Miért legyek én tisztességes?

Bolond, aki tisztességes! – replikázott egyik tanítványom, amikor a címbeli, József Attilától származó kérdést feltettem. Meg sem várta, hogy reagáljak, már sorolta is az érveit. „Barátom édesapja minimálbérre van bejelentve, pedig terepjárója van, amellyel télen is ki tud jönni a pincegarázsból, mert lopott árammal fűtik a feljárót, és minden nyáron külföldön nyaralnak. Mi szegények vagyunk, pedig édesapám keményen dolgozik, és tisztességesen adózik. A legutóbbi dolgozatom közepes lett, rendszeresen készültem az órákra, a padszomszédom pedig csalással jobb eredményt ért el.”
Mit mondhat a tanár ezekre az érvekre? Mondhatja, hogy olyan társadalomban élünk, amelyet kijátszható jogszabályokkal igazgatnak, ahol nincs szilárd értékrend, s amelyből hiányzik az erkölcsi dimenzió?
Valamikor minden józanul gondolkodó ember tudta, hogy a kultúra magva az erkölcs. Az európai kultúra megmaradásának a titka is az volt, hogy a család, az iskola és az egyházak sikeresen örökítették át nemzedékről nemzedékre azt a zsidó-keresztény gyökerű értékrendet, amelynek ismeretében mindenki el tudta dönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, hogyan kell és hogyan nem szabad élni. Az egymást váltó generációk közmondásokban szájról szájra adták az emberi társadalom kohézióját erősítő erkölcsi alapelveket: „Ami nékem nem jó, másnak sem jó az.”, „Aki egyszer hazudni mer, hitelt többé nem érdemel.”
Napjainkban az emberi közösséget szolgáló önvédelmi gátlások sorra leépülnek. A közmondás szerint főtől árad a víz, ezért a vezetők által elkövetett bűncselekmények: a közvagyon büntetlen elherdálása, a korrupció, az ingatlanspekuláció biztatást jelentenek másoknak is a lopásra. Az adócsalás természetessé válik. Eltűnik a szolidaritás, a bizalom, mert akik kivonják magukat a közteherviselés alól, azok a becsületes emberek vállára még több terhet raknak!
A legsúlyosabb problémánk, hogy a társadalom alapsejtje, a család sem biztosít többé nevelő környezetet a gyermekeknek. A válások, a gyermeküket egyedül nevelő szülők, a kötetlen, felelősségkerülő élettársi kapcsolatok száma emelkedik. Az eszmények, minták, magatartásformák közvetítője egyre inkább a kortárscsoport, amelynek programvezérlését a média szolgáltatja. Az eredmény? Pedagógusként naponta látom az erkölcsi alapelvek nélkül felnövő gyermekeken a szétesés jeleit: a figyelem, a fegyelem, az elmélyülés hiányát, a növekvő agresszivitást. Durvul a beszéd, kihal az udvariasság, elsorvad az érzelmi kultúra. Tanítványaim közül egyre többen a tisztességet, a hűséget elavult, nevetséges értéknek vélik. Nem ítélik el az ügyeskedést, a csalást, hanem az érvényesülés egyik útjának tartják.
Az iskola világa tükör! Belenézve láthatóvá válik, hogy merre halad az a társadalom, amelyben az etikai dimenzió hiányát jogi szabályozással helyettesítik. Kimutatható, hogy a jogrendszer változásának alaptendenciája az individualizmus erősödésének elősegítése. Így az egyéni felelősségtudat egyre inkább szétfoszlik, és az egyéni szabadságjogok túlsúlya a kötelességek rovására azt a tudatot erősíti, hogy a társadalom feladata az egyén szolgálata. Az egyéni felelősség- és kötelességtudat eróziójának veszélyes folyamatára hívja fel figyelmünket az International Herald Tribune egyik képregénye is:
Az első osztályos tanuló odamegy a tanítónőjéhez, megáll az asztal előtt, átnyújt egy papírlapot, és ezt mondja: „Miss Wormwood, szeretném, ha aláírná ezt a szerződést.” Majd a gyerek elmagyarázza: „Ez egy megegyezés, amelynek értelmében Ön kárpótol engem minden olyan esetben, valahányszor felnőttként hiányos iskolai képzettségem miatt anyagi hátrányba kerülök.” A következő képen azt látjuk, hogy a tanítónő előrehajol, ujjával a fiúra mutat és azt mondja: „Ha nem tanulsz, az a te lustaságod miatt van, nem az én hibám. Eredj viszsza a helyedre!” Az utolsó képen a helyén haragosan ülő tanuló látszik, aki pillantását a padra szegezi, és azt gondolja: „A mindenségit, valakinek mégiscsak kell fizetnie, ha én nem tanulok!”
Bizony az erkölcsi dimenzió hiányáért az egész társadalomnak fizetnie kell!
Francis Fukuyama amerikai történész egyik művében arra figyelmeztet, hogy a társadalom hatékonyságát elsősorban etikai tényezők: a szolidaritás és a bizalom szintje határozzák meg. A piaci verseny diszfunkcióit elemezve a Harvard Business School professzorai a felelős gazdálkodás meghonosítását szorgalmazzák, amely a döntéshozóktól nemcsak a profit növelését szolgáló, hanem a morálisan is elfogadható alternatívák közötti választást követeli meg
A mainál élhetőbb világ megvalósítása tehát csak akkor lehetséges, ha etikus magatartásra: az embertárssal és a természettel való harmonikusabb kapcsolat kialakítására készítjük fel iskoláinkban a fiatal generációkat. Ennek viszont előfeltétele, hogy az iskolai nevelés formálja az egyén világképét is, azt a filozófiai alapot, amelyre az életét építi. Ha elérjük, hogy tanítványaink e világkép birtokában a legmélyebb kérdéseket (Ki vagyok én? Miért vagyok itt? Milyen kötelezettségeim vannak a környező világ iránt?) is felteszik, csak akkor remélhetjük majd, hogy a „Miért legyek én tisztességes?” kérdésre is megtalálják az igazi, egyéni válaszokat.

A szerző gimnáziumi tanár

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.).