Köznapló

Május 20., csütörtök
Portré egy hollandiai magyar asszonyról a konkurens lapban. Százéves, Amszterdamban él, festményeit most állította ki először. Az írás végén pár figyelemre méltó mondat. A festőnő lakása környékén egyre több arab és török bevándorló él. Szeretik, tisztelik az asszonyt, nem úgy a hollandok. Azok alig beszélgetnek vele.
Majd egy másik írás a mi Magazinunkból. Bécsből keltezték, ahol is a 6-os villamos vonalát – a szerző, Domonkos László írja – Balkán expressznek nevezik. Sok muzulmán utazik rajta, és teljesen otthon érzik magukat. Viselkedésük nyugodt, magabiztos, mint akik ott születtek.
Berlinben már láttam hasonlót. A kreuzbergi városrészt török negyednek könyvelik el a helyiek. A boltok legtöbbjén nincs is német felirat. A Bagdad vendéglőben – tanúsíthatom, ettem ott – csak török ételeket szolgálnak fel. A gyerekek úgy játszanak az utcán, a járdán, a piac szűk terein, mint izmiri vagy isztambuli társaik.
Akinek kétségei vannak, milyen jövővel kecsegtet mindez, megtudhatja Domonkos írásából.
A bécsiek tiltakoztak az egyik üzlet pénztáránál, mikor egy borostás férfi előrement, nem állt be a hosszú sorba. A zúgolódást hallva a férfi feléjük fordult: „Jobb, ha csöndben maradnak. Egy-két évtized, és már csupán kisebbség lesznek errefelé” – mondta.
A meglepő az volt, hogy senki nem tiltakozott.
Nem csak Bécsben van így. Párizsban, Göteborgban, Amszterdamban, s régóta színesedik London is.
Mert ez jelzi leginkább a lényeget. A szín. A színek.
Európa nyugati fele (és ha így folytatja, ez lesz a sorsa az Elbától keletre eső résznek is) szürkül. Színeit, ötleteit, művészetét, hétköznapjait szép lassan kilúgozza a jólét.
A fehér ember nyilvánvalónak érzi, hogy neki meg az elődeitől rámaradt civilizációnak több a jussa, mint a színeseknek. Ezért fordítja el a fejét finnyásan, ha vele szemben a járdán egy csapat török, arab vagy indiai közeleg. (A kínaiakkal óvatosabb egy ideje. Több üzleti partnere onnan érkezik, s elég bosszantó, hogy némelyik jobban beszéli az angolt, mint ő…)
A nyugati civilizáció unalmas és egyforma lett, mint boltjainak többsége. A minőség kifogástalan, az árak korrektek, a kiszolgálás mindig udvarias, de valami hiányzik, és valószínűleg kifogyott a raktárból is.
A friss erő és a bátorság ez.
Egyedül a hódítás maradt meg a régiek „erényeiből”: az is csak Amerika csicskásaként. Kabulban és Bagdadban a demokráciát lopással, öléssel és fosztogatással terjesztik. (Egyszer talán fény derül arra, hová tűntek a világ egyik legrégibb civilizációjának felbecsülhetetlen emlékei Bagdad nemzeti múzeumából.) A fosztogatók sosem állnak szóba a helyiekkel, de ezen miért csodálkoznánk? Az amszterdami magyar festőnővel is inkább az indiaiak, a törökök, az arabok beszélgetnek, mint olvassuk.
Tanult kollégám, Sebeők János írt az iszlámról a múlt héten, és azzal érvel, hogy bár az iszlám identitásban erősebb, ennél meghatározóbb az európai életmód. Vagyis ahogyan élünk. E téren szerinte a reneszánsz tisztítótüzén keresztülment Nyugat a nyerő.
Én ebben kételkedem. Amiként abban is, hogy a fejkendőtörvénnyel vagy a minaretek elleni népszavazással a Nyugat útját állhatja az iszlámnak. Ezzel valószínűleg elkéstek.
Akkor kellett volna gondolni rá, amikor büdös aljamunkákra százezrével toboroztak iszlám hitű hórukkembereket, és állampolgárságot adtak az egykori gyarmatok lakóinak.
Nagy részük maradt. Ám nem az életmód vonzotta őket, hanem a kívánt szerep. Hogy hídfőállást kell képezniük. Az utóbbi évtizedben történtek azt mutatják, ennek eleget is tettek.
A minaret csupán látvány. Ami fontos, a mecsetben zajlik. És összejönni, Koránt olvasni, az imámtól tanácsot kérni egy szolid lakásban is lehet. A Nyugat életmódja aligha vonzóbb annál, amivel a mecsetben kecsegteti híveit a hódító iszlám.
Hit kéne. Erős. Megtartó. A Nyugat ennek van híjával, mert tetszik vagy nem tetszik, ez dönti el a kérdést. Keresztény „identitás” híján – Sebeők kolléga terminus technicusánál maradva – meg kell tanulni együtt élni az iszlámmal. Mert a harc – az afganisztáni sikertelenség jelzi – semmi jót nem hozott a Nyugatnak. Hacsak nem számítjuk ide ezt a világválságot.
Nagy valószínűséggel meg fognak fordulni a világtendenciák, mert mára minden elposványosodott. De vajon kikre vár a változtatás feladata?
Bizonnyal azokra, akiknek hite, életereje lehetővé teszi, hogy egyformán jelen legyenek a kozmoszban (ha úgy tetszik: az égben) és a földön.
Az iszlám bejelentkezett a feladat elvégzésére.
Vetélytárs? Senki sehol.
Vagy aki van, momentán olajat folyat a Mexikói-öbölnél a tengerbe; Irán elfoglalását fontolgatja, vagy tucatjával kergeti öngyilkosságba legjobb munkatársait.
Erről van szó, nem másról.
S ne feledkezzünk meg a Nyugat és az iszlám viszonyának egy elgondolkodtató monumentumáról. Az Andalúziát 750 évig uraló móroktól Izabella és Ferdinánd 1492-ben foglalta vissza az utolsó várost, amely tartotta magát: Granadát. A királyi párt ott temették el – a fenséges, párja nincs Alhambrában. Szarkofágjuk előtt a nyugati turista megdöbbenve lassít. Korán-idézetek díszítik a kőkoporsót. Egyik idézet így szól: „Nincs más isten Allahon kívül.”
Az arabok nem csodálkoznak. Úgy gondolják, semmi egyéb nem történt, csupán hatszáz évvel eltolódott, amit Mohamed megjósolt.

