Mi a magyar?

Mikor ezelőtt harminc évvel szegény édesanyám megengedte, hogy olvassam el a Török világ Magyarországon című regényt, már a tizedik sornál letettem elmosolyodva, mint az olyan ember, aki hamar észreveszi, hogy rászedték.
– Ugyan, eredj, mama! Hiszen ilyet magam is tudok írni.
– Hát csak írj ilyet, édes fiam!
Olyan egyszerű, mesterkéletlen volt a nyelv, annyira természetes az észjárás, mintha a magamé lett volna. Hát hogyne tudnék én olyat írni!
S azóta egyre próbálgattam. Harminc év óta ezt csinálom szakadatlan, mint az ősmesékben, mikor az anyai szó igézete megfog valakit, s ott hagyja egy lehetetlen munkánál: „Hát csak írj ilyet!”
S most harminc év múlva, ha újra elém vetődik az a tíz-húsz sor, csüggedten sóhajtok fel:
– Jaj, így én sohasem fogok tudni írni!
És bár annyi idő kellett, míg erre rájöttem, most a harmincadik esztendőben megint egy ilyen könnyelmű mondásba kevertem magamat.
Éppen erről a felolvasásról tárgyaltunk, s én könnyedén odavetettem:
– Szívesen írok Jókairól, hiszen úgy ösmerem, mint a tenyeremet.
Ha akkor valami jó szellem a fülembe súgja: „De hát tudnál-e te a saját tenyeredről egy felolvasást tartani?”, bizonyosan kétszer is meggondoltam volna, de így egyszerűen nekivágva, leírtam Jókai életéből néhány epizódot, elmondtam némely ötletét, belekevertem a megfigyeléseimet, s felolvastam otthon a családom előtt, mint mikor az új ruhát felpróbálják, hogy jó lesz-e.
Hát egyszer csak közbeszól a tízesztendős fiam, letévén a Jókai egyik meséskönyvét, amelyben lapozgatott.
– Ezeket már én mind hallottam.
– Kitől, te buksi?
– Zsuzsi szakácsné beszélte.
– Honnan tud maga annyit Jókairól?
A Zsuzsi vállat vont.
– Hát csak tud az ember egyet-mást, felelte. Jaj, lelkem uram, úgy nézzen meg engem, hogy ezelőtt egy bankárnál voltam házvezetőnő, s annak a leánya, mintha barátnője volnék, mindent elmondott, mindenre megtanított.
– És a kisasszony kitől tudta?
– A kisasszonynak volt egy huszárkapitány udvarlója, aki bolondulásig szerette Jókai urat.
– Hát a huszárkapitány hol szedte fel az én dolgaimat?
– Hja, annak meg az édesanyja egy hercegasszonynak volt a felolvasónője, s ott mindig a Jókai könyveit olvasták.
No, most aztán, ha még firtatni akarom, szaladhattam volna a hercegasszony után, de hiába. A Jókai híre nem kezdődik és nem végződik sehol. A Jókai-kultusz befutja az országot, terjeng, elterpeszkedik, mint a szederinda. Mindenki ösmeri, mint a saját tenyerét. Mintha bengáli fény világítaná meg az alakját, és abban őt mindenki látja, senki jól nem látja. […]
Elmondjam, miképpen ír? Én istenem, hát van-e valaki, aki ne tudná! Talán az esztétika faparipájára ülve fejtegessem, hogyan kell az ihlet szilaj csikóját lovagolni? Vagy pedig nagy képpel tanácsokat eresszek szélnek, hogyan kellett volna dolgoznia? Nevetséges! Mondta-e már valaki az erdőnek: „Csitt, erdő, ne úgy zúgj, ahogy zúgsz, hanem így!” Volt-e már olyan ostoba léhűtő, aki rákiáltott a patakra: „Megállj; ne kanyarogj olyan szeszélyesen s ne csacsogj ezen a hangon!”
Erdeink zúgása, folyamaink hömpölygése hallik Jókai nyelvében. Virágok a mezőt éppen úgy tarkítják, mint az ő költészetét színes gondolatok.
Mintha nem is ember írta volna e könyveket, hanem úgy nőnének a földből maguktól, mint a vadszegfű vagy a marmancs. Mintha, amit az emberek összeálmodtak, millió ember millió éjszakán, az anyaföld azt mind beszíná, s aztán csak elkezdenének ezekből az álmokból csodálatos, édes történetek fakadni, és minden ember ráösmerne a magáéra: „Ej nini, hiszen ez már járt valamikor a fejemben!”
(Mikszáth Kálmán: Jókai Mórok, 1894)