Álságos szocialista aggodalmak

Hosszú ideig nem fognak elcsitulni még az indulatok, amelyeket Schmitt Pál köztársasági elnökké választása váltott ki a balliberális oldalon. Sejteni lehetett, hogy bárki lesz majd jobboldali jelöltként az államfői poszt birtoklója, mindenképpen céltáblává fog válni. Az előzmények között meg kell említeni Gyurcsány Ferenc hírhedtté vált tézisét, amelynek értelmében a pártok fölött álló közjogi méltóságok a szocialista kormányzás éveiben nem a nemzet érdekében végezték munkájukat, hanem a „fideszes árnyékállam” alkotóelemei voltak. Nagyrészt ez az oka annak, hogy a baloldal aknamunkája miatt az elmúlt két ciklusban súlyos válságba kerültek a független intézmények. Nem kétséges tehát, hogy amennyiben a Fidesz mégiscsak Sólyom László újraválasztása mellett teszi le a voksát, akkor most publicisztikák tömkelegét olvashatnánk, amelyekben az Orbán Viktorhoz odadörgölőző, gőgös és öntelt államfő képe rajzolódna ki, akinek már a 2005-ös megválasztása is csak arra volt jó, hogy lejárassa az elnöki tisztséget. Ha pedig a kormányoldal nem Schmitt Pált, hanem Vizi E. Szilvesztert vagy Pálinkás Józsefet javasolja, abban az esetben ők is ugyanazokat a sértő jelzőket kapták volna, amelyekben az újdonsült köztársasági elnököt részesíti a baloldali sajtó.
Schmitt országos népszerűsége mindenki által ismert, amit az a tény sem kezdett ki végzetes módon, hogy a 2003 utáni Fidesz-alelnöksége miatt érzékelhetően romlott a megítélése a baloldali érzelmű szavazók körében. Nem kis részben egyébként ez a pártvezetői titulus az oka, hogy a szocialistákhoz kötődő értelmiség nyíltan megkérdőjelezte az alkalmasságát. Időnként olyan hévvel hangsúlyozták a legfőbb közjogi méltóság felelősségét a nemzet egysége, illetve az államszervezet demokratikus működése terén, mintha ezzel rajtuk kívül más már nem is lenne tisztában. Ezek alapján joggal lehetne levonni a következtetést, miszerint államfőnek csakis valamiféle steril, a pártoktól biztonságos távolságban lévő centrumember választható meg, akinek patyolattiszta életrajzában a legapróbb utalás sincs a belpolitikai szerepvállalásra. Mindez azonban csak elvont idea, hiszen a valóságban a legnagyobb körültekintéssel sem lehetne találni olyan csodalényt, aki soha, semmilyen politikai tartalommal bíró funkciót nem töltött be, nem tűnt fel egyetlen parlamenti erő holdudvarában sem, és egyszer sem nyilvánított markáns véleményt közéleti kérdésekben. Külföldön sincs ez másképp. A magyarországihoz hasonló alkotmányos berendezkedésű parlamentáris köztársaságokban, ahol a törvényhozók döntenek az államfő személyéről, szinte mindenütt erős pártpolitikusi múlttal rendelkező személyiségek ülnek az államfői székben. Szemléletes példát jelent minderre a múlt heti németországi elnökválasztás, ahol a nemrégiben lemondott, egykoron a CDU-ban tevékenykedő Horst Köhler utódaként az alsó-szászországi tartományi miniszterelnököt, Christian Wulffot választották meg. Egy analógiával élve nagyjából olyan volt ez a váltás, mintha nálunk Szapáry György helyett Kósa Lajos kerülne az ország élére. De folytathatjuk a sort például Giorgio Napolitano olasz államfővel, aki a kommunista párti múltjával, illetve korábbi házelnökségével és belügyminiszterségével az MSZP-s Gál Zoltánnak felel meg, míg Václav Klaus, a rendszerváltó kormányfőből lett cseh köztársasági elnök Antall Józseffel hozható párhuzamba.
