Leánycsecsű, nemtudom

Az állatokkal már egész jól állunk, visszatáncoltunk az utolsó pillanatban a kihalás széléről. Akkora szürkemarhagulyák legelésznek, hogy öröm nézni, a mangalica szinte kultikus népszerűségnek örvend, megmenekült a racka, Gödöllőnek köszönhetően olyan génbankunk van őshonos magyar baromfiból, hogy ihaj. Régi ízek tűntek fel újra a kondérokban és a tányérokon, tán még nagyságos Krúdy Gyula uram is megenyhülne némely elégikus vasárnapon. Akkor most jöhetnének a különféle gyümölcsök, alakíthatjuk át kissé Szindbád Vendelin barátunkkal folytatott kedélyes diskurzusát. Nagyanyáink gyönyörű lekvárjait (vaskos humorú, erős asszonyok az üst mellett, az illatok, gyümölcsdarabkák az elkészült műben és vagy három év múlva, ahogy belegörbül a kanál) nem a megszépítő emlékezet avatja boldoggá, maga az alapanyag tette felejthetetlenné az alkotásokat. Aztán eltűntek az ízek, mi pedig magunkra maradtunk, mint egy elhagyott gyümölcsöskert. Uniformizálódott minden, tökéletesen egyforma, se íze, se bűze termések, világ körüli út után éretlenül megérkező termékek, tartósítók, adalékanyagok, gumiarábikum, valamint a bíbortetű potrohának apró részletei jelentek meg a polcokon.
És velük együtt munkanélküliség, betegségek. Dr. Surányi Dezső agrobotanikus, történeti ökológus mondja: A régi magyar fajták nem érzelmi alapon értékesek, hanem biológiai, genetikai és táplálkozás-élettani értelemben. A Stanley, vagy valamelyik csacsaki fajtából készült lekvár és pálinka sem ízben, sem zamatban nem tud versenyezni a besztercei vagy nemtudom szilvával. A magyar fajták jellemzője nem az extra méret, hanem az extra íz és zamat.
A Régi magyar ellenálló gyümölcsfajták és a Gyümölcsöző sokféleség című zseniális könyvek szerzőjének tökéletesen igaza van, de azért érdemes egy pillanatra elidőzni már a neveken is. A besztercei szilvát szólították egyszerűen Bercinek is, és akkor a leánycsecsű almáról még nem is beszéltünk, pedig szépen jelzi a paraszti kultúra pajzánul pontos megfigyeléseit ( gyümölcse középnagy vagy nagy, hosszúkás, igen tetszetős küllemű, nedvességigényes, de védett fekvést kíván). De hová lettek a régi magyar almafajták? Berecki Máté az ezernyolcszázas évek vége felé 423 (!) almafajtát írt le, 472 körte-, 136 szilva-, 27 cseresznye- és 17 meggyfajta mellett. Na ezeket hosszan tartó, tervszerű munka lehetett kiszorítani, ha figyelembe vesszük, hogy többnyire ellenálltak a kórokozóknak és a kártevőknek mindenféle kemikália nélkül. Ehhez képest ma már a piacokon is jó, ha két-három fajtával találkozunk, teljes illegalitásban, mivel kereskedelmi céllal nem is lehetne őket termeszteni, tekintve, hogy nem mindig ugyanolyan termést hoznak. A nemtudomnak például az a bűne, hogy akár minden fánál más lehet a gyümölcs íze. Ha viszont szerintünk ez inkább erény, akkor sincs még minden veszve, irány a magbank. A régi fajták zöme (több mint 9000) várja az újrafelhasználást. Választhatunk.