Tévedések, balítéletek

Ha a magyar politikai pártok azon képviselőinek megnyilatkozásait hallgatom, akik magukat baloldalinak vagy liberálisnak mondják, ismét pironkodni kezdek Trianon miatt. Vajon miért nem lehet már egyezségre jutni? Nem szerbekkel, szlovákokkal, románokkal – de legalább a nemzeten belül. Ilyeneket hallok, olvasok: „Nekünk már közömbös, minket már hidegen hagy. Hiszen ez a régmúlt, ez már történelem. Tessék felejteni, historizálni!” Igaz. Trianon valóban történelem, még ha szomorú is. Csakhogy a történelmünk is mi vagyunk: Córdobáig, Konstantinápolyig, Atlanti-óceánig kalandozók, de az Augsburg után elvérzők is, diadalmas Mátyás és gyászos Mohács, a győztes tavaszi hadjárat éppúgy, mint Világos. Trianon és ’56 is. És ostoba az, aki nem tanul a történelemből, aki nem tanul legalább a saját kárán. Aki újra és újra elköveti ugyanazt a hibát. Aki a piacon a mindig saját hasznukra tévedő, nagyhangú és arcátlan kofák közt szemérmesen hallgat, aki nem alkuszik a végsőkig. Mert Trianon valóban történelem, de amíg a határokon túli magyar falvakban és városokban csak tíz magyar gyermek összegyűl az óvodában, tíz magyar férfi vagy aszszony a kocsmában, templomban, imaházban, addig élő valóság is.
Nemrégiben megjelent magyarul is egy könyv. Sir Bryan Cartledge neves angol történész – 1980 és 1984 közt budapesti brit nagykövet – írta. Hadd idézzek néhány passzust a szerzőtől: „A párizsi békekonferencia által Magyarországra rótt feltételek általában nem a bosszú és nem is valamilyen különleges büntető szándék eredményei. Részben a konferencia hibás szerkezetéből következtek, részben abból a fáradtság okozta idegenkedésből, hogy másodszor is áttekintsék a demográfiai és területi témák bonyolult hálóját, de főként a szövetségeseknek abból az elhatározásából, hogy kielégítsék és szentesítsék az egykori Osztrák–Magyar Monarchia népeinek nemzeti törekvéseit.” A magyarság nem nyugodhatott bele „hárommillió magyar elvesztésébe, akiket Trianon arra kényszerített, hogy idegen uralom alatt éljenek. Az a keserűség, amit ez a különben elkerülhető igazságtalanság gerjesztett, megmérgezte a két világháború között a magyar politikát, és a magyar nemzeti lélek sötét oldalát táplálta.” És végezetül: „Az elmúlt kilencven évben Kelet-Közép-Európa története azt bizonyítja, hogy az államférfiak, diplomaták és tanácsadóik elfogultságai, tévedései és tévítéletei túlélik azok megvalósítóit.”
Hogy mennyire nem új mindaz, amit 2009-ben megjelent könyvében az angol diplomata-történész állít, annak alátámasztására álljon itt néhány sebtiben, minden összefüggés nélkül válogatott idézet.
„Amikor Beneš olyan lakosság Csehszlovákiához csatolását követelte, amely a népek önrendelkezési elve szerint más államhoz való csatlakozása mellett döntött volna, félresöpörte a tényeket. […] Nem lesz béke Európában, ha az új államokat megterheljük irredentizmussal” (Lloyd George brit miniszterelnök).
„Amikor a szerződések aláírása következett, kiderült, hogy a románok megkapták minden iránybeli szomszédaiknak mindazokat a területeit, amelyeknek nevét román küldött valaha is kiejtette a száján. A szerződés aláírói valószínűleg ezt sem tartották nagy árnak azért, hogy megszabaduljanak a tüzes román honfiak jelenlététől. Mindenesetre Románia most kénytelen fenntartani Európa legnagyobb békehadseregét, hogy megfékezze lázongó újrománjait, akiknek egyetlen vágyuk, hogy ne kelljen románnak lenniük. Előbb-utóbb hatalmas tömbök fognak leválni Romániából, és messzire sodródni tőle, mint a jégtáblákról, mikor elérik a Golf-áramot” (Ernest Hemingway).
„Mit szólnának az európai szellem finnyás és minden emberi jogsértésre érzékeny lelkiismerettel felszisszenő prominensei, mit szólna egy Gide, Wells, Shaw, Thomas Mann, ha szülővárosukat húsz évvel egy erőszakos békekötés után vasúti gócpont címén meghagynák az európai hatalmak az ellenséges és idegen megszállók birtokában?” (Márai Sándor)
„Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam” (Karinthy Frigyes).
„A magyar irredenta alig volt más, mint kardcsörtetés kard nélkül” (Németh László).
„Tudjátok-e, hogy ha Erdély, Szlovenszkó, Jugoszlávia elszakított magyarja, akinek eddig csak a szenvedéseit tudtátok szaporítani, jobb és igazabb magyarnak vallja magát nálatok, a történelem ítélőszéke előtt nektek kell a fejeteket lehajtanotok?” (Móra Ferenc)
„Tatárjárás volt Erdélyben… Nem szeretek gyűlölni, sose bántottak a románok. De amit láttam, bíróvá haragítja a legszelídebb nézőt. Csak most tudom, mi az a Bizánc, amitől örökre elfordultunk” (Cs. Szabó László).
„Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja?” (Babits Mihály)
„Most a helyzet tulajdonképpen sokkal rosszabb, mint azelőtt volt. Ilyen vereség, amilyet most Anglia és Franciaország szenvedett, mégpedig egy Hitlertől, méghozzá olyan ügyben, amelyben – felületesen szemlélve – úgy látszik, hogy neki 100 százalékig igaza van. És az ő segítségével még mi is jogainkhoz jutunk. Nem is tudja elképzelni, hogy ezáltal milyen mértékben növekedett nálunk az iránta való rajongás” (Bartók Béla Annie Müller-Widmann asszonynak írt leveléből, 1938. október 9.).
„Személy szerint én magam sohasem tartottam megfelelőnek azt a módot, ahogy Magyarországot a legutóbbi háborúban kezelték. A háború kitörésétől kezdve sohasem helyezkedtünk arra az álláspontra, hogy az egyes országok területi státusát nem lehet megváltoztatni. Őfelsége kormánya sohasem támogatott olyan politikát, amely mereven ragaszkodik a status quóhoz” (Winston Churchill, 1940. szeptember 5.).