Két évvel korábban is felvetődött, legyen a MÁV Szimfonikusok művészeti vezetője, a felkérést most elvállalta. Mint művészeti vezető, miben tudja segíteni a zenekar munkáját?
– Bárhol is vezényeltem itthon vagy a világban, mindenhol azt tapasztaltam, ahogy elkezdődik a próba, a zenekar játékmódjában, fókuszáltságban már egy perc után hallani lehet a művészeti vezető egyéniségét: hogyan dolgozik, mit tart fontosnak a szakmai munkában. Egy művészeti vezető nemcsak a műsort választja ki, hanem meghatározza a koncepciót, mi segíti elő egy zenekar fejlődését, és rányomja a bélyegét a zenekar játékmódjára is. Futballpéldával élve: miután új edző érkezik egy csapathoz, az új taktikát lehet látni annak a védekezésén, a támadásain is. A MÁV Szimfonikusok játéka nagyon jó szinten van, ám látok fejlődési lehetőséget a vonóskultúrában vagy a fúvósoknál. Koncertmesterként hosszú időt töltöttem el a Budapesti Fesztiválzenekarnál, a zürichi Tonhalléban, kvartettezőként tizenhét évig játszottam, belülről is részese voltam, milyen egy világszínvonalú zenekari játék. A következő évadban ezért Haydn, Schubert, Beethoven lesz a magja azoknak a műsoroknak, amiket én vezénylek: ezzel szeretném a zenekar játékkultúráját erősíteni. A művészeti vezetés nem arról szól, hogy a hasamra ütök: játsszunk Sztravinszkijt, és legyen közben Bach is. Koncepciót kell alkotni, ha egy zenekar fejlődését próbáljuk sínre tenni.
– Tavaly volt Haydn-év, sok művét hallhattuk a mesternek. A közönség nyitott lesz még a muzsikájára?
– Ha nagyon élő, felkavaró, kontrasztgazdag előadást tudunk adni, akkor mindegy, hogy Haydn-év volt, vagy sem. Ha közepes a koncert, az akkor is unalmas, ha nincs a zeneszerzőnek ünnepi éve. De ha izgalmas hangversenyen mutatjuk be egy nagy zeneszerző művét, akkor meggyőződésem, a közönség azt nagy örömmel fogadja. A zenekar nyitott erre az irányra, ismeri az igényeimet, összeszoktunk már, idestova öt éve vezénylem a MÁV Szimfonikusokat.
– Szerte a világban sok zenekar hajlamos Haydn vagy Mozart műveit unalmasan megszólaltatni. Mi ennek az oka?
– Ez nem a zenekarokon, inkább a karmestereken múlik. Sok karmester mintha vitrin üvegén át nézné ezeket a darabokat, kesztyűs kézzel ér hozzájuk. Ezek a zeneművek sokszor szélsőséges emberi érzelmekről szólnak, amelyeket a karmesterek beszorítanak a nagyon lapos hétköznapi érzelmek mezsgyéjére. Sok dirigens úgy dolgozik: jaj, csak legyen együtt, és legyen tiszta! Miközben ezek a darabok kis dimenziójú, steril játékmóddal elviselhetetlenek. Haydnnál, de főleg Mozartnál, aki színpadi zeneszerző volt, változatos muzsikát kell megszólaltatni: egyik pillanatban megölnek valakit, a másik pillanatban valaki szerelemre lobban, a nyolcadik ütemben valaki féltékeny, tizenhat ütemmel később depresszióba esik, amiből hirtelen valaki kirántja és elkezdenek táncolni. Kicsit most kiszíneztem, de csak alig. Ha ezek a szerzők megkapják a hangok mögött rejlő spirituszt, ami nincs a kottában, a műveik akkor szólalnak meg igazán. A nagy kihívás az, hogy a művek lényegének kilencvenkilenc százaléka nincs a kottában. Ott csak ilyenek vannak: piano, forte, crescendo. Ami olyan, mintha Shakespeare odaírta volna a színésznek: halkabban, hangosabban, hangsúlyozva. Ez csak ezrede annak, amit egy előadóművésznek tudni kell, az igazi kötelessége, hogy életre keltse a darabot. Rengetegen nem mernek ezekhez a szerzőkhöz valóban hozzányúlni. Ennek oka fakadhat egy furcsa szakmai félelemből is: attól tartanak, hogy eltúlozzák majd a bécsi klasszikusokat és ripacskodásba rántják a zenekart. Sok rendkívüli, de sok közepes tehetségű karmester is van a világban, aki nem tud kreativitással közeledni a nagy zeneművekhez. Pedig ezek a nagy komponisták régóta meghaltak, nekünk, az előadóknak kell a helyükbe lépnünk, a koncerten mi vagyunk a komponisták. Amit látunk a kottában, az halott. Egy alvó királykisasszony, akit az előadónak a kreativitásával, elképzeléseivel, belső tüzével kell felébreszteni. Életre kell keltenünk ezeket a halott hangokat, a leírt kottaképeket. Mozartnál, Haydnnál sokan nem ébresztik fel a királykisasszonyt, csak meglökdösik egy kicsit. Ő kinyitja egy pillanatra a szemét, aztán alszik tovább.
