Hatvan évvel ezelőtt pont így kezdődött, majdnem ugyanilyen nyár eleji napokban. Akkor a hidegháború nyitányaként váratlan támadással kis híján elfoglalta a déli országrészt az észak-koreai kommunista hadsereg. Igencsak forró lett a helyzet, hiszen Phenjant támogatta a Szovjetunió, és az épphogy megalakult népi Kína is egymillió katonát küldött az északiak megsegítésére. A másik oldalon állt az Egyesült Államok és az ENSZ-csapatok, amelyek végül sikeresen visszaverték az ellenséget.
Ma mások a körülmények: az észak-koreai sztálinista rezsimnek, amely őskövületnek számított a múlt század hetvenes éveiben is, csak egy „barátja” maradt. Helyesebben szólva egy olyan hatalmas ország, Kína, amely joggal aggódik a különösebben nem kedvelt, a régi időkben leragadt szomszéd miatt. De legalább a kínai kommunista politikusok rámutathatnak: „Mi is itt tartanánk, ha nem hajtottuk volna végre a gazdasági reformokat. Húsz év alatt megközelítettük a csúcsot, adjatok még húsz évet, és feljutunk rá, miközben a határ túloldalán füvet esznek.”
Dehogy barátja Peking a kiszámíthatatlan phenjani vezetésnek, már a léte is nyűg: attól tart, ha ellenőrizhetetlen módon felrobban a rendszer, észak-koreaiak milliói áraszthatják el Kínát. És még valami, ami miatt Peking a végsőkig kitart az ENSZ Biztonsági Tanácsában is Phenjan védelmezése mellett: nem szeretné, ha amerikai katonák állomásoznának közvetlenül a határai mellett. Ennél kevesebb veszélyt jelent még egy olyan elvadult ország is, mint Észak-Korea, amely, ha kicsit kijózanodik, rájön, nem illik rácsapnia a felé nyújtott egyetlen segítő kézre.
Ezentúl minden másképp lesz – jelentette ki hétfőn a dél-koreai elnök, aki arra utalt, hogy nem fogják eltűrni az északiak szenvtelen brutalitását. Volt ideje I Mjongbak államfőnek beszéde megfontolására, hiszen két hónapon át aligha volt kétséges, hogy a dél-koreai korvettet, a Csonant északi torpedó süllyesztette el a két ország tengeri határán, a Sárga-tengeren, 46 tengerész halálát okozva. Ha nem válaszolnak megfelelően erre a provokációra, fabatkát sem ér az egész dél-koreai büszkeség.
A dél-koreai elnök bejelentette: minden kereskedelmi kapcsolatot megszakítanak északi szomszédjukkal, amíg az bocsánatot nem kér a márciusi incidensért, és ki nem deríti a felelőseit. Talán ennél is nagyobb érvágást jelent az északi testvéreknek, hogy kereskedelmi hajóik nem használhatják a déli kikötőket. A déliek egyedül az északi területen lévő kacsongi ipari együttműködést tartják fenn, amelyet ők finanszíroznak.
I Mjongbak az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult, hogy szankciókkal büntesse meg Észak-Koreát a hajótámadásért. A világszervezet főtitkára, Ban Kimun, aki maga is dél-koreai, éles szavakkal ítélte el az északi akciót, amelyről nemzetközi szakértők megállapították, hogy a torpedót, amely elpusztította a dél-koreai korvettet, minden bizonnyal phenjani tengeralattjáróból lőtték ki.
Érdekes, hogy a dél-koreai „megtorló” intézkedések közül melyik izgatta fel legjobban Északot. A megafonok, a hangosbeszélők viszszaállítása. Ugyanis 2004-ben, az épp akkor zajló nagy megbékülés időszakában – közös megegyezés alapján – a demilitarizált övezetben leszerelték az egymást gyalázó hangsugárzókat. Az ezeken elhangzó üzenetekben arról próbálták meggyőzni az átellenben szolgáló katonákat, hogy milyen jó soruk lenne, ha dezertálnának. Igencsak elemében kellett lennie annak az észak-koreai csábszövegírónak, aki meggyőzte a dél-koreaikat, hogy náluk szebb az élet.
Nem késlekedett Phenjan válasza: bármilyen propagandát sugárzó eszközt hadi célpontnak tekint, és azonnal megsemmisíti. Ha ez bekövetkezne, akkor a dél-koreai elnök szerint máris elérkeztünk a háborús helyzetig, ugyanis nyomatékosan közölte, hogy bármilyen újabb északi provokáció esetén azonnal hatályba lép a nemzeti terület megvédésének szabálya. Magyarán, támadásra támadás a válasz.
Miért állítják a szakértők, hogy 1953 óta nem volt ilyen kiélezett a helyzet a Koreai-félszigeten? Egyrészt azért, mert a majd hatvan év alatt egyszerre sohase vesztette életét ennyi katona. Az utóbbi évtizedekben valóban példátlan, hogy békeidőben – a tűzszünet is ennek számít – egy állam hadihajója figyelmeztetés nélkül elsüllyessze egy másik őrjáratozó naszádját. Az is nyilvánvaló, hogy erre a támadásra készültek. Nem a romboló kapitánya nyomta meg a torpedóindítás gombját érthetetlen túlbuzgóságból. Ez előre kitervelt provokáció volt, minden bizonnyal a legmagasabb szintről jött a parancs.
