Sötét hétköznapok

Megható a történet. Megrendítő. Mit mondjak, egyenesen szívmelengető. Az egyik kereskedelmi csatorna „ideghíradója” riportot is készített belőle úgy, ahogy illik. A következő történt. Valahol az isten háta mögött, és talán épp akkor, amikor az Isten véletlenül nem nézett oda, egy kisfiú beleesett a kútba. Kihúzták élve. A történet ennyi, de amiért ez a híradó számára tanulságos „embermese” – copyright Lengyel Nagy Anna –, az nem is a boldog vég, hanem a történetből levonható tanulság. Lám, ha baj van, összefogunk.
A mogorva szomszéd, akinek félrefordított arccal, szemlesütve évekig maximum egy kósza jó napot!-ra futotta erejéből, átjött segíteni. Került létra. És általában mindenki, aki addig „nem” volt, az egyszer csak „igen” lett. Kérdezték a szomszédtól, miért tette. Válaszképp dünnyögés, a helyében mindenki megtette volna. Kérdezték a fiúcska édesanyjától: hálás most? Köszönöm, hát persze. Kérdezték a fiúcskát, mit érzett ott lenn. Fáztam. A riportalanyok lehettek volna patetikusabbak is, de a szerkesztő, ha jól vág, az egyszerű mondatokból is kihozza az eposzt. És a konzekvenciát, hisz ez a dolga, szükségszerűen levonja: tekintsék meg, ez az emberiség valódi arca. Mi a végkövetkeztetés? Tűzoltók és kitüntetett életmentők, odaadó, önfeláldozó hősök rejtőznek a mindennapi kisember mélyén. A szürke hétköznap, amikor elmegyünk egymás mellett szó nélkül, az csak csalfa látszat. Valójában „mink” ilyenek vagyunk. Alapvetően jók. Ez is egy interpretáció, szó se róla, de az is egy interpretáció, hogy épp ellenkezőleg: a vészhelyzetben felbuzduló segítőkészség a látszat, és a hétköznapi közöny a mélyebb, a rögösebb valóság.
Figyeljük csak meg, hogy a nagy összefogás miképp ájul vissza közönybe! Az emberek minél előbb szeretnének visszatérni a normális kerékvágásba. Sunyi és ösztönös technikákkal hárítják el szinte pánikszerűen a nagy kalandból amúgy következő közeledést. Szép volt, elég volt, vegyük úgy, mintha meg sem történt volna! Nem a szerénység a fő indíték ilyenkor, hanem a szorongás, hogy jaj, az istenért, a nagy kaland következményeképp csak közelebb ne kerüljünk egymáshoz! A hősköltemény fel ne kavarja már a közutálat állóvizét!
A nagy segítségnyújtási kaland a résztvevők szemében korántsem egy kívánatosabb létmód ígérete, példája, sokkalta inkább rendellenesség, csendháborítás. Működési zavar, amelyről jobb elfeledkezni. Szinte szégyen. Kihúztam a kútból, jó, de azért menjen minden tovább a megszokott módon! A felemelő pillanatok, amelyek összehozzák a közösséget árvíz és tűzvész meg egyéb rendkívüli állapot idején, még nem biztos, hogy össze is kovácsolják a közösséget hosszabb távra. A váróterem bizalmas párbeszédei a legritkább esetben vezetnek megmaradó barátsághoz. Mindenki hazamegy előbb-utóbb, és otthon a magány vagy a probléma várja. Fagyhalál elől ölelésbe menekülni még nem szerelem.
