Vigyázat! Csak körültekintően!

Sólyom László köztársasági elnök az iskola helyreállítását említette fő feladatként. De ha bármiféle leegyszerűsítéssel fogunk a témához, ha nem tárjuk fel a tényezőket, ha csak politikai, ideológiai szimpátiák mentén alakítgatunk a rendszeren, még mélyebbre lökjük az iskolát.
És legyünk pontosak! Biztos az, hogy a liberális oktatási elvek tették tönkre az iskolát? Én megkülönböztetném az általuk preferált gondolatokat a stílusuktól. Például sok érvük meggyőző arról, hogy alsóban miért ne buktassunk. Ha parancs helyett így mondják: „Bánjatok empátiával a gyerekekkel, mi meg igyekszünk húsz főben maximálni a létszámot, meggyőzzük a szülőket, akik a lassúbbakat hibáztatják, mert gyermekük harmadikban még nem nyelvvizsgázik.” De igazuk lehetett abban is, hogy az európai gyakorlathoz hasonlóan a hat plusz hatéves képzést preferálták.
Szükséges az árnyalt kép.
1. A színvonalesés fő oka. Ha a demográfiai hanyatlás egybeesik a beiskolázás teljes szabadságával, akkor az iskola törvényszerűen lezüllik. Mert nem az a fő kérdés, hogy mi is lenne a legjobb a gyerekeknek, hanem az, hogy miként tudjuk „megszerezni” őket. Ez óhatatlanul színvonaleséshez, kontraszelekcióhoz vezet. Mert kiszolgáltatottak vagyunk, mert energiánk nagy részét elveszi a „marketing”, mert a legjobb marketinges nem feltétlenül a legjobb tanár.
Hogy egy iskola mennyit ér, tíz év múlva lehet eldönteni. A pedagógia legfontosabb dimenzióit nem lehet megmérni. Az attitűd, a gyerekek szeretetére való képesség, a megfelelő hangsúly, gesztus mérhetetlen. A hozzáadott érték mérhetetlen. Teljesen más attitűdje van egy gyerekközpontú iskolának és egy versenylogikájúnak. Az előbbi azt mondja: jaj, az évek alatt nem volt idő erre, olvasd még el! Az utóbbi meg azt: látod, mennyi mindent tanítottam neked? Az előbbi igyekszik lenyesegetni a sztárallűröket. Az utóbbi erősíti: már attól jobb vagy, hogy hozzánk jársz! Az előbbi attól tesz függővé egy megoldást, hogy épül-e belőle a gyerek, az utóbbi attól, hogy mit szól hozzá a város, a marketinges. Az előbbi munkát ígér, az utóbbi eredményt.
És a piac logikáján alapuló iskolarendszerben mégis ki fog győzni? Sajnos nem kétséges.
2. Finanszírozás. Növeli a bajt, ha a torz versenyhez egy teljesen torz finanszírozási rendszer is kapcsolódik. Ha a szereplők nagyobb része úgy érzi, méltatlan helyzetben dolgozik. Az elmúlt években például az egyházi iskolák jogosan nehezményezték: csökkentették a kiegészítő támogatást. De mit szóljanak azok a nem egyházi iskolák, akik nem egy-két, de tizenöt éve sem kiegészítő támogatást, sem tornatermet, se semmit nem kapnak? A kiegészítő támogatást az országos átlagból számolják, abban pedig benne vannak a mélyen átlag alatt levők is…
És egészséges-e, ha pont a leszakadó térségekben tudja a fenntartó a legkevesebbet hozzáadni a központi pénzhez? Ha azt mérlegeljük: a pénztelenség vajon csak a sorscsapás következménye, vagy benne van a fenntartó ügyetlensége is, sőt valami sötét dolog is? Mert lehet-e olyan önkormányzat, amelyben ellenérdekelt iskolában tanító képviselő dönt a vetélytárs költségvetéséről? Lehet. Lehet, hogy az a helyi „oligarcha” dönt egy-egy iskola ügyeiről, akinek megtetszett a gyönyörű iskolaépület? Lehet.
A finneket gyakran emlegetik követendő példaként. Ott elképzelhetetlen lenne, hogy egy gyerek ellátásának színvonala helyi kiskirályokon, helyi ügyetlenségeken, a fenntartó kilétén múlna. Amíg ezt nem oldjuk meg, ne várjunk semmiféle előrelépést.
3. Abszurditások, hierarchia. Beke Kata ezt írta még 1984-ben: „Ameddig a tanító-nevelő munka gyakorlata nem középpont, ahol megmérettetik Hivatal és Tudomány, hanem puszta végrehajtó egy bonyolult hierarchia legalsó fokán; ameddig a tanár fölöttesei szemében nem képzett szakember, hanem gyanús egzisztencia, akinek szakadatlanul dokumentálnia kell, hogy ért ahhoz, ami pedig tanult mestersége; addig az iskola csak töredékesen felelhet meg pótolhatatlan fontosságú társadalmi funkcióinak.” Azóta maradt a hierarchia. Legalul a gyerek, közvetlenül fölötte – de még a fő törésvonal azonos oldalán – a pedagógus… Egy példával. Az elmúlt években a Hivatal és a Tudomány a tanárok felelősségét hangsúlyozta: az agresszió oka, hogy a gyerekek túlterheltek. Hogy az érdeklődésüktől távol álló ügyekkel kell foglalkozniuk, nem bíznak bennük, minden lépésüket ellenőrzik, nem számít az egyéniségük. Csak egyet felejtettek el, hogy mindezt egy lépcsővel feljebb is megvizsgálhatnák: a tanárok túlterheltek. Értelmetlenségek tömegét kell elvégezniük. Nem bíznak bennük. Minden lépésüket dokumentálni kell. Zavaró, ha egyéniségük van. És így tovább… Mitől lennénk jobbak?