– Tíz éve vezényel. A dirigensek közül kik a példaképei?
– Nagyon megfogtak azok a karmesterek, akik a múlt század első felében éltek. Rengeteget tanulok a régi felvételekből, azokból az időkből, amikor még nem volt compact disc, és egy előadásban nem az úgynevezett fizikai hiba volt annyira fontos, hanem a szellem. A lemezipar elterjedése előtt sokkal élőbb, mélyebb, spirituálisabb előadások voltak. Példaként említeném Wilhelm Furtwänglert, Willem Mengelberget, Bruno Waltert. De mondhatnék mai karmestereket is, itt, Magyarországon is rengeteg kiváló muzsikus található. A lényeg: miközben a darabot a kottaképnek hűen, a stílust figyelembe véve szólaltatjuk meg, a több száz éve meghalt nagy emberek gondolatait, érzelmeit is közvetítenünk kell. És ha valóban élő az előadás, ez a nagy ember ott lesz velünk, a gondolataival, érzelmeivel. Így az előadók is megemelkednek, és a hallgató is megemelkedik, úszni tud a darabban. A zenélés spirituális gyógyszer.
– Emlékezetes koncertpillanatok ezek, amelyek mögött nyilván sok munka van. Mi a legnagyobb kihívás a karmesteri pulpituson?
– Talán az, hogy minél több ember van a zenekarban, annál gyakrabban előfordulhat, hogy egy-egy muzsikus kevésbé érzi fontosnak magát a nagy csapatban, elnyomottnak érzi a személyiségét. Ám a karmester, miközben azt akarja elérni, hogy úgy játsszon a zenekar, ahogy belül hallja a darabot, ki van szolgáltatva a muzsikusoknak. Ezért minél több zenészt meg kell nyernie magának, hogy mindenki a legjobb énjét tegye bele az előadásba. A dirigens pedig előadóművésszé tud változtatni minden tagot, ha legalább a zenekar kilencven százalékát megnyerte magának: akkor már maguk a muzsikusok is segítik egymást. Ha pedig egymást segítik, engem is segítenek. És ha engem segítenek, én is tudom segíteni őket, és a darab így egyre magasabb szinten tud megszólalni. Egy karmesternek nem elég jó muzsikusnak vagy érdekes embernek lennie, ehhez jó pszichológiai érzék és rengeteg humor szükségeltetik. Figyelni kell arra, hogy az autoritás nem nyomja le az érzékenységet, de az érzékenység sem nyomja le az autoritást.
– Többek között muzsikál a Mikrokozmosz Vonósnégyesben, tanít a genfi zeneakadémián, a Verbier fesztivál kamarazenekarának zeneigazgatója is. Hogy van minderre energiája?
– Lányaimmal, feleségemmel is szeretek lenni, de mivel a zenét is nagyon szeretem, ebből energiát nyerek. Ahogy egyre többet tudok a muzsikáról, szélesedik a horizont, és ez mindinkább arra motivál, hogy még többet tudjak. A zene kimeríthetetlen: kreatívan kétszer nem lehet ugyanúgy lejátszani egy darabot, ahogy ezt Bartók felvételei is bizonyítják.
origo.hu
Két napig hazánkon a világ szeme
