Siklórepülés

Az olasz Dél-Tirol vad szépsége sok turistát vonz. Minket, magyarokat is, de nem csak ezért megyünk: első világháborús repülőink hősi küzdelmeinek színtere ez a táj. Megérdemlik a levegő hősei, megérdemli ittebei és eleméri Kiss József, „a levegő lovagja”, hogy most, a hősök napján, mely minden évben május utolsó vasárnapja, megemlékezzünk róluk.
Dél-Tirol, 1918. május 24., hajnali 6 óra. A perginei osztrák–magyar repülőtér füvén három Phönix D II. A vadászgép sorakozik bevetésre készen. A rajparancsnok Kiss József tiszthelyettes, tábori pilóta, a világháború legeredményesebb magyar hadirepülője. Mindenki tudja róla itt és a túloldalon, hogy nehéz légi csatákban kilenc alkalommal mentette meg ellenfelei életét azzal, hogy technikai fölényük ellenére földre kényszerítette a felderítő-, bombázó- és vadászgépeket – megsemmisítésük helyett.
Most ismét indulásra várnak; ezen a tavaszon már tízszeres az olasz–francia–angol–amerikai túlerő. A motorok feldübörögnek, és a három Phönix keletnek fordul a hegycsúcsok felett. Elmosódik lent a repülőtér zöldje, hangárok sora virágzó cseresznyefák fehér foltjaival és az árkádos, sokfeljárós repülőszálláshely, a szépséges Villa Giulia.
Kiss József és a 422.10 jelű vezérgép nem tér viszsza soha többé. A háborús égboltról eltűnik a levegő lovagjának embersége, és helyébe lép „a feneketlen gyűlölködés, az idegileg elfáradt ember türelmetlensége”.
Ittebei és eleméri Kiss József az aradi vértanú, Kiss Ernő altábornagy családjából való, habár nem egyenes ágon. Szülővárosa, „a bájos Pozsony”, annak iskolái és a család nevelte egyforma erővel ugyanarra: „A hazáért mindenkor mindenre kész vagyok.” Amikor kitör a háború, középiskolás, tizennyolc éves; önként jelentkezik a pozsonyi 72. sz. közös k. u. k. gyalogezredbe. Orosz front, gránátnyomás, idegsokk, kórház. A halál megállt mellette, de nem rémítette meg: a legfiatalabb fegyvernemhez, a repülőkhöz vágyik. Bécsújhely, pilótaiskola, majd 1916 májusában Dél-Tirolba vezénylik a perginei 24. felderítőszázadhoz. A magas, sőt óriás hegyek világa ez, ahol 2000 méteren sokszor –20 Celsius-fok a hőmérséklet, néha csontkeményre fagy a töltényszalag és a závárzat, dermesztő szél tépi a gyakran vászonborítású szárnyakat, fémhuzalokat, és nincsen védőtető a bőrruhás, szemüveges repülők felett.
Kiss József harctéri naplót ír, leveleket küld haza. Örömteli és szívfájdító beszámoló valamennyi. Az ez évi támadó hadművelet idején hősünk Brandenburg felderítőgépet vezet, segítségre szorul egy bajtárs: „rövid, de roppant heves harc után megszabadítottam, s aztán magam is meglógtam. Egy Farman, egy Caudron és egy Caproni volt az ellenfelem.” Nehézkes felderítőgéppel mozgékony vadászként szemben a túlerővel – ez a helyzet sokszor megismétlődik még.
Már ekkor tapasztalja, hogy az ellenség, főként az angolok kíméletlenül levadásszák a megsérült, így ártalmatlan gépeket is. Erkölcsi erő, elméleti és gyakorlati szaktudás érleli meg 1916 nyarán új repülőtechnikáját, amellyel életeket ment. „Fejre állítottam a Brandit, felülről zuhanva adtam le vagy ötven lövést”, majd foszforlövedékekkel kijelöli a leszállás útját. Hajszálpontosan. Máskor „ráül” az ellenségre: „gépem futószerkezete sokszor egyarasznyira lehetett a pilóta fejétől”, ismét máskor szétlövi a motort, légcsavart a siklórepüléses landolás érdekében. Mindig örül az eredménynek: „Ezt a győzelmet nem árnyékolta be emberhalál, hála istennek nem volt temetés.” Ha nem sikerül, szomorú: „Sajnáltam az angolt, isten látja lelkemet, nem én voltam a hibás.”
Az 55. vadászszázadhoz 1917 őszén vezénylik át. Ez az ő igazi műfaja. Kiss repülőéletének legragyogóbb korszaka következik ezután; hamarosan megszerzi tizenkilencedik légi győzelmét is. Három arany-, négy nagyezüst, öt kisezüst, négy vitézségi bronzérem és a Károly-csapatkereszt díszíti zubbonyát. Harmadszor 1918 januárjában sebesül meg. Májusban, visszatértekor már kivédhetetlen az ellenség fölénye: „borzasztó harcaim voltak az angolokkal, akikkel partner nélkül nehezen bírok”. Nincs mellette már a legendás osztrák Arrighi, „az Isonzó legjobb pilótája”, sem Maier százados, az 55-ösök kiváló parancsnoka. Elvezényelték őket.
Utolsó bevetésekor ötös angol Sopwith-vadászraj támadja meg Primolanótól északra, Lamon község felett. Társai másokkal viaskodnak. Megszerzi huszadik légi győzelmét, majd gépfegyvere elakad. Siklórepülésbe állított védtelen gépére tízfelől zúdulnak a foszforlövedékek, mígnem a magányos Phönix fáklyává lobban, és lezuhan a mélybe.
A király ezen a napon példátlan kitüntetésben részesíti a volt altisztet: hadnaggyá lépteti elő. Két nap múlva temetik Perginében. Az angol vadászok pilótaszokás szerint koszorút és részvétnyilatkozatot dobnak a levicói reptérre; ítéljük meg magunk a „fair play”-nek ezt az érdekes megnyilvánulását. A budapesti Az Aëro című szaklap, amelynek ő is munkatársa volt, így búcsúztatja el a levegő lovagját: „A fiatalság páratlan tettereje, a kiválasztottak rátermettsége és az öregek higgadt bölcsessége jellemezte őt.”
Huszonkét éves volt.
A perginei temető több mint kétszáz hősi halottja békében nyugodott az 1970-es évek elejéig. Hamvaikat akkor átszállították Roveretóba, a „Castel Dante” osszáriumba. Olasz katonák hősi emlékműve ez, a sziklás domboldalon messzire látszik a kör alakú, hófehér épület. Íves folyosóinak falán 20 279 elesett neve sorakozik. Az osztrák–magyar katonákat külön felirat jelzi, de Kiss Józsefet nem találjuk a számítógépes kimutatásban sem. Úgy tűnik, a múlt itt is kérdőre von bennünket; megszólalnak az elárvult, eltűnt, néma sírok, a rég porladó katonák: „Gondoltok-e ránk? Értetek, a hazáért haltunk meg.”
Mit tudunk felelni nekik?