Vajon melyik az emberiség igazi arca? Vannak, akik azt sugallják, hogy a vészhelyzetben megmutatkozó összefogás az emberiség igazi arca. Mások meg azt híresztelik, hogy a vészhelyzet idején elszabaduló vadállat az emberiség igazi arca. Ilyen alkalom volt a délszláv háború. Alkalom szüli a tömeggyilkost? Jugoszláviára hosszú ideig úgy tekintettünk, mint a béke és jólét szigetére. A nálunknál is vidámabb barakkra Kelet-Európában. A csetnikek, usztasák és a Tito-partizánok vérengzéseit belepte a gaz, akárcsak nálunk Nagy Imre sírját. Úgy tűnt, hogy „tulajdonképpen nem is számít”, ki hová tartozik, ki szerb, ki horvát, ki bosnyák. Aztán egy szép napon már csak ez kezdett számítani. Az együtt töltött jószomszédi évtizedek egy másodperc alatt annullálódtak, és az egymástól olykor csak pár méternyire lakók ebben a másfajta vészhelyzetben ahelyett, hogy kihúzták volna egymást a kútból, belelőtték egymást az árokba. Halálos ellenség vált belőlük. Akkor most melyik is a jugoszláviai népek valódi arca? Melyik képnek higgyek? Annak, amikor békésen kávéznak a teraszon, vagy a srebrenicai tömegsírnak higgyek? Lehet, hogy Srebrenicáig csak megjátszották az egészségest, a barátságost, a jószomszédit, amint azt egynémely elmebeteg teszi, akár az orvost is félrevezetve?
Mi cáfol rá mire? A szürke hétköznapokra cáfol rá a vérvörös harci óra, vagy épp ellenkezőleg, a háborúra cáfol rá a béke? Vagy Tolsztojnak volt igaza? Nem háború vagy béke, hanem háború és béke? Az önellentmondás még nem feltétlenül hazugság. Minden egyszerre is igaz lehet. Az álarc letéphetetlen, valódi ábrázatunk pedig csak ránk kövült álarc. Minden embermese igaz. A beteg nem hazudik akkor sem, ha fáj neki, és akkor sem, amikor épp jól érzi magát.
Meglehet, önbecsapások egymást kiejtő mátrixából fejthetjük meg azt, hogy kik is vagyunk válójában. A megfejtéshez és a továbbfejlődéshez legcélszerűbb először a szélső értékeket, a nagy nekibuzdulásokat és a nagy tömegmészárlásokat kiejteni. A mennyország és a pokol ünnepnapjait. Akkor marad kihívás gyanánt a hétköznapok alkonyzónája. Vagyis az, amilyenek nem „akkor”, hanem „amúgy” vagyunk. Ebbéli állapotunkon kellene „javí-tani”, copyright József Attila, „taní-tani”, annál is inkább, mert most a leginkább nem háború, hanem béke fenyegeti az emberiséget. A fenyegető hétköznapokkal kellene békét kötnünk. Haiti árvák helyett fogadjuk örökbe legalább egyszer – egymást!
Bizony-bizony, mondom néktek, nagyobb bátorság valaki közelihez kedvesnek lenni, mint a távoli életét megmenteni. A halál egyébként olykor nincs is annyira messze. Nem kell Haitiig vagy Indonéziáig utazni hozzá. Olykor karnyújtásnyira van a halál. Pontosabban a halott. Gyakori eset, hogy a ház lakóinak nem tűnik fel, hogy valaki közülük meghalt. Akár évekig is ott rohadhat az immár üres lakásban. És ilyenkor a legborzalmasabb az, hogy nem a személy hiánya tűnik fel a lakóknak, hanem a szag. Élve nem hiányzik, csak halva zavar. Nem az a gond, hogy évek óta nem láttuk a nénit, a bácsit, hanem az, hogy a hely, ahol évtizedekig lakott, büdös.
Milyen is hát az ember? Se jó, se rossz. Ez a megoldás. Középarányos. Középszer? Arany középút? Időnk túlnyomó többségében nem angyalok és nem ördögök vagyunk, hanem szürke, hétköznapi teremtések. Szürkeségünk az igazi, nyomasztó sötétség. Sötét hétköznapjaink az igazi teher. Olykor alig tudjuk hova tenni a vasárnapot.