A történet eleje és vége

Híres és fontos műsor volt a Magyarországról jövök. Fontos volt, mert naponta rányitott a vidékre, híres, mert jó volt a PR-ja és a műsorvezetői-szerkesztői gárdája. Egyik állomása volt a közszolgálati rádió reformjának. Továbblépett a hosszú, lélektől lélekig típusú vidéki riportműsorokból, pergősebb lett, a regionális adókra támaszkodott, napi megjelenése pedig biztosította a frissességét. A Magyarországról jövök ma egy szombati félórás adás. Helyette lett hétköznapokon a bulvárosabb Közelről, amelyet nyilván ismét továbblépésnek szántak. Riport-stúdió kombináció, az elhangzottakra lehet reagálni. Mondhatnánk, hogy mindegy a forma, a lényeg az, hogy legyen valami hír a Budapesten kívüli világból is. De mondhatjuk azt is, hogy nem mindegy, mert az lenne a legfontosabb, hogy ami elhangzik, az alapos, okos és átgondolt is legyen. A Közelrőlnek e tekintetben még van mit fejlődnie.
A Magyarországról jövök című műsort végül Kiss Péter Ernő örökölte meg, aki nagyon régi munkatársa a műsornak. Most ő szerkeszti, övé a felelősség, és övé lenne a dicsőség, ha ez az összetöpörödött adásidő még erre lehetőséget adna. Vagyis ad. Mert a Magyarországról jövök az ő szerkesztésében is kiváló, épp a régimódi rádióhallgatóknak való, akik szeretik, ha egy történetnek van eleje meg vége, és még így is belerakható tizenkét percbe. Ügyes riporteri munkával, a lefety és önmegvalósítás kizárásával sok minden belefér egy kis riportba. A nagy dolgok sokszor nem látszanak nagynak. Helyi érdekű hír, hogy Győrben összefogással újra áll az 1809-es Napóleon elleni csata emlékműve, amelyet épp az esemény kétszázadik évfordulóján lopott el és vágott szét néhány művészetért rajongó polgártársunk. A szobor megkerült, most sok munkával összerakták, kijavították, a tetteseket még csak meg sem nevezték, a helyiek adakozását az önkormányzat kiegészítette, s végül az alpolgármester elmondta, hogy e lenézett, dicstelennek nevezett győri csata nem is volt dicstelen. Tényleg nem volt. Az dicstelenebb, hogy azt a szobrot, amely 1897-től 2009-ig háborítatlanul állt, mostantól kamerákkal vigyázzák. Ez is Magyarország. Meg az a hintókészítő mester is, aki olyan szakmai luxusban él, hogy nem kell neki a nagyüzem, csak a manufaktúrája, még ha a lengyel konkurencia le is lépi. A hintókészítő mester persze nem ellensége önmagának, csak szereti, amit csinál, és ha nem is fényesen, de megél belőle. Ez is Magyarország. Meg a 2007 óta üresen álló Lipót, amelyet majd 150 éve volt pénz felépíteni, kistafírozni, fenntartani, szakmailag Európa szintjére fejleszteni. És három éve kiderült, hogy luxus. Mivel évtizedekig valakik úgy gondolták, hogy amit Buda városa 1868-ban felépített, arra nem kell többet költeni, a felújítási számla végül alaphangon négymilliárd lett volna. Azóta mindent széthordtak, amit hagytak, azt szétlopták. Az intézet utolsó főigazgatója azt mondta: a pszichiátriának nincs érdekérvényesítő képessége. Oda a politikusok is a hátsó ajtón osonnak be. Úgy tűnik azonban, hogy a seb nem gyógyul. Molnár Lajos magyarázhatja a bizonyítványát Schwartzer Ferencnek, az orvos történész felidézheti a Lipót és a szakma történetének fényes lapjait, és mindez együtt Magyarország. Az is, amelyik nem felejt.
(Magyarországról jövök, Kossuth rádió.)