Bulányi György 1919. január 9-én született Budapesten, nagypolgári családban. Édesapját szerzetessé lett fia szabadgondolkodóként jellemezte, aki egy váratlan élmény hatására megtért. Összesen hét gyermek született a családban. A nagyra nőtt família az édesapa banktisztviselői állásából származó jó keresete ellenére is igen szerény körülmények között élt: ha nem nélkülöztek is, de alaposan be kellett osztaniuk a keresetet. A mozgékony, tehetséges, nem kifejezetten értelmiségi családból származó gyerek a piaristákhoz járt, és az érettségi után beadta felvételi kérelmét a rendbe. Bulányi György arra készült, hogy papi és szerzetesi hivatásának szenteli életét, gyerekeket tanít, és az irodalomtudomány valamely területén tevékenykedik. Magyar–német szakon elvégezte az egyetemet, majd tanítani kezdett a rend gimnáziumaiban. A Pázmány-egyetem nagy hírű professzoránál, Horváth Jánosnál készült doktorálni Arany János és a magyar versritmus kérdéseiről, de a disszertáció végül nem készült el.
Ezek már a háború zaklatott évei voltak. Visszaemlékezése szerint törést jelentett hivatásában a marxizmussal való megismerkedés, és a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelem mély nyomot hagyott későbbi gondolkodásában is. Végül a Szentírás válaszai megerősítették papi-szerzetesi hivatásában, ám a történelmi viharok új irányba terelték korábbi életét. 1945-ben a debreceni piarista gimnázium tanáraként megismerkedett egy kalandos életű horvát jezsuita páterrel, Tomislav Kolakoviccsal (1906–1990), aki a Szovjetunióba távozása előtt rábízta az általa alapított debreceni munkáslányokból alapított kisközösségek vezetését. Kolakovic egyébként Jugoszlávián és Magyarországon kívül Csehszlovákiában, a Szovjetunióban, Kínában, Vietnamban, Indiában, a Fülöp-szigeteken és az Egyesült Államokban is kisközösségeket alapított; Teréz anyától Truman elnökig a fél világ befolyásos személyiségeivel kapcsolatban állt, és meggyőződése volt, hogy az üldöztetések előtt álló egyház túlélésének záloga a vallásos laikusok bázisközösségeiben rejlik. Nagy hatással volt Bulányi Györgyre, aki elvállalta a feladatot, melyre későbbi visszaemlékezései szerint Mindszenty bíboros is áldását adta.
Az állami megtorlás nem is lehetett kérdéses, csupán a mértékét nem lehetett előre tudni: eltüntetés, halálos ítélet, életfogytiglani, néhány évtized börtön? A szerzetesrendek „feloszlatása” után Bulányi György egy idős házaspárnál lakott albérletben, majd 1952 augusztusában letartóztatták. Az ügyész kötél általi halált kért, végül életfogytiglanit kapott. Hosszú börtönbüntetése alatt végigjárta a kommunista Magyarország büntetés-végrehajtási intézményeit – ahogyan ő fogalmazott: részt vett az „ismerd meg hazánk börtöneit mozgalomban”. Az első négy év megpróbáltatásai inkább megerősítették, mint megtörték. Érdekes pragmatizmussal vallott erről 1990 körül: „Általában mindenki kibírja a börtönt… Mert ki kell bírni. A katonaságot is ki lehet bírni, a hadifogságot is ki kell tudni bírni – sok mindent kibír az ember. Akinek hite van, annak valamivel könynyebb.” Persze a börtönben épp ezt a hitet akarták megtörni, csak a politikai hullámzásnak megfelelően más-más mértékben. 1954-ben áldozhatott először, éhségsztrájkja után a börtönkórházban egy ápolónő csempészte be hozzá az oltáriszentséget. 1956. október 27-én, a sokak visszaemlékezéséből ismert váci „börtönlázadással” szabadult. 1958 áprilisáig ismerősöknél, bujdosva húzta meg magát, de elfogták, és folytatnia kellett életfogytiglani büntetésének végrehajtását. 1960-ban, negyvenkét esztendős korában amnesztiával szabadult, de megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget. Rendi közösségébe az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) tiltása miatt nem térhetett vissza; egyházmegyés püspöke, Hamvas Endre pedig – nyilván szintén állami nyomásra – kurtán-furcsán bánt vele, így papi megbízatást nem kaphatott. Segédmunkás, szállítómunkás lett, később fordításokból élt. Azonban megbízatás nélkül is vállalt papi munkát, misézett, gyóntatott, kisegített – illegálisan.
A hagyományos – és nálunk különösen megmerevedett – lelkipásztori felfogással szemben a hit közösségi élményként való megélését, vagyis a személyes kapcsolatokat kereste és hangsúlyozta, hol több, hol kevesebb sikerrel. Papi közösséget is formált, és ezekben az években teremtette meg a közösségformálás később mind egyházi, mind állami részről pejoratív módon „bulányizmusnak” titulált módszerét. Mai szemmel nézve nevetséges kötözködés csupán a Keressétek Isten Országát! című biblikus teológiai munkában súlyos dogmatikai eltéréseket találni, de az a próbálkozás is megmosolyogtató, amelyik hallatlan újdonságot tulajdonít Bulányi nagyon érdekes, ám lássuk be, nem teljesen egységes és kissé talán hullámzó színvonalú művének. A Bulányival szembeni összehangolt állami-egyházi fellépés kiváltója végül a katonai szolgálat megtagadása volt, amelyet a kisközösségek tagjai lelkiismereti megfontolásra hivatkozva, teológiai alapon, a gyilkolás elutasításával indokoltak, s amely akciók kivétel nélkül állami megtorlást eredményeztek.