És újabb hierarchiák teremtődtek. Sorolhatnám a konkrét személyeket Budapesttől a Tisza menti kis faluig, akik annak ellenére szorultak a megítélés perifériájára, hogy közben zseniális, rogyásig dolgozó pedagógusok, csak éppen nem fogadták el a lefelé spirálozó iskolaügy logikáját, és így egyre inkább a nyomorúságosok között találták magukat, fantasztikus munkát végezve ott is. Egyáltalán, milyen ország az, ahol a nyomorúságosokkal foglalkozók számítanak a hierarchia aljának?
A feje tetejére állított rendszert vissza kell fordítani. A hierarchia tetején az iskolai munkának kell állnia. Ehhez persze bizalom kellene. Évek óta várnám az oktatásirányítástól a következő mondatokat: „Látjuk, hogy egy csomó értékes dolgot csinálsz, olyanokat is, ami nekünk eszünkbe se jutna. Látjuk, hogy ezerrel dolgozol a gyerekekért. Adunk a kezedbe feltételeket, lehetőségeket, találj ki jó dolgokat, bízunk benned.”
4. Nemzeti nevelés, erkölcsi nevelés. Fontos. Ez a vita is ebből indult ki. De vigyázni kell: egyik terület sem oldható meg a tananyag alakítgatásával. Gáti József tanár úr minden órán elmondta: a jó versmondás alapja a helyes levegővétel. Nem az „ihlet”. Nem a „művészi véna”. Így van ez a nemzeti neveléssel is. A nemzeti nevelés alapja, hogy a gyerek érezhesse: saját nemzete megbecsüli őt. Igényesen kialakított iskolai környezettel a legszegényebb körzetekben is. Folyékony szappannal a tiszta vécében. Derűs, kiegyensúlyozott, önálló tanárokkal.
És a tanításban is. A nemzeti nevelés a közösségépítéssel, a helyesírás, a logikus gondolkozás, a matematika tanításával kezdődik. Az igényesség átplántálásával kezdődik. És persze a jó zenénél, Madáchnál, Adynál, József Attilánál, Kosztolányinál, a magyar történelemnél folytatódik. Hogy Szatmárcsekére Parainesis-idézetekkel készülnek a gyerekek, holokauszt-emléknapon pedig a helyi zsidó temetőben olvasunk Radnótit. Sőt. A nemzeti nevelés elengedhetetlen része más népek minőségi kultúrájának megismertetése is.
Az erkölcsi nevelés sem „tananyagosítható”. Lehet napi két etikaóra, olvashatunk egész nap erkölcsi tételeket a gyerekeknek teljesen haszontalanul, mert „ha minden titkot és minden tudományt ismerek is; szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok”. Az erkölcsi nevelés minden pillanatban jelen van. Hogyan köszönök a gyereknek? Hogyan szólok hozzá: mellőle vagy felülről leereszkedve? Hogyan viszonyulok a munkámhoz? Ha egy huszonöt négyzetméteres sivár pincehelyiségben olyan műsort állítunk össze negyven gyerekkel, amilyet öt megyében sem, ha az osztályommal kifestjük az elhanyagolt termünket: az bizony erkölcsi nevelés. Ezért érzem végtelenül bántónak, amikor politikusaink egy bizonyos iskolatípus kiváltságaként említik az erkölcsi nevelést.
Az erkölcsi nevelés első számú feltétele, hogy a pedagógus azonos lehessen önmagával. Hogy ne kelljen megjátszania magát. Hogy vállalhassa kételyeit is. A feladat megint ugyanaz: kiegyensúlyozottságot, nyugalmat, derűt, bizalmat teremteni a pedagógustársadalomban, az iskola világában.
5. Tanárképzés. Szörényi László kötelezővé tenné a történelemvizsgát minden tanár szakos részére. Én fontosabbnak találnám, ha a leendő tanárnak kötelező, de vizsgával el nem rontott feladata lenne ízlésformáló, szemlélettágító, az érzelmi intelligenciát fejlesztő közösségi gyakorlati kurzuson részt vennie. Olyanon, ahol nem „hall” valamiről, hanem ahol „történik” vele valami. Amelyet a napi iskolai gyakorlatban dolgozó színes egyéniségek tartanának neki.
Sólyom László emberes feladatot fogalmazott meg a politika számára. De nehogy csak látszatmegoldások szülessenek! Ne higgyük, hogy bármit is megold az, ha alsóban megint lehet buktatni, hogy előírásokkal lehet erősíteni az etikai nevelést.
Csak velünk együtt lehet bármit is megoldani. Hogy ezt nemzeti konzultációnak hívják-e vagy másnak, mindegy. Nehogy csak szólam maradjon a nagy nekibuzdulás!

A szerző pedagógus

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.), Király László (Miért legyek én tisztességes?, június 8.), Salamon Konrád (Megőrizni a hagyományokat reformdüh nélkül, június 11.).