A „miért a spanyolok lettek a világbajnokok?” felvetésre például egy igen cinikus, de támadhatatlan felelet is adható: mert a döntő második félidejében a hollandok gólzsákja, Arjen Robben egy tökéletes és egy „tökéletlen” ziccert is elhibázott. Ha nem teszi, hanem gólt lő, mint a hasonló szituációkban egyébként tízből kilencszer, felkent szakértők most azt fejtegethetnék, az elmúlt évek, hetek történései miként torkolltak már-már törvényszerűen holland diadalba. Csakhogy Iker Casillas előbb lábbal védett, majd rávetődött a labdára, ezért mindenki a spanyolok dicséretét zengi. Persze okkal, hiszen a riválisok, a hollandok és a németek – a két leghitelesebb szemtanú, a finálé és az elődöntő áldozata – is készséggel elismerik, hogy a legjobb, az arra legérdemesebb csapat nyert.
Az a gárda, amely már tucatnyi alkalommal vágott neki magasba szökő reményekkel a világbajnokságnak, de még egy árva éremre se futotta tőle, soha. A Real Madrid egyeduralkodásának korszakaiban sem. Bizony, a 2010-ig íródó spanyol vb-história kis túlzással humán katasztrófák sorozata. Az 1934-es bemutatkozás remek, hiszen a nyolcaddöntőben 3-1-es diadalt hoz a brazilokkal szemben, de a negyeddöntőben, megismételt mérkőzés, azaz 210 perc játék árán a későbbi világbajnok olaszok jutnak tovább; 1950-ben négyes döntőt rendeznek, méghozzá spanyol részvétellel, de hiába a majdani győztes Uruguay elleni 2-2, a braziloktól és a svédektől elszenvedett vereség miatt marad a 4. hely; 1962-ben a Puskás Öcsivel felálló csapat a 72. percig vezet Brazília ellen, és ha nyer, továbbjut, a címvédő pedig kiesik, ám Amarildo, a „halovány” Pelé révén magukhoz térnek a dél-amerikaiak, és minden fordítva történik; 1982-ben, hazai pályán, hála a sorsolásnak is, kikövezett út vezetne a négy közé, de az utolsó csoportmeccsen a bárdolatlan északírek 1-0-ra győznek, így megint zsákutcába, az angolok és a németek karjaiba terelik a selecciónt; az 1986-os nyolcaddöntő maga a parádé, a Dánia feletti 5-1-gyel, Butragueno, a „Keselyű” mesternégyesével, ám a negyeddöntő tizenegyespárbajában 5-4-re felülkerekednek a holt unalmas belgák; 1994-ben is a negyeddönőig áll a zászló, ott is egészen a 87. percig, ám ekkor Baggio gólja a fináléig menetelő olaszokat röpíti tovább; 2002-ben, persze megint a legjobb nyolc között a házigazda Dél-Koreát büntetőlövések, ám azokat megelőzően szemérmetlen bíráskodás lökdösi tovább, a tökéletesen szabályos spanyol vezető gól érvénytelenítéséhez még megfelelő jogcímet sem sikerül találni, mert az, hogy a beadás előtt Joaquin túlvezette az alapvonalon a labdát, még viccnek is szánalmas.
A kisebb döccenőket még nem is idéztük, de ez így is hét elkallódott-elveszített érem rövid története. Csoda-e, ha a 2010-es vb kapcsán olykor már a túlságosan kedvező előjelek is aggasztónak tűntek?
