Együttműködési iszony

Magunk sem hittük volna, hogy szinte ugyanazt fogja mondani az új kabinet bármely döntéséről Gyurcsány Ferenc és Vona Gábor. Lám, most mégis megtörtént. A bukott miniszterelnök blogján azon tréfálkozott, hogy nemsokára Orbán Viktor képét is ki kell majd tenni. A Jobbik elnöke ugyanerre jutott

Máris nem várt sikerrel kezdi betölteni hivatását a nemzeti együttműködés nyilatkozata. Ki hitte volna, hogy ilyen hamar egységbe forrasztja az ellenzéket? A váratlan fegyverbarátság, alkalmi, ám egyre izmosabb MSZP–LMP–Jobbik koalíció alapja: kánonban szidalmazzák a nyilatkozat közintézményekben történő kifüggesztésének szándékát. Ez olyan fantasztikus eredmény, amelyről az ellenzéki vulkánkitöréseket kiváltó szöveg megalkotói nemigen álmodhattak. Ezzel viszonylag homogén ellenzék kovácsolódik össze, amit a Markos–Nádas kettős régi meghatározását kölcsönözve úgy jellemezhetünk: darutollas vörös. Mindezen körülmények nagyban megkönnyítik a politikai palettán tájékozódni kívánó polgárok dolgát az őszi önkormányzati választások előtt. Magunk sem hittük volna, hogy szinte ugyanazt fogja mondani az új kabinet bármely döntéséről Gyurcsány Ferenc és Vona Gábor. Lám, most mégis megtörtént. A bukott miniszterelnök blogján azon tréfálkozott, hogy nemsokára Orbán Viktor képét is ki kell majd tenni. A Jobbik elnöke ugyanerre jutott.
De hát mi a hatalmas gond ezzel a nyilatkozattal? Megtudjuk-e vajon a demokráciaóvó sikolyokból? Nemigen. A köz ügyeiben eligazodni vágyók csak azt tudhatják, hogy valami iszonyatos támadás éri a köztársaságot, mert az új despotikus hatalomnak amúgy is hajlama van a diktatúra bevezetésére. De hogy mi szerepel ebben az elátkozott dokumentumban? Arról hallgatnak, mint a csuka. Holott igen tanulságos beleolvasni az iratba, már csak azért is, mert kellemes meglepetés érheti az érdeklődőt. Semmilyen kifogásolható szó, mondat nincsen benne, ami bárki politikai érzékenységét sérthetné. Szokás abba belekötni a balfélen, hogy szerintük a szavazófülkékben nem zajlott le forradalom. Meg abba, hogy a választók a nemzeti együttműködés rendszerét alakították volna ki avagy sem. Azt azonban nehéz lenne vitatni, hogy a szavazók soha nem látott parlamenti koncentrációt hoztak létre egyetlen szövetségre leadott voksaikkal. Ha ez nem forradalmi változás, az új elemi erejű követelése, akkor a szocik szerint bizonyára Izlandon is csak gyenge hamuszitálás borzolta nemrég a légiközlekedési kedélyeket, csak a média fújta föl. Nemhogy a győztes „Majd én megmondom, hol lakik a demokrácia” jellegű nagyképűsködése hiányzik a szövegből, de azt sem akarja előírni, mi szerinte a követendő. A választási győzelemből azt a konzekvenciát vonja le: az összefogásból nem lehet kihagyni azokat, akik másra szavaztak. „Ez a roppant erőket felszabadító összefogás minden magyar embert, legyen bármilyen korú, nemű, vallású, politikai nézetű, éljen bármely pontján a világnak, nagy reményekre jogosít, és hosszú évtizedek után megadja a lehetőséget, hogy a magyarok megvalósíthassák céljaikat.” Vagyis nem a kormányét, hanem a saját céljaikat. Kell-e ennél konszenzuskeresőbb megnyilatkozás?