A kommunista hatalom azonban nem elégedett meg a konkrét renitensek megbüntetésével, magát a problémát akarta megszüntetni, méghozzá olyan módon, hogy az egyházi hierarchiát használta fel a „piszkos munka” elvégzésére. Bulányit maga a közelmúltban elhunyt Luigi Poggi érsek győzködte arról 1981-ben a Hilton Szálló teraszán, hogy közösségei fogadják el a kötelező sorkatonai szolgálatot, és akkor Miklós Imre, az ÁEH elnöke nem akadályoztatja meg a bázisközösségek működét. Bulányi azonban a helyzet abszurditását látva nyeregben érezhette magát, és még akkor sem hátrált meg, amikor három évvel később már Casaroli bíboros szólította engedelmességre. De elszámította magát: Róma keleti politikájának egyáltalán nem volt szüksége helyi renitensekre, és II. János Pál pápa hiába látta előre a kommunista világ közeli szétesését, ha a hivatal másként gondolkodott.
Bulányit először Magyarországon idézték egy tekintélyes teológusokból álló bizottság elé, kérdéseket intéztek hozzá, majd írásban adott válaszait látva megállapították, hogy eretnek gondolatokat képvisel. Az összegző jelentések bántó hangvételűek és személyeskedők voltak, ám tagadhatatlan éleslátással világítottak rá a probléma néhány vonására. Az egyik tekintélyes, azóta elhunyt teológus például azt javasolta, kár az egésszel foglalkozni. Ennek ellenére Lékai László bíboros felszólította Bulányi Györgyöt, hogy vonja vissza téves tanait. Mivel erre Bulányi kitérő választ adott, ügyét a Hittani Kongregáció elé terjesztették, és eltiltották a nyilvános működéstől. Joseph Ratzinger, a kongregáció prefektusa az Egyházrend című írását vizsgálta és ítélte el – Bulányi szerint művének ellentétes tartalmat tulajdonítva, mintegy kiforgatva eredeti gondolatait.
A sokat szenvedett szerzetes papra persze könnyen rábizonyítható az eretnekség vádja. Miként szinte bárkire. Bulányi György életét szerencsére nem nekünk kell mérlegre tennünk, azon viszont elgondolkodhatunk, hogy mi e hányatott pálya tanulsága számunkra. A kommunizmus alatt a kérdés az volt: lehetséges-e az életszentség megélése a diktatúra körülményei között, a sok tekintetben korrumpálódott magyar egyházi hierarchia elfogadásával? Illetve: mi az ateista hatalommal való együttműködésnek az a mértéke, amely erkölcsileg elfogadható még? Lehetséges-e keresztény radikalizmus a fennálló keretek között; a rossz kompromisszumok elfogadását igazolhatja-e a hívekért érzett lelkipásztori felelősség?
Bulányi válaszai sok esetben biztosan rosszak voltak. Az állampárt által létrehozott körülmények között a személyiségében rejlő vonások összeütközéshez vezettek: hajlíthatatlan, ha tetszik, konok természete értelemszerűen vonta magával nemcsak a hatalommal, hanem a hierarchiával való konfliktust is. A magyar egyház nem tudott mit kezdeni Bulányival, aki kétszáz kilométerrel nyugatabbra – vagy száz évvel később Magyarországon – valószínűleg minden különösebb nehézség nélkül illeszkedett volna az egyház és a társadalom rendszerébe. De nem azért, mert prófétai módon megelőzte a maga korát, hanem mert – Illyés Gyulával szólva – hol zsarnokság van, ott „zsarnokság szól lázból, harangozásból, / a papból, kinek gyónol, a prédikációkból, / templom, parlament, kínpad: megannyi színpad”. Bulányi György akarata ellenére is a zsarnokság része lett; mert a zsarnokság nemcsak a börtönökben volt jelen, hanem a templomokban vagy a „katakombába” kényszerített Bokor közösségekben is. Különös módon ez Bulányi György előtt sem volt titok, hiszen 1956-ban, amikor Tabódy István vezetésével fiatal papok átvizsgálták az Állami Egyházügyi Hivatal levéltárát, kezébe nyomták a közösségeibe beépített ügynökök listáját. Így pontosan tudhatta, hogy „szívének legszerelmetesebb gyermekei” – megfélemlítés, kínzás hatására – rendszeresen jelentettek a közösség életéről.
A katolikus egyház magára csukta az ajtót, és messzire dobta a kulcsot. Ennek – Bulányival kapcsolatosan – biztosan voltak emberi okai is. Az idős pap számára csak részben volt visszatérés. Nem csoda, hogy élete utolsó húsz évében gátlástalan politikusok a maguk céljaira használták a sokat szenvedett szerzetes pap emblematikus figuráját, egészen addig, míg a végső hanyatlás idején vállalhatatlan kijelentéseket nem tett. Nem véletlen a magyar katolikus egyház szűkszavúsága, amellyel halálának hírét tették közzé. Nem véletlen az sem, hogy a Magyar katolikus lexikon második kötetében hiába keressük Bulányi György nevét. Pedig azt már 1993-ban is pontosan tudni lehetett, hogy a lexikon új kiadásából, ha lesz ilyen, aligha hagyható ki.
origo.hu
Beavatkozási kísérletről beszél a kormány a Voks 2025 kapcsán