Mert hogy kedvezőek voltak, afelől kétség sincs. Spanyolország a 2008-as Európa-bajnokság nyerteseként, a vb-selejtezőkön mutatott százszázalékos teljesítménnyel, tíz győzelemmel érkezett Dél-Afrikába. Sőt, a románoktól 2006. november 15-én, Cádizban elszenvedett 1-0-s vereség utáni három és fél esztendőben lélegzetelállító mérleget produkált: a vb-rajtig lejátszott 48 mérkőzéséből 43-at megnyert, négyet adott döntetlenre, és csupán egyszer kapott ki, az Egyesült Államoktól 2-0-ra, a tavalyi Konföderációs Kupa elődöntőjében. A szakmai és a laikus közvélemény a Barcelonát a földkerekség legkiválóbb klubcsapatának tartja, és ezt az értékítéletet 2009-ben a Bajnokok Ligája trófeájának elhódításával sikerült is megerősíteni, idén viszont, a BL-elődöntőben az Internazionalétól kapott pofon miatt nem. Igaz, épp e viszonylagos fiaskó szülhetett pluszmotivációt a 23-as vb-keret hét Barca-játékosában, míg a második legnagyobb, ötöst kontingenst adó Real Madrid különítményét az tüzelhette, hogy ők 2010-ben az égvilágon semmit sem nyertek. A fentiekből adódóan az összeszokottság ugyancsak különleges előnnyel szolgált, hisz az utazó gárda 23 játékosából 16-ot jegyzett a Barcelona, Real Madrid, Valencia trió, és csupán hárman csatlakoztak idegenlégiósként. Egyikük, Fernando Torres jelentette aztán a spanyolok egyetlen vb-csalódását, talán nem véletlenül; sérülten, kizsigerelve, a világ legkönyörtelenebb bajnokságából, a Premier League-ből érkezett, ezzel szemben a Priméra División klasszisainak nem kellett minden meccsen megszakadniuk. A Barcelona egyetlen bajnoki vereséggel, 99 ponttal zárta a szezont, az őt követő Real Madrid is besöpört 96-ot, aztán jött a szakadék; összehasonlításképpen, ugyancsak 38 mérkőzésen az angol aranyérmes Chelsea 86, az olasz Internazionale 82 pontot gyűjtött.
Az armadát nem utolsó sorban remek szakvezető irányította: Vicente del Bosque annak idején labdarúgóként és klubedzőként is eleget edződött a tűzben, és bár minden sikere – például két BL-diadal – a Real Madridhoz kötötte, szövetségi kapitányként nem kívánta a maga képére formálni a Barcelona szenzációs középpályás sorát. (Az alakzat hatékonyságát indirekt módon Messi is bizonyította, hiszen argentin háttérrel szinte nem ment semmire.)
Ilyen előélet után következhetett tehát a vb-nyitány – és az 1-0-s vereség, Svájccal szemben. A 49. meccsen a második malőr, mindkettő Dél-Afrikában, ráadásul világbajnok soha nem kezdett vesztes meccsel. Két vészjósló adat, de a spanyol válogatott ereje, tartása éppen ekkor, ettől mutatkozott meg. Hat mérkőzésen hat győzelem következett, az egyenes kieséses szakaszban mind a négyszer 1-0 arányban. Akik fogást keresnek e produkción, azok épp e monoton, 1-0-s sorozatban találják meg azt, no meg abban, hogy soha senki ilyen kevés szerzett góllal – nyolccal – nem nyert még vb-aranyat. Csakhogy a spanyolok minden meccsüket uralták (a Svájc ellenit is), mindig a saját stílusukban futballoztak (míg ellenük a németekre és a hollandokra rá sem lehetett ismerni), a legkiélezettebb helyzetekben is automatizmusként vezették elő a „tiqui-tacát”, tulajdonképpeni védjegyüket. A kifejezés hangutánzó szó, és e hangot a labda adja, amint a sok rövid passzos háromszögelés során úgy vándorol lábról lábra, hogy az ellenfélnek esélye sem kínálkozik beavatkozni, amíg fel nem tárul védelmének gyenge pontja. Egyes futballbúvárok szerint a holland mágus, Rinus Michels és az őt az Ajaxtól Barcelonába is követő Johan Cruyff alapozta meg e játékmódot, az utódok pedig tökélyre fejlesztették. Mert e dél-afrikai 1-0-k nem is idézték azokat az 1-0-kat, amelyekkel 2002-ben a németek meneteltek a döntőig; akkor Kahn kapus parádéi garantálták a nullát, most inkább a vetélytársak antifutballja miatt maradt az egy, a nulla veszélybe sem került. Vagy ha mégis, mint a döntőben, Robben ziccerénél, akkor közbelépett Iker Casillas. Egy megbízható bravúrkapus – a két erény szinte sohasem jár együtt –, egy jobbára áthatolhatatlan védelem, egy labdatrezorként működő középpálya, elöl pedig David Villa, aki a vb első hat spanyol góljából ötöt vállalt.
Ha kifogytunk a magasztaló szavakból, nézzük a puszta számokat! A vb statisztikái szerint a spanyolok lőttek legtöbbet kapura (121), ugyancsak ők passzoltak a legtöbbet (3803), e műfaj egyéni versenyét Xavi nyerte (669), a spanyolok ellen követték el a legtöbb szabálytalanságot (134), Andrés Iniesta volt a leggyakoribb célpont (26). A legdöbbenetesebb szám talán Xavi 669 átadása, hét mérkőzésen – azaz meccsenként majdnem száz.
