Stagnálásra ítélve

Az eurózóna tagországai az elmúlt évtizedben (pontosan 2001 és 2009 között) éves átlagban egy százalékos növekedést értek el – ami nem tekinthető különösen dinamikusnak, ha figyelembe veszszük a jövedelemkülönbségek növekvő tendenciáját –, ez pedig azt jelenti, hogy egy évtizede széles társadalmi rétegeknek stagnál vagy csökken az életszínvonala. Mivel az eurózóna tagországai adják az uniós GDP háromnegyedét, ugyanez lényegében elmondható az unió egészéről. 2009-ben a GDP visszaesése négyszázalékos volt, amely a költségvetési bevételek visszaesését, a kiadások növekedését, összességében a költségvetési hiányok drasztikus növekedését eredményezte. A 2008-ban átlagosan még csak a GDP két százalékát kitevő deficit (amely bőven a maastrichti 3 százalékos korlát alatt volt) 2009-re 6 százalékra növekedett és 2010-ben hét százalék várható, de számos országban (Írország, Görögország, Spanyolország) ennél nagyobb, a tíz százalékot is meghaladó lesz.
Az unió vezetősége – úgy tűnik – most megismétli azokat a gazdaságpolitikai hibákat, amelyek az 1929-es tőzsdekrach után Amerikában a nagy gazdasági válsághoz vezettek. A neoliberális tanítás eszméitől vezérelve mindenáron a költségvetési deficitek csökkenését akarják elérni, mégpedig lehetőleg árstabilitás mellett. Mindez oda vezet, hogy szinte valamennyi országban jelentős költségvetési megszorításokra lehet számítani, miközben az OECD a monetáris politika egyidejű szigorítását is javasolja az infláció elkerülése érdekében, holott az árnövekedés jelenleg alig haladja meg az egy százalékot.
Hova fog vezetni mindez? A legjobb esetben is az unió megismétli Japán egy évtizedes stagnálását, de rosszabb esetben az intézkedések egy negatív spirált fognak eredményezni: csökken a GDP, emiatt növekszik, vagy nem csökken a hiány, amelynek hatására újabb megszorító intézkedések következnek, ami megint csak a GDP csökkenésének irányába hat. A munkanélküliség jelenleg meghaladja a tíz százalékot, és ha ez tartós marad, azt jelenti, hogy egy egész generáció marad ki a munkából annak minden társadalmi következményével együtt (például szegregáció, különösen a bevándoroltak körében). Nézzük meg hogyan működik ez a gyakorlatban. Görögország a költségvetési kiadások csökkentése érdekében kibékül Törökországgal és csökkenti hadi kiadásait, vagyis kevesebb fegyvert vásárol Németországtól. A többi dél- vagy kelet-európai ország is csökkenti költségvetési kiadásait, például a közalkalmazottak fizetését, ami az általános kereslet, többek között a német áruk iránti kereslet csökkenéséhez vezet. Ennek hatására Németországban is csökken a termelés, növekszik a munkanélküliség és ott is költségvetési megszorításokra lesz szükség. Akárcsak a harmincas évek válságát felerősítő protekcionista hullám, most a futótűzként terjedő költségvetési megszorítások idézik elő az európai gazdaság lefelé menő spirálját.
Ami teljesen logikus egy család vagy egy vállalkozás számára, hogy kiadásaik ne haladják meg bevételeiket, az nem feltétlenül helyes nemzetgazdasági szinten, itt tér el a gazdaság működésének sokat emlegetett keynesiánus felfogása a neoliberális eszmerendszertől. Keynes szerint kihasználatlan termelési tényezők (munkanélküliség, kihasználatlan termelési kapacitások) esetén a költségvetési kiadások növelése beindítja a gazdaság fellendülését, mert a többletpénz hatására nő a kereslet, ezzel a termelőkapacitások kihasználása, csökken a munkanélküliség és egy pozitív spirál indul be, amely a GDP és a költségvetési bevételek növekedéséhez vezet. Persze ez csak zárt gazdaságra igaz, nyitott és különösen erősen eladósodott országokban egy ilyen élénkítés a fizetési mérleg romlásához és fizetésképtelenséghez vezethet. Az Európai Unió együtt azonban zárt gazdaságnak tekinthető, tehát a keynesiánus módszerek alkalmazhatók lennének akkor, ha az unió gazdaságpolitikáját nem a neoliberális eszmerendszer határozná meg. Így azonban a tartós stagnálás borítékolható, annak társadalmi és politikai hordalékával együtt.