De hát akkor hol van ama kénköves pokol, amire egyesek polgári engedetlenségi mozgalmat akarnak rászervezni? Éppúgy, mint tizenvalahány éve, a chartás idők kilombosodása időszakában, racionális érvek nélkül akarják elérni, hogy kimondja a terrorizált nép a fatvát. Az lenne a lényeg, hogy az állampolgárok eleve ne is kívánják megismerni a szöveget, mi több, ne is ismerhessék meg? Már azelőtt határolódjanak el tőle a harcias demokráciaféltők hatására, hogy egy betűt is láttak volna belőle? Úgy látszik. Legyen – Vona Gábor kifejezésével – ciki már látatlanban, ha valaki nem a trendi vonalnak megfelelően gúnyolódik. Mint az ötvenes években, amikor anélkül kellett elítélni a nyugati reakciós, dekadens irodalmat, művészetet, hogy megismerhette volna a közönség. Aki viszont az elítélő verdikt előtt bele is akart olvasni a művekbe, mielőtt undorral fordul el tőlük, rögvest gyanús, imperialisták uszályába került színben tűnt föl a rezsim számára. Itt van az egész jól kigondolt bojkottstratégia gyenge pontja. Hogy már nem lehet olyan könnyen zsarolni az embereket azzal, kiesnek a pikszisből, ha nem állnak be a szörnyülködő csordába. A legtöbben egyszerűen elolvassák az egyén lehetőségeit kiszélesítő nyilatkozatot, s abból ítélnek, nem pedig a folyamatos s szellemtelenül egyhangú sikoltozásokból.
Érzik ezeket a gondokat lelkük legmélyén a chartás nosztalgia pislákoló lángját állandóan újraéleszteni próbáló balliberálisok is. Ezért folyamodnak ahhoz az örökzöld mozgalmi módszerhez, hogy azt sejtetik: ez csak a kezdet, amit követ majd a személyi kultusz, a nagy vezető születésnapjának ünneplése. A terv szerint ha az emberek nem barátkozhatnának meg az eredeti szöveggel, rábeszélhetővé válnának, hogy belelássanak a sulykolás hatására mindenféle reszketnivalót a nyilatkozatba.
Furcsa. Az nem volt személyi kultusz, hogy több aláhízelgős, ájult tisztelettel megírt és kezelt könyv, film készült Gyurcsányról, mint egy filmsztárról? Az sem, hogy exhibicionista, szószátyár, üres programselejteket tehetett közzé közpénzen és a baráti a médiában, ami mind-mind saját magáról szólt? Hol élnek ezek az álszent intrikusok? Erős a gyanúnk, hogy nemcsak összesíbolt vagyonukat adták külföldi offshore cégekbe, hanem maradék eszüket is.
Mondják már meg a bírói hatalmi szervek is, hol a fertelmes „politika” a nyilatkozatban? Mutassanak rá arra a részre, ami annak minősülhet, amiért nem lehet közszemlére tenni a portájukon. Ha nem képesek rá, ezzel beismerik, hogy pusztán a hisztérikus utódpárti garnitúra által hagyják magukat zsarolni. Vagyis nem a kormány, hanem ők nem bírnak a szűk látókörű, méltatlanul kicsinyes politikai szempontokon felülemelkedni. Így hallgatólagosan elfogadják azt a képtelenséget, hogy az álbaloldal szerint az a diktatúra, hogy kifüggesztik a nemzeti együttműködés nyilatkozatát. De szép lett volna, ha Gyurcsányék 2006 őszén nem az embereket verik-lövik, hanem helyette békés falragaszokat aggatnak ki.
Erőszakosan meg akarják gátolni, hogy a polgári kormánynak bármiféle fontos üzenete eljusson az emberekhez. Akárcsak az Antall-kormány alatt és részben hasonlóképpen, mint az első Orbán-kabinet idején, amikor a polgári szövetség politikusai alig mertek kapcsolatot tartani választóikkal, mert azt hitték, a cikizés, a zaklatás akkor abbamarad. Hát nem maradt abba. Csak a polgári kormányzásnak lett vége nyolc esztendőre. Az a fajta ízlésterror nem köszönthet ránk még egyszer, aminek jegyében az utódpárti nómenklatúra és álértelmiségi holdudvar a szovjet történelemből közhírhedtté vált kettős hatalmat hozhat létre bolsevik mintára. Megszabva, a kormány mit tehet, ha nem akar népszerűtlenné válni. A polgári kabinetet nem lehet többé eltiltani attól, hogy a választókkal együttműködve töltse meg tartalommal a modern kormányzati kereteket. Ebben a törekvésben fontos szerepe van a nyilatkozatnak. Az átfogó változásokra szavazó emberek tudják: a nyilatkozat nem veszélyt, hanem garanciát jelent. Ha szem előtt van forgalmas helyeken, nehezen vádolható diktatúrával a kormány. Mert elődeivel ellentétben számon kérhetővé tette saját magát. Ha szükséges, emlékeztetni lehet az összefogás, önkorlátozás ígéretére.