Kötcsei disputa

Bízzunk abban, hogy a „kétharmados forradalom” által kormányra jutott politikusi garnitúra a polgárság kiszélesítésére már csak azért is odafigyel, mert egy polgári társadalom erős középosztály nélkül előbb-utóbb önlétét veszélyezteti

Szólád után, a polgári piknik helyszíne felé menet nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy a Kötcsén (hol máshol?) házat vásárolt Gyurcsány Ferenc fekvőrendőrnek álcázva egyszer csak fölugrik a vizes aszfaltról, és bevigyorog a kocsiablakon. Pedig a múlt rémképeit most már el kell felejteni.
Az idei kötcsei találkozó arról szólt, hogy ebben a teljes megújulásra készülő országban mi van mögöttünk, és mi áll előttünk. A meglehetősen hirtelen eldöntött tanácskozás megszervezésére mindössze négy nap állt rendelkezésre. Hogy ez a színvonalra miért hatott kifejezetten kedvezően, annak az okait nem érdemes boncolgatni, a legkézenfekvőbb válasz alighanem az, hogy az idén olyan embereket kértek fel előadásra, akik hallgatóságukat lényükkel győzték meg arról, hogy kérdéseik és válaszaik többsége évek óta átgondolva szinte készen volt a fejükben. Előadásukat vagy leírták, vagy nem, vagy a felét leírták, a másik felét, néha igencsak megküzdve a minél pontosabb kifejtésért, elmondták, és mindez mégsem rögtönzésnek, nem is rutinnak, hanem fennhangon történő közös gondolkodásnak hatott. Talán mert mindaz, amit elmondtak (Tellér Gyula, Lánczi András, Granasztói György, s öszszefoglaló előadásában Orbán Viktor), lényeges volt, s akár a múltra (Tellér), akár a jövőre koncentrált (Orbán), a mához, a máról, a legfontosabb teendőkről szólt. Hans Kaisertől, a Konrád Adenauer Alapítvány elnökétől jólesett hallanunk, hogy Európában ebben a térségben egyetlen politikus sem találkozott oly sokszor Angela Merkel német kancellárral, mint Orbán Viktor, és igencsak meggyőzőnek éreztük kijelentését, miszerint „Európában nem lehet sikeres az, akinek nincsenek szövetségesei”.
Tágabb értelemben Orbán Viktor előadásának is a szövetségkeresés és a szövetségek kialakítása volt a gyújtópontja, értelemszerűen elsősorban a belpolitikai küzdőtérre vonatkoztatva. A „hogyan tudjuk megvédeni magunkat a szemmel láthatóan folytatódó politikai támadásoktól” kérdéskör erősen alárendelődött annak a sokkal fontosabb felvetésnek, hogy miként tudunk minél rövidebb időn belül minél jobb helyzetet teremteni minél több magyar ember számára. Mindenki üdítően másképp gondolkodott a küzdelemről. Granasztói György egyenesen azt állította, hogy egyfajta „polgárháború végére érkeztünk”, valaminek tehát vége van, mert vége kellett hogy legyen. Tellér Gyula az „ígérgetések mókuskerekéből” való végleges kilépés, a „kollektív hamis tudat kialakításának” bealkonyulásáról, a régi és az új közti élethalálharcról beszélt, Lánczi András pedig a belső küzdelmekről, arról, hogy „akinek nincs identitása, az nem lehet szabad ember”, de ezt „ki kell küzdeni magunknak”, hiszen ha minket mások definiálnak, akkor máris lemondtunk a szabadságunkról. Orbán Viktor az önuralomról, önmérsékletről szólva sajátosan érzékletes stílusában megjegyezte, hogy „néhány pofonnak ott kell maradnia a tenyerünkben, ha nem csetepatékra, hanem igazi győzelemre vágyunk”.
Nem is tudjuk ma még, milyen fontos az, ami ezen a találkozón többször is megfogalmazódott: a jobboldalnak nemcsak ellenfeleivel, hanem önmagával is meg kell küzdenie ahhoz, hogy nagy eredmények szülessenek az előttünk álló esztendőkben.