Egyes elemzők a phenjani utódlási harc jeleit próbálják belemagyarázni a tragikus incidensbe, mármint hogy egyes északi katonai vezetők keményebb politikát akarnak kikényszeríteni a Déllel szemben. De miért gondolja valaki az atombombabiztos phenjani bunkerében, hogy megúszhatja felelőtlen cselekedetét? A dél-koreaiak most eltökéltnek látszanak, hogy ebből elég. Nehéz volt, de túltették magukat az elnöki konvoj elleni 1983-as támadáson, amelyben 21 személy halt meg. Majd következett 1987-ben egy belföldi légi járat ellen elkövetett terrorista merénylet 115 halottal. Tudták, hogy az északiak keze benne volt mindkét véres akcióban, mégsem tettek semmit. Ám ez a március 26-án elkövetett alantas támadás a jelek szerint fordulatot hozott a Dél politikájában. Ráadásul ma támogatókban sem szűkölködik: az Egyesült Államok határozottan mellette áll, Kína ellenállását leszerelve, még kemény ENSZ-szankciókban is bízhat.
Miért ilyen bonyolult Észak-Korea megrendszabályozása? A 23 milliós ország a világ negyedik legnagyobb hadseregével rendelkezik, 1,2 millió katonája áll fegyverben. A szárazföldi erőknél a férfiak katonai szolgálata öt év, a nőké három, míg a haditengerészetnél tíz év. Az ország az elmúlt hatvan-egynéhány évben hadikommunizmusban élt, azaz mindent a katonaságnak rendelt alá. Ha összevetjük a dél-korai hadsereggel, amely feleekkora létszámú, fegyverzetben, haditechnikában fényévnyi a különbség Szöul javára. Ráadásul, ha megszorul, Dél-Korea támaszkodhat legfőbb szövetségesére, az Egyesült Államokra.
Ha bármilyen fegyveres összetűzés törne ki a két ország között, hihetetlen nagy áldozatokkal kellene számolni. Arról nem is beszélve, hogy Észak-Korea atomfegyverrel fenyegetve próbálja meg elhessegetni a rá leselkedő veszélyt. Vajon hány nukleáris bombája van? Kettőt-hármat biztosan összeeszkábált – állítják szakértők. De ha egy van, az is sok az ilyen őrült rendszer kezében.
Ezért sem érdeke senkinek a háború. Bár évtizedek óta megosztott, de egy nemzetről van szó. Családok, rokonok vannak a másik oldalon. Eddig a dél-koreaiak a gyógyító időben bíztak, különösen a német újraegyesítés óta, hogy az majd kedvező fordulatot hozhat a két ország viszonyában. Ezért tűrték el az aljas provokációkat, amelyek számtalan embernek vették el az életét, de most már – legalábbis szavakban – meghúzták a határt.
Nyilván Amerikának sem érdeke egy újabb összetűzés Észak-Koreával, de Barack Obama határozott hangon adta ki az utasítást a térségben lévő 28 ezer katonájának: meg kell védeni Dél-Koreát az északiak provokációitól. Erre szerintük a legjobb módszer, ha tetterőt mutatnak: a közeljövőben amerikai–dél-koreai haditengerészeti gyakorlatot tartanak a vitatott szakaszon tengeralattjárók részvételével.
A koreai háborúnak 1953-ban tűzszünet vetett véget, de békeszerződés azóta sem született. Az ENSZ határozta meg, nyilván nem a legalaposabban, hiszen mindenki egy alig hogy befejezett véres háború után volt, hogy hol húzódnak a tengeri felségterületek. Észak vitatja ezt a vonalat a Sárga-tengeren, ott is, ahol torpedótalálat érte a déli korvettet. Ám a phenjani vezetés nem határincidensre hivatkozik, hanem letagadja az egész esetet.
A nemzetközi szakértők jelentését pedig koholmánynak nevezi, de hát mit is várnánk tőlük, hiszen mind „imperialisták”. A torpedó darabjait is megtalálták a vizsgálatot végzők, rajta az észak-koreai flottában használt betű és számjelzés. Egyes hírek szerint a hadihajót megsemmisítő fegyver kínai gyártmányú, ami a nagy testvérnél nem váltott ki osztatlan lelkesedést.
Hillary Clinton amerikai külügyminiszter arról próbálta meggyőzni kínai tárgyalópartnereit a héten Pekingben, hogy mégis jobb lenne, ha ő fegyelmezné meg a koreai testvért. A fejmosásra már ezt megelőzően sor kerülhetett, nem véletlenül járt a napokban Pekingben Kim Dzsongil észak-koreai vezető, aki igen ritkán látogat külföldre. E hét utolsó napjaiban Ven Csia-pao kínai kormányfő dél-koreai látogatásán talán több is kiderülhet arról, mennyiben változott meg Peking magatartása a kérdésben.
Abban biztosak lehetünk, hogy egyetlen fél kivételével senkinek sem érdeke a háború, hiszen a haláltáncot lejtő Észak magával ránthatja a mélybe az egész térséget. Ám pont ez az, ami nem érdeke Kínának sem: jobb a jüan erejéről vitatkozgatni Washingtonnal, mint fegyvert szegezni egymásnak.
origo.hu
Az autópályán lerobbanni életveszélyes is lehet – mi legyen az első teendőnk?
