Mick Jaggert nézem a televízióban. Néha bevágják, amint éppen szorgoskodik a dél-afrikai labdarúgó-világbajnokságon, Bill Clintonnal (szintén zenész) beszélget, büntetőrúgást fényképez telefonnal, aláírásokat osztogat és nevet. Megállapítom, hogy szépek a ráncai, mint Iggy Popnak, valahogy így kellene megöregedni. Egyébként meg éppen nincs Stones-turné, sem új lemez, tehát semmi promó, csak nyilván jobban szereti a focit, mint Gálvölgyi János. Elmegy hát érte Afrikába ez az angol focibeteg, haverkodik egy kicsit holmi exelnökkel, ebben már van jártassága, Havellel is jól kijönnek. Mick amolyan kozmopolitaféle, és úgy is, mint az angolszász (és az egyetemes) kultúra szerves része, a lakóhelyei szerint illetékes angol és amerikai meccseket látogatta, a kérdés az csupán, hogy hová megy ezután. A nagy PR persze az lenne, ha argentin pizsamát öltene Falkland miatt, ez végül is rock and roll viselkedésnek bizonyulna, vagy mi. Azt mondják, hogy a messze földön híres szaxofonos, Bill Clinton gólöröme olyanra sikerült, hogy elment tőle a saját hangja is. Ezt aztán a ghánaiak a torkára forrasztották, de akkor is. Szebb gesztus ez a hazáért, mint afgán lakodalmas menetet gyújtogatni. A gólöröm (már a szó is remek) egyébként csodálatos dolog, maga a felszabadultság, főleg, hogy már nem is tiltják. Mert különben a FIFA vénemberei mindent tiltanak, amit csak lehet (hallgassuk meg erről Santa Maradona véleményét Emir Kusturica ide vonatkozó opusában), egy időben még a mezt is be kellett tűrni a klottosba, különben felszívta magát a spori. Nézzük tehát, mi mindent lehet csinálni a gólöröm hevében, a teljesség igénye nélkül. Mez letépése, kisportolt felsőtest villantása, ami azért persze nem ér, heti ötmillióért ez a legkevesebb. Már csak egy sörhas kéne és bedől az üzlet. A mez alatt általában trikó feszül, a következő jelentéstartalmakkal: a gólszerző szereti Jézust és fordítva (ezt közölni viszont tilos, mint egy véres burka), hány éves a gyerek és hogy hívják, vagy ki húzzon hova. A következő rétegnél már a tetkók jönnek, nem mindegyik annyira szellemes, mint egy másik, Maradonáról szóló filmben, amikor a srác lekapja a tízes mezt és kiderül, hogy ugyanazt a számot rávarrták a bőrére is, de azért általában szépek, már ha valaki szereti. Aztán van még az össztánc a partvonalnál, esetenként a szögletzászló igénybevételével. Ilyenkor a muzikálisabb játékosok (többnyire afro-afrikaiak) rendben felfejlődnek és egy sajátos, előre eltervezett és jól begyakorolt koreográfia szerint fejezik ki örömüket, ami olyan szép, hogy az ember szíve szerint elmenne taccsbírónak, mert onnan lehet látni a legjobban. De ugyanez a motívumkincs felfedezhető a nézőtéren is, mert akkor a legszebb a világ, ha van kivel megosztani.
origo.hu
Vigyázat, hatalmas közúti ellenőrzésre készül a rendőrség országszerte