Május 21., péntek
Most, hogy pár napja az ablakunk alatt énekel egy csalogány, és éjszaka fel is ébreszt koncertjével, elgondolkoztat, miért nem emlegetem a valódi nevén. Fülemülének hívják, mégis csalogánynak mondom.
Több oka van.
Az egyik az Arany-vers. Nem tudom, tanítják-e a mai iskolásoknak. Én ugyanúgy élveztem annak idején, mint A bajuszt, és azt tartom, hogy máig nincs Aranyhoz fogható humorú lírikusunk. A fülemülefüttyel kezdődött vita – amelynek vége, hogy Pétert és Pált is megkopasztja egy fiskális – valahogy lefokozta a szememben az irigy atyafiaknak füttyögő madarat.
S van egy másik ok is, amiért sosem mondok fülemülét. Ez pedig az ének.
Nem a csalogányé. Az enyém.
Kórusban fújtam Mozart kánonját: „Erdő mélyén, esti csendben, hallod a csalogány édes dalát, szívedbe zengi bánatát.” Vagy ott a Csajkovszkij-altatódal. „Szép csillagos az éj” – így kezdődik, s a folytatásban szereplő kismadár, amely puha fészkén szunnyad, képzeletemben a csalogányt varázsolja elő. Mindig megindít e dal, tán ezért szerettem volna csöndes estén meglesni, közelről látni, mert ez nem csak a sötét miatt lehetetlen.
A csalogány szemérmes és rejtőzködő.
Nem olyan, mint a papagáj, a páva, a jégmadár meg a többi csupa szín, hetvenkedő madár. Azok, mint a manökenek. Mutogatják magukat, ez az összes tudományuk. A csalogánynál aligha van igénytelenebb külsejű madár. Sárgásbarna, s ha nagy ritkán az ember elé kerül, nincs mit nézni rajta. Valószínű, hogy nem ismeri jelenünk parancsait. Légy feltűnő! Mutogasd magad, s akkor hamar észrevesznek! Csak így lehetsz sikeres…
A csalogány nem érti az ilyet.
Korszerűtlen a külseje, rejtőzködve él, de ha énekét meghallja az ember, mindent abbahagy, hogy egyetlen taktust se szalasszon el.
Maria Callas mondta egyszer keserűen: „Engem csak akkor szeretnek, amikor énekelek.”
Nem csak az énekesek érzik ezt.
Az igazán nagyok mégis a korszerűtlenek közül kerülnek ki.

Május 24., hétfő
Baj van a méhekkel. Hallani, hogy Kína egyik tartományában teljesen kihaltak a műtrágya és az esztelen permetezés nyomán. Ám azon a vidéken terem az országban a legtöbb körte, ki fogja beporozni a virágokat? Egy gazda írt a párt központi bizottságának, kérdezte, mit tegyenek. Érkezett is válasz, az állt benne, porozzák be a méhek helyett ők maguk. Kínában ez nem szokatlan. Tollból meg mit tudom én, miből ügyes szerkezetet fabrikáltak, és nekiálltak. Fölmásztak a fákra, minden virágot egyenként „beporoztak”. De volt egy kis baj. Egyetlen kaptár méh hárommillió virágot képes beporozni naponta, míg az ember, bár kétségtelen, hogy kínai, harminc fával végzett csupán.
A fenti módszert egy film idézte föl, a váci tévé mutatta Stencli Ferencet, a szobi méhészt. Kétszáz méhcsaládja van, s a dédapja is ezzel foglalkozott. Elmondta, mitől lesz elsőrangú a méz. Legfontosabb a szakértelem és a tisztesség. A második a megfelelő kaptárfajta, a harmadik pedig, hogy a mézet tiszta körülmények között tartsák.
Jó volt hallgatni egy olyan embert, aki nagyon ért egy mesterséghez.
Egyetlen rossz szót sem pazarolt a hamisítókra, helyette arról az örömről beszélt, amely eltölti az ember lelkét, amikor nyílik az akác. Hogy fogjon bele a kezdő? – kérdezte a riporternő. Ne a pénzt nézze, mert ha csak azt látja, csalódás éri.
Hogy akkor mi jó benne?
A szabadság, a természet és a méhek szeretete.
Eszembe jutottak a kínai porzó emberek, és arra gondoltam, de jó itt élni! Alacsony GDP? Adósságállomány? Korrupció? Bizonyára vannak, de én fontosabbnak tartom, hogy nálunk méhek porozzák be a virágokat, és Stencli Ferenc mézében, ahogy egész lényében, meg lehet bízni.
Országépítő ember.