Amikor a nemzetközi futballtörténelem legjobb válogatottjára szavaznak, általában az 1970-es brazil alakulat viszi el a pálmát. Mi, magyarok szentül – és ebből következően úgy érezzük, joggal – hisszük, hogy Pelé generációjának egyetlen méltó versenytársa az Aranycsapatunk, negyvenmillió spanyol számára pedig 2010. július 11. óta nem kérdéses, hogy itt az újabb trónkövetelő. Hisz nyerni mindig jó, de több évtizedes várakozás után, egy munkanélküliség, gazdasági válság, etnikai konfliktusok sújtotta országnak labdarúgó-világbajnoki címet szerezni maga a beteljesülés. Aki július 10-én még a katalán önállóságért tüntetett Barcelonában, egy napra rá talán az is a spanyol zászlót lobogtatta, de hogy Andalúziától Kasztílián át Aragóniáig több mint húszmillióan vigadtak, az is biztos. A hazatérő világbajnokokat köszöntő, 42 méteres „Isten hozott egy boldogabb országban – Köszönjük!” feliratba még a magyar olvasó is beleborzonghat.
Hiába, mindig is közismert volt, hogy a spanyolok tudnak ünnepelni. Az nemkülönben, hogy futballozni is.
Mostanra megtanultak nyerni is.
Vélemények, méltatások
János Károly spanyol király: „Ti a sportszerűség, a nemesség, a jó játék és a csapatmunka tökéletes példái vagytok.”
Vicente del Bosque spanyol szövetségi kapitány: „Az elégedettség és az öröm, amit az emberek éreznek, messze túlmegy a sport határain, nagyon megérdemelt győzelmet arattunk.”
David Villa: „El vagyok ragadtatva, büszke vagyok és örülök annak, hogy a szüleim 1981-ben hoztak össze engem, s így ehhez a csodálatos generációhoz tartozhatok. Az egész országnak ízlelgetnie kell ezt a sikert. Végre el lehet felejteni minden viszontagságot, amely a spanyolokat érte a világbajnokságok történetében. Most azokra a generációkra is gondolok, amelyek ugyanannyit dolgoztak, mint mi, mégsem jártak sikerrel, szenvedtek és sírtak. Nekem és sok spanyol számára ez életünk legszebb pillanata. Ha egyvalamire igazán büszkék lehetünk, az az, hogy mi sohasem változtattunk a játékstílusunkon, bárkivel kerültünk is szembe, nem úgy, mint ellenfeleink, amikor velünk találkoztak. Végig ragaszkodtunk a saját játékstílusunkhoz, főleg emiatt érdemeltük meg a világbajnoki címet.”
Iker Casillas: „Szenzációs! Történelmi pillanat ez Spanyolország számára. Még nem is fogtuk fel, mit értünk el. Az biztos, hogy erre vágytunk gyerekkorunk óta. Ez a diadal sokkal megindítóbb, mint az Európa-bajnoki győzelmünk volt.”
Andres Iniesta: „Nehéz szavakba önteni, milyen érzés világbajnokságot nyerni. Egyelőre nem akarok mást, csak élvezni ezt az érzést. Köszönöm a buzdítást egész Spanyolországnak.”
Rafael Nadal világklasszis teniszező: „Egész évben ünnepelnünk kell, mert ezt nagyon nehéz lesz megismételni. Utolérhetetlen ez a futballgeneráció, minden elismerést megérdemel.”
Bert van Marwijk, holland szövetségi kapitány: „Az ember azért játszik, hogy győzzön, ebben sok az érzelem is. Szívesen nyertünk volna csúnya futballal is. Spanyolország a legjobb, a legjobb csapat győzött.”
Wesley Sneijder holland labdarúgó: „Szomorúak vagyunk, mert olyan közel álltunk a diadalhoz. Ezzel együtt büszkének kell lennünk, hihetetlen vb-t produkáltunk. Úgy vélem, jobb csapattól kaptunk ki.”
Az Agora című brazil lap: „Megérdemelt győzelem! A legszebb futballt játszó válogatott vitte haza Dél-Afrikából a kupát. Isten hozott, Spanyolország a nagyok klubjában!”
Az O Jogo című portugál lap: „A spanyolok uralják a világot, de a világ nemcsak az együttest, hanem a játékstílusát is imádja, amelyet a Barcelonától és a 2008-as csapattól is láthattunk.”
