Halászlakon. De oda vigyenek magukkal horgászbotot is!
origo.hu
Itt egy gomb az autóban, amit tízből kilencen nem ismernek
