Fekete Mária

Augusztus eleji vasárnap volt. Szegeden az ilyen vasárnapokat ájult hőségben, a rókusi, egyemeletes házak ablakaiból szállongó rántotthús- és uborkasaláta-illatban, poros és lusta József Attila-i külváros világában lehetett évekig átélni. A gázgyár végtelen kerítése, előtte a Szatymazi utca árkával, a Hunyadi téri futballpálya Villa Negrának becézett söntése a falak melletti bádoghordókon trónoló férfisereggel, a Kossuth Lajos sugárút meg a Teréz utca sarkán, a ruhagyár bejáratával szemközt a parányi Cuki presszó hubertuszokkal és mecsekikkel – a hatvanas-hetvenes évek fordulóján sokkal inkább Angyalföld vagy Ferencváros, semmint Juhász Gyula parasztpolgári Tisza-fővárosának képeit hordozta ez a városrész. A Juhász Gyula-i univerzum – akkor még szinte teljes egészében – a tőlünk távoli Alsóváros paprikafüzéres, aprócska, „napsugaras” házsorai között volt meg, a szomszédban a titokzatos Fekete Mária képét őrző templommal és előtte a nagy térrel, amely Dózsa fejének porát is rejti, mint a költő szent Tiszája Attila hármas koporsóját – amin alsó tagozatos koromban sokszor merengtem a Sárga nevezetű üdülőtelepről a Maros-torokig elkószálva.
Azon a vasárnapon egészen az alsóvárosi templomig kószáltam, és meglepve fedeztem föl az addig minden alkalommal néptelen téren a sok embert. Üldögéltek a füvön, beszélgettek. Többnyire fejkendős nénik és idősebb, kalapos bácsik. Nem értettem a dolgot. Azt meg pláne nem, miért jöttek zavarba anyámék, amikor kérdezősködni kezdtem. Megmondták ugyan – „ja, igen, ötödike van, a havi Boldogasszony-napi búcsú” –, de észrevehetően semmi kedvük nem volt bővebb felvilágosítással szolgálni cserfes szájú, egyetlen fiúgyermeküknek. Sok évvel később értettem meg – nemcsak azt, miért nem, de azt is, milyen öntudatlan bambaságban vehettem teljes tudatlansággal szemügyre a népi áhítat fenségét és természetességét. A búcsújárókat, akiket ugyancsak Juhász Gyula énekelt meg:

Az öreg templom füvellő tövében
A nyári éjben ott hevernek ők,
Parasztok, barnák, csöndes és komoly nép,
Mint hajdan őseik, a besenyők.

[…] Éjfél után már imbolyog a gyertya.
Szekérvárában szundít a sereg,
Fekete Mária palástja rajtuk
És ajkuk bűvös igéket remeg.

Már alszanak, már messze, messze mentek
És míg a Göncöl szekere görög,
Ők ázsiai rónákon robognak,
Emese álma ez: mély és örök.



„Este érkeztek haza óriási néptömeg kíséretében, mely eléjök ment a szőregi útra. Bevonulásuk zeneszóval történt, ami szokatlanságától fogva nem csekély feltűnést keltett, s csak növelte a kísérő tömeget, mely az Oskola utczát egész hosszában betöltötte.” Akiket ily ovációval fogadtak, akik akkora szenzációt keltettek a százharminc éve, 1879. szeptember 14-én napvilágot látott Szegedi Híradó beszámolója szerint, azok nem győzedelmesen hazatérő sereg katonái, nem is nagy sikert aratott művészegyüttes tagjai: hanem a Kisboldogasszony-napi búcsúról hazatérő szegediek népes csapata volt. Egész Dél-Magyarország legismertebb, legnépszerűbb búcsújáró helyéről – Máriaradnáról – jöttek meg.
Dugonics András szerint Uszbu (Üsübü) vezér lányát, Radnát Árpád fia Jelek, ki a keresztségben az Iván nevet kapta, keresztény hitre téríti, s a Mária nevet adja neki, így lesz neve Máriaradna. Iván tanácsára Lippa nevű nénjéhez utazik, „ki már keresztény s abban a városban lakott (a Maros vize mellett), melyet eme Kis-asszonynak ékes nevével máig is Lippának hívnak a régiséget meg-megböcsülő magyarok”. Bálint Sándor Radna történetéről azt írja, hogy az ősi kegyhely híre a török alóli felszabadulás után nő meg igazán, midőn a ferences atyák által őrzött, 1668-ból származó kegyképet az alig harminc kilométerre lévő Aradról és környékéről ezrek keresik föl, hogy a járvány elmúljék. S mivel így történik, a XVIII. század elejétől Radna az egész Bánság, a déli Partium, Szeged környéke, sőt Bácska és Délnyugat-Erdély legnagyobb búcsújáró helyévé válik. Szegeden évszázadokig úgy tartották, csak az a legény és leány méltó a házasságra, ki már megjárta a máriaradnai búcsút. Ha nem sok jót tudtak mondani valakiről, hát a népnyelv csak így jellemezte: „szereti a meggyöt, vót Radnán, jól táncol, szépen fordul”.
Radnára betérni az E68-as nemzetközi főútról pillanat műve csupán. Már messziről jól látszik a hegyoldalban a II. János Páltól kapott bazilikarangját, -címét büszkén viselő hatalmas székesegyház két tornya, az egyik jócskán körbeállványozva. Csak órák múlva Déván, Böjte Csaba atyáék híres Szent Ferenc Alapítványánál tudjuk meg, hogy a radnai plébános, szegény, csak annyi pénzt tudott a kritikus állapotban levő kegyhely felújítására összeszedegetni, hogy abból az egyik torony felállványozására tellett – már több mint egy éve így áll a radnai templom. A búcsújáró helyen a templomhoz fölvezető lépcsők előtti, zarándokoknak kialakított hatalmas térségen magányos kegyszerárus hűsöl, ránk sem hederít. A szegényes asztalkán néhány levelezőlap, egyik sem magyar felirattal, görög katolikus és ortodox szuvenírek. Semmi, de semmi, ami arról árulkodna, hol is vagyunk valójában. Merengésemből románul kiabáló cigány gyerekek riasztanak föl. A szokásos kolduló rituálé. Útitársnőnket egy románul veszekedő hölgy tereli arrébb a Toaleta feliratú tábla alól, kézzel-lábbal magyarázva: az intézmény zárva. Legalábbis nekünk. Indulás előtt utolsó pillantás az újkígyósiak által emelt kő emlékkeresztre. A főútra kifordulva még utánunk villan a székesegyház oldaláról óriási darabokban omló vakolatfoltok egyike-másika, mint pogány üzenet jelei egy régi magyar templom falán.