Megtudtuk, hogy egy kisebb, tehát nem a nagy közvélemény-kutatóknál megrendelt felmérés eredményeként születtek meg a polgári kormányzás pillérei (munka, család, otthon, egészség, rend), mégpedig azért, mert ezek pártszimpátiáktól függetlenül a magyar emberek többsége számára az életüket meghatározó értékeket jelentenek. Elhangzott a rendszerváltás kritikájaként, hogy az az időszak azért maradt csak átmenet, mert az elitek megállapodása, még ha sokszor módosul is, nem helyettesíti a társadalmi szerződést. Új társadalmi szerződésre van tehát szükség, mégpedig olyanra, ami megfelel az individualista magyaroknak. (Egy felmérés szerint földrészünkön a britek után a magyarok a legindividualistábbak.)
Ha Németh László szerint stílus az, ha az ember a hibáit erénnyé tudja nemesíteni, akkor egy dinamikus politikus miért is ne gondolhatná, hogy a magyarok individualizmusából kiindulva kell a nemzeti közösséget összetartóbbá, egymásra jobban odafigyelő egyének révén fölemelni? E gondolat mentén lett a „nemzeti egység”-ből „nemzeti együttműködés”.
Ne hagyjuk szó nélkül az új középosztály megteremtésének igényét sem. (Nem tisztázódott teljesen, hogy mögötte mi rejlett: a jelenlegi középosztály meggyengülésének érzékelése vagy funkciójának elégtelen betöltése.) Néhányan kevesellték a „rendesen élni” alapigényt ahhoz, hogy valaki a magyar középosztályhoz tartozónak érezhesse magát. Talán nem kellene idegenkednünk az angoloknál bevált low middle class, az „alsó középosztály” fogalmának bevezetésétől, és akkor nem is lenne itt semmilyen ellentmondás, nem tűnne kevésnek, elégtelennek a „rendesen élni” igénye. A középosztály legjobbjai a polgári társadalmakban mintát és húzóerőt is jelentettek, jelentenek. Az arisztokráciával ellentétben nem voltak, nem is lehettek lefelé zártak, mert saját megújulásukat, megerősödésüket veszélyeztették volna. Az alsó középosztály megerősítése a társadalom szélesebb rétegei számára komoly vonzerőt jelenthet. Ennek a rétegnek a tagjai egyetlen generáción belül képesek felemelkedni. S ugyanígy: egy elzárkózó, lefelé zárt középosztály szintén egyetlen generáción belül képes lecsúszni. Bízzunk abban, hogy a „kétharmados forradalom” által kormányra jutott politikusi garnitúra a polgárság kiszélesítésére már csak azért is odafigyel, mert egy polgári társadalom erős középosztály nélkül előbb-utóbb önlétét veszélyezteti. Lefelé nyitottsága tehát nem jótétemény, hanem az egészséges társadalom előfeltétele.
A posztkommunista elit gettósodása mindennél jobban elősegítette bukásukat. Ne higgyük, hogy a mai úgynevezett baloldal pusztán a korrupciós ügyeibe bukott bele! Annál sokkal többről van szó. Tudatosan elzárták az alsó középosztályba való felemelkedés útját. A mai parlamenti patkóban veszteglő kiscsoport a sok tanácstalan és ideges arccal elsősorban a hermetikus elzártságába, az életidegenségébe bukott bele. A teljes valóságidegenségébe a kórházi széfekkel, a piaci árusok kötelező számlaadásával egy csomag retek után, az emberek gondjainak nem ismerésével. Bukásuk oka ez volt, egyéni haszonszerzésre orientáltságuk – autó, luxusutak, gyors kiköltözések pompás, új villákba, a legelegánsabb negyedekbe – mindehhez csak hozzájárult. Hogy az új kormány a valóságidegenséggel minden szálat programszerűen meg fog szakítani, az már a kormányzásra történő felkészülésükből látszott. A „kétharmados forradalom” ezért is sikerülhetett.
A valóságviszony megtisztulásáról árulkodott Orbán Viktornak az a fejtegetése is, miszerint „2002-ben nem voltunk elég erősek, 2006-ban nem voltunk elég okosak”, ma pedig: „nem szabad azt hinnünk, hogy véglegesen győztünk”. Nem emlékszem, hogy miniszterelnöksége másnapján 1990 óta bárki is kijelentett volna egy ehhez hasonlóan önkritikus, a szüntelen készenlét parancsára figyelmeztető mondatot.
Talán unalmas is lenne egy végleges győzelem. Ha mindenki egyformán gondolkodna, egy idő múlva nem is beszélgetnénk egymással. Meghánynánk-vetnénk a dolgokat önmagunkban, senkitől nem kérdeznénk semmit, minek, hiszen mindnyájan egy véleményen vagyunk.
Vagy ez még odébb van?