Látnokok, költők, csavargók

A rock and roll története a műfaj természetéből adódóan tele van hősökkel, legendákkal és ikonokkal. Valamint nagy elődökkel, hivatkozási pontokkal és társutasokkal. Végül pedig látnokokkal, költőkkel, csavargókkal. Látnokok, költők, csavargók címmel megjelent egy négy DVD-ből és egy negyvenoldalas, szép kiállítású könyvből álló kiadvány, amely Hobo hét zenés irodalmi estjét foglalja magában. Négy évvel ezelőtt Kötéltánc címmel már megjelent egy öt DVD-ből álló sorozat, amely József Attila, Villon, Faludy, Jim Morrison és Viszockij műsoraiból válogatott, és most itt az újabb adag. Benne a Vadászat (Hobo–Vidnyánszky Attila), az Üvöltés (Allen Ginsberg), az Amerikai ima (Jim Morrison), a Légy ostoba! (József Attila), a Tudod, hogy nincs bocsánat (József Attila), a Csavargók tízparancsolata (Hobo) és Az akasztottak balladája (Villon). Súlyos anyag, az összművész összegez. Mert az előadó esetünkben nem színész, nem költő, nem szövegíró, nem balerina vagy cirkuszi akrobata, csak mindezek együtt. Az anyag meg így együtt kerek. Villon szajhái és pre-hipsterei, József Attila fájdalmai, Ginsberg hobói, Hobo Ginsbergje és Morrison pszichedelikus fohászai. A találkozás a boncolóasztalon nem a véletlen műve. Szeánsz sámánnal. Jim Morrison írja: a szeánsz lényege meggyógyítani a betegséget. Egy népen, melyet történelmi események súlya nyom, vagy amelyik rossz környezetben él, egy bizonyos hangulat vehet erőt. A balsorstól, a haláltól, a félelemtől való megkönnyebbülést keresik. Várják az istenek és hatalmak érkezését, a démonokat legyőző életerő újraéledését. Nocsak. Ez a morbus hungaricus is, a Circus Hungaricus. 2010 Hobo életében az elismerések éve. Életműdíj, az év szövegírója. Nem kell persze feltétlenül ragaszkodnunk az összegzés kifejezéshez a kötet kapcsán, nevezhetjük dokumentációnak, értékmentésnek is. Annyi minden kallódott már itt el, jó, ha valami megvan, megmarad. A Látnokokat el kellene helyezni a középiskolákban. A kamaszok nagy többsége nem szeret és képtelen is verset tanulni, leszívta az agyukat a XXI. század morfiuma, az internet és a televízió. József Attiláról azt hiszik, hogy egy utca, mert nem regisztrált a Facebookon. Zenével viszont jobban csúszik a Nagyon fáj vagy A hetedik. Hobónak meg amúgy is ez a sorsa, a megismertetés, a megszerettetés, a bevonás, a kiterjesztés. A hetvenes évek végén a magyar gimnazisták közül alig beszélt valaki angolul, ezért aztán nagyjából senki sem tudta, miről szól a Sympathy for the Devil, igaz, oroszul se nagyon, így maradt ki Viszockij. Aztán a Hobo Blues Band elkezdett Stonest játszani magyarul, és mindjárt ezrek vágták, hogy Jézust olcsón eladtam, övé az ég, enyém a pénz. Nemrég előkerült egy fotó a családi archívumból, Allen Ginsberggel ülök a Gerbeaud teraszán, a találkozást Hobónak köszönhettem. Az Üvöltés című antológiát ismertem régebbről, mert elloptam egy könyvtárból, de az üvöltés dallama már Hobótól jött. Így eshetett meg, hogy a Vörösmarty téren, érdeklődő turisták gyűrűjében, egy öreg és egy fiatal békésen dudorászta angolul és magyarul, hogy csontjaimon csupasz hús, ha tüzes Apolló sarkantyúz. Az öreg egy furcsa, tekerős nyenyerén kísérte az alkalmi produkciót, a hangszer látható Szomjas György kultfilmjében, a Kopaszkutyában, amelyben Hobo egy lepukkadt kültelki művház előtt azt mondja: hé, emberek, itt van apánk, Allen Ginsberg. Bizony, láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban. Keith Richards meg azt mondja, a zene egy nyelv, amely nem szavakkal, hanem érzelmekkel beszél. És ha benne van a véredben, akkor a véredben van. Na ugye. Az évek múlásával Hobo egyre több ajtót nyitott ki, és a látnokok, a költők és a csavargók közénk telepedtek, és most már a gyerekeinknek mesélnek. Ahogyan mesél az erdő is egy többgenerációs szeánszon. Jack London unokája most Pilinszky-lemezre készül, nyilván nem véletlenül. Gyerünk, Medve úr, nem érünk rá, van még hová nyúlni!
