A létező szolidaritás

Pár napja jelent meg a lapban Seszták Ágnesnek A hiányzó szolidaritás címmel az értékkonzervatív értelmiséget korholó, indulatoktól sem mentes írása (Magyar Nemzet, június 25.). Elemző egyfelől-másfelől szemléletével nehéz vitába szállni – kiegészíteni annál könnyebb. A közelmúlt néhány említetlenül maradt eseménye ugyanis annak idején kifejezett együttérzést támasztott.
A cikk állításai helyénvalók, mi több, azokat magam is nemegyszer szóvá tettem. Valóban elszomorító, hogy sok esetben a jobboldali alkotók, sőt azok politikai képviseletei sem támogatják frontharcos költőiket-íróikat, filmeseiket és más művészeiket. A Döbrentei Kornélra és másokra történt utalás is ezt igazolja, de a helyzet összetettebb ennél.
A Tilos Rádió egy kijelentését (irtsuk ki a keresztényeket) erősen támadó Döbrentei-beszéd szakállas idegenek kitétele azokra a román pópákra vonatkozott, akik a városvezetés megtévesztésével jutottak egy székelyudvarhelyi ingatlanhoz. Igaz, akkor senki írástudó nem állt Döbrentei Kornél mellé, jó barátai sem, köztük én sem. Miért? Mert abban a hisztérikus légkörben sokan éreztük úgy: a sebet nem gyógyítaná, hanem tovább mérgezné. Más eset volt a Csoóri Sándor-féle Nappali hold, amelyben a költő szó szerint azt írta: „A magyar zsidóság az SZDSZ-szel ácsolt magának parlamenti dobbantót.” Nos, nem a magyar zsidóság, csupán annak egy része végezte az ácsmunkát. E két szó hiányzott az egyébként felelősen és hajszálpontosan fogalmazó Csoóri esszéjéből. A magyar zsidóság többségének esze ágában sem volt politizálni, míg egy részük létrehozta a militáns SZDSZ-t, mások az MSZP-ben, az MDF-ben vagy épp a kisgazda pártban találtak maguknak politikai otthont. Egy bécsi beszélgetésünkkor Csoóri ezt maga is elismerte, hozzátéve: a hivatkozott írás nem volt mentes a féltő indulattól, s a féltés természetesen vonatkozott a magukat magyar zsidókként meghatározókra is.
Más eset Döbrentei Kornélé. Sem az inkriminált beszédben, sem több tízezer megjelent sorában még csak célzást sem tett honfitársaink származására, legyen tót, zsidó, móc, rác, sváb, akárki. Teltek-múltak az évek, amíg támadóinak a költőt sikerült egzisztenciálisan csaknem lehetetlenné tenni, hitelét csorbítani, s ami a legrosszabb: öszszemosni a jobbszéllel, amellyel egyrészt sohasem közösködött, másrészt annak kirekesztő nézeteitől esetenként dühödten elhatárolta magát. A Parti Nagy Lajos által indított támadásnak két célja volt: az írószövetség szétverése és a Kárpát-medencei ismertségű, sokak által méltán tisztelt Döbrentei Kornél hitelének és nem csekély szellemi befolyásának a csorbítása. Egyik sem sikerült –, csak épp belerondítottak a katonacsaládból származó tartásos költő néhány esztendejébe. Az akkori aláírók, a balliberális értelmiség ismert személyiségeinek egyike sem vette a fáradságot, hogy az antiszemita vádat megalapozandó az életműből induljon ki. Ha nem is hallották a Magyar Rádió akkori egyik legnépszerűbb műsorában, a Vasárnapi újságban elhangzott Nyílt levél Radnótinak esszét, olvashatták volna a 2001 húsvétján – vagyis jóval a megtámadott beszéd előtt – született írást Döbrentei Vajúdó feltámadás című kötetében (Püski Kiadó, Budapest, 2002.) Az ügy már-már nyugvópontra jutott, amikor Gerő András történész az ATV-ben a következő kijelentésre ragadtatta magát: „…az antiszemitizmusáról hírhedt Döbrentei.” Erre a költő-esszéíró – másokkal együtt – az én véleményemet is tudakolta: érdemes-e a rágalomra felelni? Felajánlottam, hogy megteszem én. És lőn: a Magyar Nemzet közölte Májusi szavak Gerő Andráshoz című vitairatomat. Gerő természetesen a Magyar Nemzet hasábjain válaszolt, a szokásos kódolt zsidózásra és egyebekre hivatkozva, ugyanakkor engem addigi legkulturáltabb és legeurópaibb vitapartnerének titulált.
Az ügyet másfél hónappal előzte meg Csoóri Márciusi levél című, ugyancsak a Magyar Nemzetben közzériasztott felhívása, amelyet másfél száz magyar csúcsértelmiségi látott el kézjegyével. S volt pár hasonló ügy, amelyek különböző lapokban láttak napvilágot. Végül legyen szó a Fekete advent című, Antall József miniszterelnök halálának ötödik évfordulójára készült oratóriumhoz írt Döbrentei-szövegkönyvről (zeneszerzője Záborszky József komponista, főzeneigazgató). A művet annak bemutatója előtt támadta meg a Népszabadságban Bächer Iván, majd különböző tévékben, rádiókban, újságokban csaknem összes elvbarátja. A magyar irodalom valaha létezett legnagyobb botránya, egyben legaljasabb inszinuációja. Kikezdtek egy oratóriumot, s főleg annak szövegét, amelyet a szerzők végül be sem mutathattak, ráadásul Bächer a kézirathoz illegálisan jutott hozzá (valaki ellopta a bécsi kottamásolótól). Ezt részletesen Alexa Károly folyóiratában, a szombathelyi Életünkben írtam meg, ahol egyúttal megjelent a himnikus hangvételű szöveg is.
Csoóri több tucat balliberális, köztük Debreczeni, Gerő, Ungvári stb. által özönvizesen habzó indulattal támadott Márciusi levelére tudomásom szerint hárman reagáltunk: Balavány György és Tornai József a Magyar Nemzetben –, én a Nyugati Magyarságban. Ez valóban kevés.
Összegezve: a jobbközép olykor mintha nem óhajtana fegyvert rántani és védeni magát, vagy leleplezni a számtalan balliberális ferdítést. Ha megteszi, a színvonal nemegyszer hagy maga után kívánnivalót. Szomorú, hogy jobb felől túl gyakran hiányzik a szolidaritás, mind erkölcsi, mind anyagi értelemben. Mintha elismerni, jutalmazni, népszerűsíteni csak a bal fél tudna. A nemzeti konzervatív tábor felejteni inkább képes, vagy támogatóit egyszerűen magukra hagyja, beleértve remek íróit, költőit és más alkotóit. Ugyanakkor vannak helyzetbe hozott középszerűek, akik a képet tovább árnyalják. A Gyurcsány Ferencet jó előre védelmező száznyolcak kapcsán Seszták Ágnessel egyvalamiben vitatkoznék. Az efféle petíciózás szerintem maradjon a bal fél kiváltsága, sőt tartsa meg magának többnyire ugyanazon csoportja által festegetett rémlátomásait. A szellem emberei az ilyesmitől jobb, ha távol tartják magukat, s csak akkor szólalnak meg, ha a tét legalább a kiegyensúlyozottan tájékozódók érdeke, azaz a valóság felmutatása és a politikai erkölcs érvényre juttatása.

A szerző a Magyar Páneurópai Unió alelnöke