Főhajtások

A borítón a Tamásnak mosolyog a szeme, azzal a jellegzetes hunyorgással. A lemez címe: eszembe jutottál – főhajtás cseh tamás előtt. (Mivel a kiadó és a tervező mindenhol következetesen kisbetűket alkalmaz, mi is ezt tesszük.) Megkezdődött tehát az örökség feldolgozása, át- és újraértelmezése, ahogy tetszik. Ez az összeállítás tizennyolc dalt tartalmaz, jókat. Ez persze még nem nagy érdem, mert mind jó volt. Amikor Tamás meghalt, összejöttünk néhányan, és feltettük sorban a bakeliteket és a CD-ket, hallgattuk vagy másfél napig, és még azok között is akadtak olyanok, akik azt hitték, mindent vágnak, legalábbis a Levél nővéremnek 1977-es megjelenésétől, akik akkor hallottak először egy dalt. Elképesztő mennyiséget írhattak a Gézával, majd csak összeszámolja valaki. És elképesztő minőségben. És ezt nem adták ingyen, ki lett fizetve a cech. Ezek a dalok voltak a mindennapjaink és az ünnepeink. A mostani tizenhét előadó között (a tizennyolcadikat, a Szomszédom cse ta címűt Tamás énekli archívról) akadnak, akik még nem is éltek, amikor a művelt közönség a csilláron is lógott egy-egy klubban a művész kölyökkutya korában, így hát nem is várhattak vele később finom hajnalokat gyógyvizek és könnyű borok társaságában, következésképpen tanítványok sem lehettek a szó spirituális értelmében. Ez persze nem feltétlenül baj, ahhoz sem kell feltétlenül szabadkőművesnek lenni, hogy Mozartot játsszon az ember. Elég, ha érzi, mint a PASO, amely olyan jamaikát rittyentett az Amikor Désiré munkásszálláson lakott című örökbecsűből, hogy ihaj!
A mezőny összességében szépen teljesített, a feldolgozásokból kihallatszik a tradíció (maga a tisztelet tárgya), és benne van vastagon az is, aki éppen nyomja. Eszpresszók félhomályától a fesztiválok törzsi ujjongásáig Cseh Tamás a híd. Végül is ez lehetett a cél. A jók között, ahogyan az már lenni szokott, akadnak revelációk is (ez nyilván ízlés kérdése is), katartikus élményt okozók (ahol már nincs terepe az egyrészt-másrészt vacakolásnak), ilyen Másik János döbbenetes előadásában a Minden álmomban és a Víg Mihály-féle Nincsen más. Az életmű ismeretében evidencia, hogy az albumon szép számmal képviseltetik magukat a népi arcok is, fejet hajt és szép pillanatokat szerez a Csík zenekar, Palya Bea, Bognár Szilvia, Herczku Ágnes és az Etnofon Zenei Társulat. Az Éri Pityut meg ráképzeltem a lemezre. A legsúlyosabb momentum tagadhatatlanul a Kistehén Melanko, amint valami gatyaszaggató hardcore-ban rajzolta meg az örök klasszikust, a Budapestet. Szép gesztus és jó meglátás, hogy felkerült a korongra egy olyan dal is (Ausztrália), amelynek szövegét Csengey Dénes jegyezte, itt a Besh o droM játssza. Hát ez van most, lehet tovább keresgélni, van miből.
Laurie Anderson Homeland című lemezének első hallgatása közben azon molyoltam, mire emlékeztet oly nagyon, már azon kívül, hogy olyan, mintha nekifutnék a maja sztélék megfejtésének. Aztán lassan rájöttem, hogy arra az intenzív tudatállapotra, amikor az ember apoteózissal kísérletezik, vagy az univerzummal cimborálna, de azért leginkább a művésznő 1982-es Big Science lemezére. Az pedig a United States című avantgárd-underground előadás-sorozatból vált egyszer csak a popzene történelmének egyik legfényesebb csillagává. Egy filozofikus-tudományos műből olyan slágerek kerültek elő, hogy azt az alkimisták is megirigyelhették volna, és Anderson még a nyolcvanas évek Magyarországára is eljutott velük, hogy aztán frenetikus koncertet adjon a Sportcsarnokban összegyűlt félháznyi szerencsésnek. Gyanítom, hogy ma még kevesebben lennénk, nagyot pördült azóta a világ, de közben Anderson a Homelanddel bezárta a Big Science-szel megkezdett kört, a kígyó a saját farkába harapott, mint egy ősi szimbólumon.
De ki is ez a Laurie Anderson a varázshegedűjével? Korunk egyik legfontosabb médiaművésze, énekesnő, szövegíró, egy ideje Lou Reed felesége, multiinstrumentalista, különféle érdekes hangszerek és kütyük feltalálója és kivitelezője, fotográfus, filmrendező, a kísérleti pop édes anyukája, szóval nem unalmas nő. A Homeland a hatodik lemeze, és kilenc évig készült, hol itt, hol ott. Koncerteken, mobil stúdióban, konyhában formálódott a nyersanyag, és csak a hangszínekkel annyit tököltek, hogy állítólag, ha nem Lou Reed a producer, még egyszer ennyit várhattunk volna rá. Amiért viszont kár lett volna, mert káprázatos anyag! Ezernyi részecske áll össze benne tökéletes egésszé, az effektek és a torzítások dallammá változnak, az énekbeszéd lebeg, mint egy szúfi egy kancsó borral, de a kozmikusban ott van a hétköznapi is. Anderson a tőle megszokott, cinizmusba hajló iróniával mesél Amerikáról, politikusairól és katonáiról, a személyes szabadságról, férfiról és nőről, egyik ruhából a másikba bújva. A lemez utolsó dala, a Flow hegedűszóval vezet ki az élményből. Flow nagyjából annyit tesz: áramlat, lebegés, olyan pillanat, amikor a boldogság tényleg elérhető. A kínai taoista bölcsek ezt jünek nevezték, ezzel jellemezték annak a személynek a tudatállapotát, aki a tao szerint élt, vagyis a létezésnek a megfelelő módját választotta. Laurie Anderson közel jár a megfejtéshez.

eszembe jutottál – főhajtás cseh tamás előtt
(Etnofon Records)
Laurie Anderson: Homeland (Warner)