n

Búcsújáró hely lehetne az elhagyatott partszakasz is itt, a Sztrigy mentén. Odalent, a mélyben a Retyezátból alázúduló, nagy sodrású folyó – mutatják: itt, éppen itt lehetett az a bizonyos híd. Ha úgy tetszik, a modern hadtörténelem egyik legnagyobb katonájának, Bem Józsefnek a hídja. A piski híd.
Jó két kilométerre innen, azóta házakkal már sűrűn benőtt hegyoldalban, egy ma is megközelíthető magaslaton volt Bem megfigyelőállása, ahonnan jól be lehetett látni a csatát, a Sztrigy mentét, szinte az egész vidéket. Nagyjából ott állok, ahol Bem állhatott – már amikor bírt, hiszen olykor seblázban feküdt: Vízaknánál egy lövedék félig letépte jobb kezének egyik ujját („minden országban otthagyott egy darabot a testéből – Magyarországnak a jobb keze középső ujját ajándékozza”, írta róla Illyés Gyula). Ezen a helyen emelte a hazaszerető kegyelet 1889-ben a több mint kilenc méter magas, vaskerítéssel körbevett obeliszket, amely pontosan három évtizedig állhatott itt sértetlenül. Szétvert talapzatának darabjai most itt hevernek körülöttünk. Tizenegy éve, a nagy csata százötvenedik évfordulóján Tóth János plébános összeszedetett mintegy hat méter magasságú darabot, amelyet összerakva fel is állítottak a piski plébánia kertjében…
Az egykori hídfő mellett hosszú, földszintes, düledező, ódon épület – ez volt a piski csárda, benne Petőfi is megfordult. 1849. február 9-én falai között véres csata dúlt, odabent máig láthatók – már persze csak amolyan időrágta sebeknek látszanak – az ágyú- és golyónyomok. Ebben az épületben vágták le Bem ujjának csonkját, érdemi érzéstelenítés nélkül – a tábornok, úgy írták, még csak fel sem szisszent.
A néhai csárda az összedőlés szélén. A helybéliek azt mondják, pár hónapja járt itt az egyik pesti külső kerület alpolgármestere, segítséget ígért, de nem történt semmi – segítség pedig alighanem már tegnap is későn lett volna.
Az obeliszk egyik feliratán németül Bem szavai is olvashatók voltak: „Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren!” – Ha a híd elvész, Erdély is elveszett. Tudvalevően idézik úgy is: „A hidat visszafoglalom, vagy elesem. Előre, magyar! Ha nincs híd, nincs haza!” És fel kellene még idézni Inczédy Samu őrnagy alakját, aki a hídfőtől jobbra elsőnek vágta magát a jeges folyóba, miközben sorra hullottak körülötte a kolozsvári, jórészt tizenéves diákokból álló 11. zászlóalj katonái, és honvédtestek tucatjait sodorta a Sztrigy vize a Maros felé, ahol a csata kimenetelére váró móc bandák leskelődtek. Egy hónappal korábban közöttük vágott rendet – igaz, későn – Inczédy, amikor január 11-én az első számottevő magyar csapattal az elpusztított Nagyenyedre ért. És beszélni kellene még Németh alezredesről – Szászsebesen Petőfi írja le a jelenetet –, aki a Bemnek nagy nehezen megküldött „elsőrendű érdemjelt” ezekkel a szavakkal adja át: „Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, sem tudnék most beszélni. Engedje meg ön, hogy megcsókoljam önnek jobb kezét, mely az én hazámért vérzett…”
Állunk, álldogálunk a Sztrigy partján. Néptelenség, elhagyatottság mindenfelé. Attól tartok, a búcsújáróknak külön végzetük van errefelé.