(mit olvas a magyar )

Én nem tudom, hogy a közel hárommillió honpolgár közül, aki a Fideszre adta a szavazatát, hányan olvasnak újságot rendszeresen, illetve úgy általában az olvasás – teszem azt az irodalom – a jobboldalinak tekinthető urak és hölgyek körében szükségletnek vagy legalábbis „trendinek” fogható-e fel. Persze itt van a televízió és az internet is, ami az információszerzés iránti igényeket kielégítheti, s kétségkívül az utóbbi alkalmas olyan nézetek terjesztésére, amelyek egyébként – szerencsére – ritkán jutnak nyilvánossághoz.
Saját tapasztalatomból (is) tudom, hogy a Jobbik a neten sok tévképzetet röpített világgá, a választások előtt számos – nemegyszer bornírt – üzenetet kaptam e-mail címemre, amelyeknek törlését reflexszerűen végeztem el, mivel szöges ellentétben álltak sztereotip nézeteimmel. Az úgynevezett konzervatív világszemlélet, amely jelenleg hazánkban a baloldali értelmiség által eddig kisajátított haladást, változást és megújulást hirdeti, nem híve az eszement sztárkultusznak, a hazug, szenzációhajhász bulvárosított hírközlésnek, s természetes ellenfele a kommunizmust álliberálissá transzformált politikai zsurnalizmusnak, amely két évtizeden át befolyásolta a magyar kultúrát és közéletet.
Amikor Orbán Viktor a változás céljáról és a jó és okos kormányzásról beszél, nem csupán az anyagi, gazdasági, társadalmi, erkölcsi megújulásra gondol, hanem az úgynevezett kulturális szféra és szokásrend átalakulására is. A választások eredménye azt látszik bizonyítani, hogy az akarat közös, a változásnak épp ez a része valósulhat meg, úgymond, alulról kiindulva, a „civil szférában” teret nyerve. Orbán Viktor saját szavai szerint is életének legnehezebb, s hozzáteszem, legnemesebb feladatát készül végrehajtani. Népszerűsége mindenesetre a csúcson van. 2002-ben, amikor heroikus küzdelmet folytatott, hogy a választási eredményeket megfordítsa, egyik beszédében utalt arra, hogy a Magyar Nemzet a „mi lapunk”. Ettől a néhány szótól az újság példányszáma jelentősen nőtt, cáfolva azt a tényszerűséget, hogy az írott sajtó minden szegmensében csökkenés következhet be. A múlt évek során aztán a jobboldali, konzervatív honpolgárokban lassan csökkent a lelkesedés, s egyre kevesebben érezték létszükségletnek a „mi lapunkat”, bár sosem feledkeztek el azon siránkozni, hogy a liberális baloldalnak mekkora a sajtófölénye. A bulvár előretört, emellett a Népszabadság továbbra is a legolvasottabb politikai napilap maradt, bár számos baloldali sajtólufi kipukkadt, s a Magyar Nemzet stabilizálta második helyét. Az irodalomra, a könyvek világára ugyanez vonatkozik, létrejött ugyan egy jobboldali könyvesbolthálózat, amely félig-meddig a már-már ezoterikus, emitt-amott belterjes és szélsőséges írásművek terjesztéséből él, ám a liberális baloldali „sztárokat” favorizáló könyvterjesztőkkel szemben nem versenyképes. A „siker” az olvasók számától függ ezen a területen is, s a konzervatív, jobboldali, netán a polgári erkölcsöket szolgáló, esetleg vallásos témájú irodalmi művek a jobboldali térfélen sem kerültek fel a bestsellerlistákra, s ennek következtében az ilyen munkák kiadására vállalkozó kiadók folyamatosan a tönk szélén egyensúlyoznak. A jobboldali közönségre nem áll a „minden szentnek maga felé hajlik a keze” alapigazsága. Úgy tűnik, hogy a változást várók száma jócskán megnőtt, de közülük még mindig sokan leginkább bulvárlapot és sztármagazint olvasnak.
Lapunk nagyon sokat tett a kellemetlen tények feltárásáért, a hetente előforduló korrupciós ügyletek leleplezéséért. A balliberális sajtó éveken át hallgatott azokról az ügyekről, amelyeket a Magyar Nemzet rendszeresen feltárt. Hogy ez a tény változtat-e majd a napilapok népszerűségi sorrendjén, én nem tudom…