Anders Fogh Rasmussen
Kabul, Afganisztán fővárosa holnap egyedülálló rendezvénynek ad otthont. Egy Afganisztánnal foglalkozó nemzetközi konferencián több mint hetven ország, nemzetközi és regionális szervezet, valamint pénzintézet képviselői vesznek részt azért, hogy támogassanak egy fejlesztési, kormányzati és stabilitási tervet. A találkozó az afgán felelősségvállalás és a részvétel lehetőségeit és módját keresi. Röviden: mérföldkövet jelent abban a folyamatban, amelyben az afgánok saját hazájukat végre birtokba veszik.
Az új politikai momentum nem a véletlen eredménye. Az afgánok és a nemzetközi közösség által kifejtett, hosszú időn át tartó erőfeszítés eredménye, amelynek célja, hogy az ország új életre keljen. Szeptember 11-e tragédiája mindnyájunk számára ébresztő volt. A közömbösség ma már nem számít választható alternatívának, csak a tettek. Ha Afganisztánt magára hagyjuk, még inkább instabillá válik, s világszerte több lehet a terrortámadás.
Tagadhatatlan, hogy a nemzetközi közösség kezdetben alábecsülte a kihívás nagyságát. Kilenc aktív esztendő után fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy a vártnál jóval nagyobb árat kell fizetnünk – elsősorban NATO- és afgán katonák életének elvesztésével.
Afganisztán azonban végül a helyes irányba indult el. Lehet, hogy a lázadók úgy gondolják, kivárják, amíg távozunk, de mi addig maradunk, ameddig a munkánk befejezése ezt megkívánja. Az afgán katonák és a rendőrség kiképzése a tervezettnél gyorsabban halad: jövőre már 300 ezres afgán biztonsági erő áll rendelkezésre, és ők nem fognak távozni az országból.
Azzal, hogy negyvenezer további NATO-katonát küldtünk Afganisztánba, bebizonyítottuk, hogy elköteleztük magunkat az afgán nép védelmében, midőn a lázadók által felszabadított területekről nem vonulunk ki.
Végül a tálibokkal ott vettük fel a küzdelmet, ahol az nekik a legnagyobb kárt okozza. Az elmúlt hónapokban a NATO által vezetett Nemzetközi Biztonsági Segélynyújtási Erők (ISAF) katonai támadásokat indított a tálibok központi térségében: Helmand és Kandahar tartományban. E hadműveletek – amelyekben az afgán biztonsági erők fontos szerepet játszanak – elkerülhetetlenül súlyosabb harcokhoz vezetnek. Sajnos lesznek áldozatok. De ezen harci cselekményeknek rendkívül fontos politikai jelentőségük van. Hozzájárulnak ahhoz, hogy a tálibokat politikai és katonai erőként ki lehessen szorítani. Ez pedig a tálibokhoz csatlakozók közül sokakat felbátorít arra, hogy otthagyják őket és a megbékélési erőfeszítésekben vegyenek részt. A megbékélés azonban nem kitöltetlen csekk. Az erőszakról való lemondás és az afgán alkotmány iránti tisztelet – amely magában foglalja a nők jogát is – a sikeres integrálódás előfeltétele. Az afgán hatóságok tudják ezt, s erre folyamatosan emlékeztetjük is őket.
A kabuli konferencia után a következő fontos politikai lépes a szeptemberi parlamenti választás lesz. A tálib terrorrendszer eleste után az afgánok több alkalommal járultak a szavazóurnákhoz. Halálos fenyegetések ellenére nagy számban szavaztak. Ennél semmi nem illusztrálja jobban az afgán nép azon vágyát, hogy jövőjét saját kezébe vegye. A NATO által vezetett erők e választásokat támogatják, de afgán kézben lesz a választások biztonsága, azaz a szabad és tisztességes megrendezésük iránti általános felelősség.
Mindezen fejlemények ugyanabba az irányba mutatnak: a fokozatos átmenet felé. Ez az átmenet nem valamiféle mesterséges ütemtervet követ; minden egyes területen minden lépést a politikai és biztonsági helyzet felmérése alapján kell megtenni. S függetlenül attól, hogy ez hol és mikor történik, a folyamatnak visszafordíthatatlannak kell lennie.
Az átmenet nem azt jelenti, hogy véget ér a harc, amely azért folyik, hogy egy robbanékony térségben Afganisztán a jövőben szilárd alapzaton nyugvó ország legyen. Afganisztánnak továbbra is szüksége lesz a nemzetközi közösségre, beleértve a NATO-t. Fontos, hogy hosszú távú elkötelezettségünkről egyértelmű üzenetet küldjünk. Az afgán népnek pedig tudnia kell, hogy továbbra is segítjük jövőjük tervezésének útján.
Véleményem szerint eme elkötelezettség hangsúlyozására a NATO-nak hosszú távú együttműködési megállapodást kell kötnie az afgán kormánnyal. Az ilyen társas viszony Afganisztánnak még nagyobb önbizalmat kölcsönöz, amikor ismét kezébe veszi saját sorsát.
Az ISAF-missziónak most új parancsnoka van David Petraeus tábornok személyében. Stratégiánk azonban nem változott, mert az helyes. Célunk világos: biztosítanunk kell, hogy Afganisztán ne váljék ismét a terrorizmus védett szigetévé. Segítjük Afganisztánt abban, hogy védekező képessége létrejöjjön, s ellenálljon a terrorizmusnak és a szélsőségességnek a saját eszközeivel. Megváltoztatjuk Afganisztán kulcsfontosságú stratégiai területein a politikai viszonyokat; megvédjük a lakosságot; erősítjük a megválasztott kormány stabilitását, és kiképezzük az afgán hadsereget, hogy az a saját biztonságáról gondoskodni tudjon. Ha afgán partnereinkkel együtt ragaszkodunk stratégiánkhoz, és időt adunk a kibontakozáshoz, a siker nem marad el.
A szerző a NATO főtitkára