A fenti országok alaptörvényéhez hasonlóan a magyar alkotmány sem tiltja az elnökségre kandidálók esetében a politikusi előéletet. Mindössze azt teszi kötelezővé, hogy akit megválasztanak, annak tevékenysége „összeegyeztethetetlen minden más állami, társadalmi és politikai tisztséggel vagy megbízatással. A köztársasági elnök más kereső foglalkozást nem folytathat, és egyéb tevékenységéért – a szerzői jogi védelem alá eső tevékenységet kivéve – díjazást nem fogadhat el.” Schmitt Pálnak tehát kötelessége a fennálló összeférhetetlenség megszüntetése, a továbbiakban pedig az alaptörvény szellemében kell majd őrködnie a demokratikus intézmények felett. Ráadásul munkája olyan széles körű kontroll alatt fog állni, hogy hamar kiderülhet, ha mégsem bizonyulna méltónak erre a pozícióra. A rendszerváltás óta egyébként mindig a hivatalban lévő államfő állt a politikusok népszerűségi listájának élén. Amennyiben Schmitt folytatni tudja ezt a hagyományt, akkor nem kell félni az előttünk álló öt esztendőtől.
Múltja miatt azonban bizonyosan sok kínos szituációt kell még kezelnie, hiszen a szocialisták minden olyan esetben fel fogják majd emlegetni korábbi Fidesz-alelnökségét, amikor nem az ő szája ízüknek megfelelő döntést fog hozni. Pedig éppen az MSZP-nek kellene némileg visszafognia magát, lévén eddig képtelen volt politikai előélet nélküli, független személyt jelölni az államfői posztra. 1989 őszén például Szűrös Mátyás lett a harmadik köztársaság első elnöke, aki ezt megelőzően tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának, illetve egy rövid ideig ő állt az utolsó pártállami törvényhozás élén. Ugyanőt 1990 tavaszán a szocialista párt jelöltjeként választották egyéni országgyűlési képviselővé Püspökladányban. Szűrös azonban csak ideiglenes államfő volt, mert a szocialisták hivatalos jelöltjeként Pozsgay Imrét tisztelhettük, aki az MSZP-n belüli elnökségi tagsága mellett a Németh-kormányban államminiszteri tisztséget is betöltött.
Szó sincs arról, hogy bárki is megkérdőjelezné a fenti két politikus kvalitásait, hiszen a baloldali közszereplők közül a mai napig ők élvezik a legnagyobb elismerést a polgári erők körében, ám akkori pártkötődésük tényként kezelendő.
Lépjünk tovább. 1995-ben az MSZP – immár az SZDSZ koalíciós partnereként – Göncz Árpád mellett döntött. Az elsöprő többséggel újjáválasztott Göncz 1990 előtt többek között az SZDSZ ügyvivője volt, valamint az Országgyűlés elnöki székét is megjárta. A balliberális erők iránti elfogultságát a tíz éven át tartó elnöksége alatt is számtalan módon kimutatta. Az ezredfordulón nem volt hivatalos MSZP-jelölt, míg 2005-ben Szili Katalin személye került a reflektorfénybe, aki éveken át a párt országos elnökhelyettese volt, valamint házelnök, előtte négy esztendőn át környezetvédelmi államtitkár a Horn-kormányban. Egyébként az elnökjelölési procedúra során nem ő volt az egyedüli jelölt a szocialista párton belül, hiszen Horn Gyula volt miniszterelnök-pártelnök, illetve Bárándy Péter egykori igazságügy-miniszter neve is megjárta a belső grémiumokat, és komolyan felmerült a Németh-kormány művelődési miniszterének, Glatz Ferencnek a neve is. Ők azonban végül valamennyien elvéreztek Szilivel szemben. A szocialista párti aspiránsok sorában vitán felül a 2010-ben elindított Balogh András bírt a leggyengébb politikai kötődéssel, mivel a thaiföldi nagykövet korábban „csak” Medgyessy Péter miniszterelnöki tanácsadója, illetve a Táncsics Mihály pártalapítvány kuratóriumának elnöke volt. Függetlenségét ékesen cáfolja a tény, miszerint még jóformán le sem bonyolódott az államfő megválasztása, máris olyan tisztség kapcsán kezdett lebegni a neve, mint az MSZP országos választmányának elnöki széke.
Egyértelműnek tűnik tehát, hogy ha eddig akadt Magyarországon politikai erő, amelyik soha nem vette komolyan a pártok fölöttiséget, akkor az az MSZP volt. A rendszerváltás óta még egyetlen olyan elnökválasztásra sem került sor, amikor a baloldal fő ereje ne a saját berkeiből ajánlott volna jelöltet, végig magától értetődőnek tartva azt az idők során mind nevetségesebbé váló elvet, amely szerint egy szocialista politikus mindenhez ért és mindenre alkalmas.