Dalok az utolsó gitárhőstől, avagy Slash szólólemezt készített. Ami persze csak félig-meddig igaz, a cilinderes srác ugyanis toborzót fújt, mire a világ minden pontjáról összesereglettek az ivó- és egyéb cimborái, hogy összeüssenek egy jó kis projektet. Láttunk már ilyet, Santana is megcsinálta, jó is lett, bár kissé egyenetlen, ha meg nagyvonalúak akarunk lenni, akkor változatos. Ami természetes, ha sokan összejönnek, nem meglepő tehát, hogy Slash is így járt. Valószínű, hogy így is akart járni, mert dalszerzőként és gitárosként is vidáman beleszaladt az eklektikába, és ha az alapokhoz hozzátesszük a különböző énekeseket, nem is lehetett más az eredmény. A szerző bölcsen elkerülte az összehasonlítgatást hajdani zenekarával, az egykori bajtárs, Axl Rose által néha azóta is megjelenített Guns n’ Rosesszal, az a korszak lezárult. Mint ahogy Slash következő zenekaráé, a nem túl sikeres, ám annál érdekesebb Velvet Revolveré is. Na jó, de akkor mi legyen? Nincs más hátra, ki kellett találni a könnyű nehézzenét, a szórakoztató hard rockot, amely nem olyan szörnyű ugyan, mint a cicanadrágos glam (abba csak David Bowie és Marc Bolan tudott némi spirituszt pakolni), de azért nem inspirál senkit öngyilkosságra. És ez jól is áll Slashnek, ő amúgy sem szívta mellre túlságosan a dolgokat. Persze addig feszegette a határokat, ameddig csak bírta, de inkább viccből, mint világmegváltási célzattal. Nem úgy lett gitárhős, mint Hendrix, egyszerűen pokolian jól játszik, nagyon érzi a rock and rollt, és lekent néhány olyan riffet, amelyet azóta is (meg)emlegetünk. A valami miatt Slash névre keresztelt lemez nem is kezdődhetne jobban. Az első szám címe Ghost, az énekes Ian Astbury. A Cult pacsirtája, Morrison reinkarnációja, Robert Plant méltó örököse szárnyal, ahogy szokott, a dal olyan, mint egy Cult–Guns n’ Roses-szendvics, beszállt a régi harcostárs, Izzy Stradlin is, abba sem kellett volna hagyniuk a lemez végéig. Aminek azért akad még néhány nagy pillanata. Rögtön harmadikként felbukkan egy kis misztika erejéig a világ legjobb Győzikéje, Ozzy Osbourne, már a jelenléte is pompás hír. Hárommal később következik Andrew Stockdale, a legjobb Led Zeppelin-rajongókból, a Wolfmotherből az ő káprázatos hangjával, majd rögtön egymás után a nagy Lemmy, aki ezúttal sem lacafacázik, és a Dave Grohl–Duff McKagan–Slash belső hármas, amint a Watch This című kompozíció apropóján lebontják a stúdiót. Szóval van itt minden, mint a búcsúban, ha összeragasztanánk, amire a kilencvenes évekből csak szilánkosan emlékszünk, kihagyhatatlan.
És még egy kis velünk élő történelem, levezetésként. Azt ugyan a fene sem gondolta volna, hogy egy szerencsétlen képregényhősről készült mozi második része (Vasember, 2., nem Wajda) szolgáltat indokot az első AC/DC-válogatáslemez megjelenéséhez, de mindegy is, a cél szentesítette az eszközt. A termékre röpke harmincöt évet várt a nemzetközi rajongóhad (na jó, harmincat biztos) Sydneytől Debrecenig, de megérte. Azon persze órákig lehetne vitatkozni, hogy minek kellett volna felkerülnie egy kvázi best ofra, csak éppen nem érdemes. A világ legjobb boogie-woogie zenekarának életműve oly hatalmas, és annyi benne a sláger, hogy sorozatban lehetne nyomni a különböző koncepciójú válogatásokat. Például annak alapján is, hogy melyek szólnak a legjobban a szőlősorban, éjszakai hóviharban. A lemez legnagyobb értéke (természetesen Angus Young bitang riffjeinek csoportosításán kívül) alighanem az, hogy egy helyen hallhatjuk a zenekar két valóban legendás énekesét, Bon Scottot és Brian Johnsont, nagyjából fele-fele arányban.

Hobo: Látnokok, költők, csavargók
(EMI, 2010) l l l l l
Slash: Slash (Warner–Magneoton, 2010) l l l l
AC/DC: Iron Man 2. (Columbia, 2010) l l l l l